Ha kérni fogja voksainkat…

,,ELSŐ POLGÁR
Ismétlem, ha kérni fogja voksainkat, nem tagadhatjuk meg tőle.

MÁSODIK POLGÁR
De meg, uram, ha akarjuk.

HARMADIK POLGÁR
Hatalmunkban van ezt megtenni, csakhogy ez olyan hatalom, melynek végbevitelére nincs hatalmunk, mert ha megmutatja nékünk sebeit és elmondja tetteit, be kell mártanunk nyelveinket a sebekbe, s érettök szólanunk; így ha elmondja nemes tetteit, nekünk is el kell mondanunk nemes elismerésünket. A hálátlanság szörnyűség, s ha a sokaság hálátlan, ez annyi, mint a sokaságot szörnyeteggé tenni; eszerint, annak tagjai levén, magunkat szörnyeteg tagokká tennők.”

William Shakespeare: Coriolanus

Ralf Waldo Emerson: Shakespeare vagy a költő

A nagy embereket inkább szellemük ki­terjedése tünteti ki, semmint eredetiségük. Ha fürkésszük az eredetiséget, amely ab­ban áll, hogy valaki a pók módjára beleiből szövi ki hálóját, vagy hogy maga talál fel anyagot s csinál téglát belőle a házépítésre: ebben az értelemben egyik nagy ember sem eredeti. S az értékes eredetiség nem is a más emberektől való különbözésben áll. [...] Minden mester össze­gyűjtve találja az anyagát, s hatalmát az a rokonszenv és szeretet adja, amellyel népe és a megmunkálandó anyag iránt viseltetik. Mily gazdaságosság ez az erő felhasználá­sában s mily kárpótlás az élet rövidségéért. Mindent kezébe kap – a világ vitte öt ennyire előre az útján. Az emberi faj járt előtte, lehordta a halmokat, betöltötte a sza­kadékokat s áthidalta a folyóvizeket. Embe­rek, nemzetek, mívesek, nők: mind érette dolgoztak, s ö belép munkáik folyamatába. Ellenben ha olyan teret választ, amely a fej­lődés irányvonalán kívül esik, kívül esik a nemzeti érzés és a történelem körén, min­dent önmagának kell megtennie: s erőit ki­meríti az első előkészületekben. Az ember hajlandó volna azt állítani: a nagy lángész hatalma egyáltalában nem az eredetiségben áll, hanem a befogadóképességben, abban, hogy hagyja, hogy a világ mindent megte­gyen érette, s az idő szelleme gát nélkül hassa át a lelkét.

Shakespeare fiatalsága olyan korszakra esett, amidőn az angol nép mohón kívánta a színielőadásokat. Az udvar hamar zokon vette a politikai célzásokat, s megpróbálta elnyomni azokat. A puritánok növekvő és erélyes pártja és az anglikán egyház vak­buzgó hívei is el akarták nyomni. Ám a nép kívánta. Kocsmaudvarok, tetőtlen házak, rögtönzött bekerített helyek a falusi vásá­rokon kész játszóhelyekül szolgáltak a ván­dorszínészeknek. A nép megízlelte ezt az új élvezetet, s valamint manapság hiába próbálná elnyomni az újságokat még a legerősebb párt is, épp­oly kevéssé tudta akkor király, főpap, puri­tán egyenkint és egyesülve elnyomni azt a szervet, amely egyben volt ballada, elbeszé­lés, hírlap, választógyűlés, olvasmány, vicclap és könyvtár. Sőt valószínű, hogy ki­rály, főpap és puritán is megtalálták benne az élvezetüket. Minden ok arra vezetett, hogy nemzeti érdekű ügy lett a színházból. [...] Életerejének legjobb bizonysága az a sereg író, aki ezen a téren gomba módra ütötte fel fejét: Kyd, Marlowe, Greene, Ben Jonson, Chapman, Dekker, Webster, Heywood, Middleton, Peele, Ford, Massinger, Beaumont és Fletchcr.

A színpadnak dolgozó költőre főfontosságú, hogy a színpad révén megnyerje a kö­zönséget. Nem vesztegetheti az idejét henye kísérletezéssel. A közönség szeme, füle, kí­váncsisága elő van készítve. Shakespeare esetében még többről is van szó. Amidőn ő Stratfordból Londonba jött, egész sereg régi és új szerzőtől való színdarab volt már kéz­iratban s került, sorra színre. Itt van Trója története, amelynek valamelyik részét a kö­zönség szívesen hallgatja meg akár minden héten; Julius Caesar halálát és Plutarkhosz más történetét sohasem unja meg, egy polc­ra való angol história a Brut és Arthur-krónikáktól kezdve a Henrik királyokig, amelyre mohón fülel, egy sor szomorújáték, vidám olasz mesék, spanyol kalandok, mi­ket minden londoni inas ismer. Ezt az egész tömeget több-kevesebb ügyességgel dolgoz­ták fel a színdarabok, s a súgó tartotta ke­zében a szennyes, elrongyolt kéziratokat. Ma már meg sem lehet mondani, ki volt az eredeti szerzőjük. Oly hosszú ideig voltak már a színház birtokában, s oly sok felbuk­kanó lángész bővítette és módosította azo­kat, amidőn hol beletett egy beszédet, egy egész jelenetet, egy dalt, hogy senki sem emelhetett írói tulajdonjogot ezzel a sokszerzőjű művel szemben. Szerencsére ezt senki nem is akarta. Nem voltak még ilyen vágyaik. Akkoriban kevés volt az olvasó, ellenben sok volt a néző és a hallgató. En­nélfogva jó helyen feküdtek azok a darabok ott, ahol éppen voltak. Shakespeare, csak­úgy mint társai, a sok régi darabot olyan tőkeként becsülte, amivel szabadon lehet kísérletezni. Ha már akkor is körülvette volna a drámát a presztízs kérdése, amely a mai tragédiát körülveszi, semmit sem vittek volna véghez. Az eleven Anglia durva, me­leg vére keringett a színdarabokban is, mint az utcai balladákban, s megadta a szükséges testet a légzés és a fenséges képzelet szá­mára. A költőnek, szüksége van a népies ha­gyomány anyagára, amely egyben kellőképp korlátozza is művészetét. A néphez fűzi, alapot ad épületének, s amidőn annyi kész dolgot ad a kezébe, szabadságot, időt ad neki, hogy teljes erejével működtethesse képzelete merész játékát. [...]

Shakespeare nyilván igen sokkal tartozik ide is, oda is, s kész volt mindent felhasz­nálni, ami keze ügyébe akadt. Eredetiségé­nek mértékéül szolgálhat Malone fáradságos kutatása a VI. Henrik I., II. és III. részére vonatkozólag. Eszerint 6043 sorból 1771-et valamely Shakespeare előtti író írt, 2373-at Shakespeare írt, de elődei előmunkálatai alapján, s csak 1899 sor egészen az ő műve. S Malone kutatása alig hagy meg egyetlen drámát eredeti Shakespeare-műnek. A VIII. Henrikben magam is előtörni látom az ere­deti törzset, amelyre Shakespeare finomabb invenciója rétegződött. Az első darabot va­lamely kiválóbb gondolkozó elme írta, de ennek a szerzőnek rossz füle volt a ritmus iránt. Megismerem a keze vonását és kadenciáját. Íme: Wolsey monológja s a kö­vetkező jelenete Cromwell-lel. Itt Shakes­peare metrum a helyét – amelynek az a titka, hogy a gondolat teremti meg magának a ritmust úgy, hogy ha értelmesen olvassuk a szöveget, akkor legjobban eltaláljuk a rit­musát is – olyan sorok foglalják el, ame­lyek adott ritmusra vannak megírva, úgy, hogy a versek szószéki szónoklatra emlé­keztetnek. Ám a darab minden hosszadal­massága ellenére is tartalmaz olyan voná­sokat, amelyek kétségtelenül Shakespeare kezétől erednek, és némely helye, mint pél­dául a koronázás elbeszélése, olyan, mintha valóságos autogram volna. Az különös, hogy az Erzsébet királynőhöz szóló hódolat rossz ritmusban van írva.

Shakespeare jól tudta, hogy a hagyomány jobb mesét szolgáltat, mint a kitalálás. Ha ezzel veszt is írói hírneve, így nagyban sza­porította művészete forrásait, s az ő napjai­ban még nem keresték úgy az eredetiséget, mint manapság. A milliókhoz szóló iroda­lomnak még nem volt se híre, se hamva. Az általános olvasás, az olcsó sajtó ismeretlen fogalmak voltak. A kezdetleges irodalmi kö­zönség korszakában fellépő nagy költő a saját fénykörébe szív fel minden, bárhon­nan sugárzó fényességet. Magasztos hivatása, hogy az értelem minden drágakövét, az érzés minden virágát a nép közé vigye, s eközben emlékezetét éppoly értékesnek tekinti, mint kitaláló tehetségéi. Ennélfogva vajmi keveset törődik azzal, honnan szár­maznak a gondolatai, vajon valamely fordí­tott műből, hagyományból, távoli országok­ban való útleírásokból avagy ihletés­ből: mert bármily forrásból fakadtak, egy­formán kedvesek a kritikátlan hallgatóság­nak.

Sőt egészen közel, otthon is vesz fel köl­csönt. Más ember is mond éppoly bölcs dol­gokat, mint ő, csakhogy az közben egy cso­mó bolond dolgot is mond, s nem tudja, mi­kor is mondott bölcset. Ellenben a költő is­meri a valódi drágakő füzét, és bárhol ta­lálja, magas helyre emeli. Ez talán Homé­rosz szerencsés helyzete; ez a Chauceré és Szádié. Ők érezték, hogy minden elmésség az ö elmésségük, s ők éppúgy könyvtárosok és historikusok, mint költők. Minden re­gényes poéta örököse s egyúttal szétárasztója volt a világ száz elbeszélésének. [...]

Az irodalombúvároknak s a Shakespeare Societynak köszönhetjük az angol dráma fejlődési fokainak történetét a templomi misztériumoktól s a világi darabok kiválá­sától a Ferrex és Porrex és Gurton nagyanyó tűjétől azokig a darabokig, mik a színpadot rendre meghódították, és miket Shakespeare megmásított, átformált és vé­gül a magáévá tett. Ezek a búvárok a sike­ren felbuzdulva, s az egyre érdekesebbé váló problémáktól sarkallva, nem hagytak egyetlen könyvespolcot átkutatatlanul, egyetlen ládát a padláson felbontatlanul, egyetlen elsárgult számadás- vagy aktacso­mót a por és a férgek prédájául, olyan he­ves volt vágyuk, hogy felfedezzék, vajon csakugyan vadorzó volt-e a siheder Shakes­peare, vagy sem. Vajon csakugyan hámban tartotta-e a lovakat a színház kapuja előtt, járt-e iskolát, s miért hagyta végrendeletében csak „második legjobb ágyát” Ann Hathaway-nek, a feleségének.

Van valami megható abban az őrületben, mellyel a kor olyan rosszul választotta meg azt a tárgyat, amelyre minden gyertya veti a fényét, amely felé fordul minden szem, az a gond, amellyel leltároz minden semmisé­get, ami Erzsébet királynéra, Jakab királyra, az Essexek, Leicesterek, Burleighk és Buckinghamek dolgaira vonatkozik, s egyetlen értékes feljegyzés nélkül hagyja egy másik dinasztia megalapítóját, akinek egyedül kö­szönhető, hogy a Tudor-dinasztiát egyál­talán emlegetni fogják, azt az embert, aki az egész angolszász fajt kifejezi az őt tápláló ihlet tüze által, s akinek eszméi táplálják most és századokon át a világ első nemze­tét, aki határozott irányba kényszeríti a lel­keket. A népszerű színészben senki sem gyanította az emberiség költőjét, s a titok titok maradt a költők, tudósok, udvari em­berek s a léha tömeg előtt egyaránt. Bacon, aki leltárba foglalta kora egész értelmisé­gét, soha még csak nevét sem említi. Ben Jonsonnak – bár azt a pár szót, mellyel Shakespeare-t magasztalta, iparkodtunk minden ízében megvizsgálni – sejtelme sem volt annak a hírnek ruganyos tovater­jedéséről, melynek első rezgését ő indította meg. Kétségtelen, hogy nagylelkűnek tar­totta magát azért a dicséretért, amelyet Shakespeare számára engedélyezett, s egé­szen bizonyos, hogy kettőjük közül önma­gát tartotta nagyobb költőnek.

Pedig, ha igazat mond a közmondás, hogy az ész felismerésére ész kell, a Shakespeare korának alkalmasnak kellett volna lennie az ő felismerésére. [...] Ám költőnk álarcán nem hatolt át szem. A hegyet nem láthatod közvetlen kö­zelből. Egy évszázadig tartott, míg sejteni kezdték, hogy ki is ő, s két évszázadnak kellett elmúlnia halála után, míg olyan kri­tika kezdett jelentkezni, amelyet már hozzá méltónak gondolunk. Egész mostanáig nem lehetett Shakespeare történetét megírni. Ö volt a német irodalom atyja: ismeretének bevezetése Lessing által, műveinek lefordí­tása Wieland és Schlegel által a legszoro­sabb összefüggésben van a német iroda­lom rohamos kivirágzásával. Csak a XIX. században – ebben a században, amely spe­kulatív bölcselkedő lelkével mintegy ele­ven Hamlet – találhatott Hamlet tragé­diája ilyen rajongó olvasókra. Most már irodalom, filozófia, gondolkodás mind átshakespearesedett. Az ő értelme az a látó­határ, amelyen túl ma sem látunk. Fülün­ket az ő ritmusa nevelte muzsikára. Coleridge és Goethe az egyedüli kritikusok, akik meggyőződéseinket kellő hűséggel tudták kifejezni: ám de minden művelt lélekben él az ő legfelső hatalmának és szépségének néma nagyrabecsülése, amely éppúgy jel­lemzője a kornak, mint a kereszténység.

A Shakespeare Society kutatást indított minden irányban, kihirdette, mily adatok hiányoznak, jutalmakat tűzött ki minden, bizonysággal támogatott felvilágosításra, s mi lett az eredmény? Néhány fontos ada­ton kívül, amely az angol színpad már em­lített fejlődését megvilágította, nagy nehe­zen összegyűlt egypár részlet a költő va­gyonáról. Úgy látszik, hogy évről évre sza­porodott a része a Blackfriars Theatre-ben; hogy írói és színházrészvényesi jövedelmeiből birtokot vett szülővárosában; hogy Stratford legjobb házában lakott; hogy földiéi megbízatásokkal, pénzüzletekkel stb. látták el Londonban; hogy gazdálkodott stb. Abban az időben, hogy a Macbethet írja, pörli Philip Rogerst a stratfordi tör­vényszéknél 35 shillingért és 10 pennyér, a részére különböző időkben szállított gabona vételára címén. Kifogástalan család­apának látjuk, mert nem hallunk róla semmi kicsapongást. Összeférő természetű ember volt, mint színész és részvényes, nem üt­közik ki kellemetlenül a többi színész és színházigazgató közül.

Én elismerem mindennek a felvilágosításnak a fontosságát; megérdemelte az ada­tok beszerzésének fáradságát. Ámde mind­ez nem vethet világosságot végtelen feltaláló képességére, amely fő-fő vonzó mág­nesünk. Bizony nehézkes történetírók va­gyunk. Elmondjuk rendre a rokonság, a szü­letés, a szülőhely, az iskola, az iskolatár­sak, a kereset, a házasság, a könyvkiadás, a híresség, a halál krónikáját, de ha e fe­csegés végére értünk, ez egyetlen szállal sem fűződik az isten szülte géniuszhoz, s ha történetesen valamely más életet kaptunk volna ki találomra az Új Plutarkhoszból, az éppúgy illett volna a költeményekhez, mint ez, azaz éppoly kevéssé. A költészet lényeges sajátsága, hogy a csoda szivár­ványleányához hasonlatosan a láthatatlan­ból szökjék elő, hogy elmossa a múltat és megtagadjon minden történelmet. Malone, Warburton, Dyce, Collier: hiába veszteget­tek rájuk fáradságot. A híres színházak, a Covent Garden, Drury Lane, Park és Tremont hiába segítettek. Betterton, Garrick, Kemble, Kean, Macready életüket szentel­ték ennek a lángelmének, őt koronázzák és világítják meg, neki engedelmeskednek, őt fe­jezik ki. S íme a géniusz nem ismeri őket. Kezdődik a szavalat; egy aranyos, halhatat­lan szó szökken ki mindebből a festett pe­dantériából, s édes viharzást kelt a lelkünk­ben, amelyet hozzáférhetetlen otthona felkeresésére csalogat. Emlékszem, egyszer láttam egy híres színész, a londoni színpad egyik büszkesége Hamlet-alakítását, s íme a summa, amit akkor hallottam, egyszerűen Ham­let kérdése a szellemhez: ,,Szólj, mit jelent ez, / hogy te, holt tetem, egész acélban így feljársz, / a hold fakó fényére borzasztván az éjt?“ Az a képzelőtehetség, amely egész világgá szélesíti az író kamráját, s minden rendű és rangú cselekvő szemé­lyekkel népesíti be, a vaskos valóságot épp­oly hamar finomítja holdsugárrá. Varázsvesszeje csúffá teszi a színház minden illú­zióját. Van-e életrajz, amely bevilágíthatna a helyekre, amelyekbe a Szentivánéji álom bebocsát bennünket? Vajon Shakespeare beavathatott-e valamely jegyzőt, egyházke­rületi titkárt, sekrestyést vagy vikáriust Stratfordban e finom alkotásának létreho­zásába? Íme: az Ardenne-i erdő, Scone Castle szellője, Portia lakának holdfé­nye, Othello fogságának „sivár barlangjai és elhagyatott sivatagjai” – vajon hol az a harmadunokaöcs vagy más vérrokon, a kancellár aktacsomója vagy magánlevele, amely csak egyetlen szót is megőrzött volna ezekről az érzékfeletti titkokról? Szóval, ebben a drámában, mint minden nagy mű­alkotásban, Egyiptom és India küklopsz-építkezésében, Pheidiasz szobrászatéban, a gótikus székesegyházakban, Itália festésze­tében, a spanyol és skót balladákban: a gé­niusz felhúzza maga után a létrát, amidőn az alkotó korszak felszáll az égbe s új idő­nek ad helyet, amely látja ugyan a műveit, de hiába tudakolja történetüket.

Shakespeare-nek egyetlen életrajzírója van: Shakespeare, s még ő sem tud nekünk semmit sem mondani, hacsak nem a ben­nünk levő Shakespeare iránt legfogékonyabb és legrokonszenvezőbb óránkban. Nem áll­hat fel háromlábú jósszékéről, hogy ihle­téről adalékokat szolgáltasson nekünk. Ol­vasd a régi okmányokat, miket a buzgó Dyce és Collier kivonatoltak, elemeztek, összehasonlítottak, s olvasd viszont egyik-­másik mennyei mondását, meteorok ezek, amelyek mintha az égből hulltak volna le, s amelyeket nem tapasztalatunk, de a keb­lünkben levő ember szinte a végzet igéi­ként fogad be – vajon versenyt tartanak-e azok az adatok s ezek a mondások; vajon az előbbiek egyáltalában számba jönnek-e ez utóbbiakkal szemben; s vajon melyikük ad több történelmi betekintést ebbe a nagy emberbe?

És így, bármily sovány is külső törté­netünk, ha biográfusai – Aubrey és Rowe helyett – őt magát használjuk, valódi fel­világosítást kapunk jelleme és sokszor jelentősége felől, amit az esetre, ha találkoznánk s dolgunk volna vele, tudnunk fontos volna. Megkapjuk hiteles nézeteit, meggyőződéseit oly kérdésekről, amelyek feleletért dönge­tik mindenki szívét: az élet, a halál, a szere­lem, a vagyon és a szegénység, az élet ér­tékei s megszerzésük útjai, módjai felől; az emberek jelleméről s ennek sorsukra gya­korolt nyílt vagy titkos hatásairól, s azok­ról a misztikus és démoni hatalmakról, ame­lyek megcsúfolják tudományunkat s mégis beleszövik jó és rossz adományaikat leg­ragyogóbb óráinkba. Olvasta-e valaki a szonetteket anélkül, hogy ne látta volna, mint fedi fel itt a poéta – olyan álarc alatt, amely az értelmes olvasónak nem álarc – a barátság és szerelem titkát, az érzelmek küzdelmét a legérzékenyebb s egyben leg­értelmesebb emberben? Mely titkos gondo­latát nem leplezte le a drámáiban? A nemes urakról s királyokról írt nagy festményein megkülönböztethetjük, mily alakokat és embereket szeretett; látjuk, mint gyönyör­ködik a barátokban, a szíves vendéglátás­ban, a szeretettel teljes adakozásban. Hadd beszéljen nagy szívéről Timon, Warwick s Antonio, a kereskedő. Bármily keveset tudunk Shakespeare-ről, mégis ő a modern történelem egyetlen személye, akit jól is­merünk. Az erkölcs, a szokások, a gazda­ság, a filozófia, a vallás, az ízlés, az életmű­vészet mely pontját nem érintette? Mely misztériumról nem jelezte tudását? Mely hi­vatalt, tevékenységet, emberi munkateret nem említett? Mely királyt nem tanított méltóságra, mint Talma Napóleont? Mely szűz nem találta őt finomabbnak tulajdon szemérménél is? Melyik szerelmesen nem tett ő túl szerelemben? Mely bölcs szemén nem látott túl? Mely nemes urat nem nevelt helyesebb magatartásra?

Némely kiváló kritikus azon a vélemé­nyen van, hogy csak az a Shakespeare-kritika ér valamit, amely tisztán drámai érde­meinek méltatására szorítkozik, mert mint költőt és filozófust hamisan ítélték meg. Én is éppoly nagyra tartom drámai érdemeit, s mégis csak másodrendűeknek látom. Olyan ember volt, akinek tele van a feje, agya s szíve, aki tehát szeret beszélni. Agya esz­méket, képeket lehelt ki, amelyek, miközben kijá­ratot kerestek, a legközelebbi eszközre, a drámára bukkantak. Ha kisebb lett volna, vizsgálhatnók, mint töltötte be a helyét, mily jó drámaíró volt – s bizony a világ legjobb drámaírója volt. De az, amit mon­dott, akkora súllyal jelentkezik, hogy eltéríti figyelmünket kifejezése eszközéről; olyan ő, mint valamely szent, akinek története át­ment minden nyelvbe, versbe, prózába, da­lokba, festményekbe, közmondásokba, úgy­hogy az alkalom, amely a szent vélemé­nyének hol a beszélgetés, hol az ima, hol a törvénykönyv alakját adta, mellé­kessé vált a vélemény alkalmazásának egyetemességéhez viszonyítva. Így vagyunk a bölcs Shakespeare-rel és életkönyvével is. Ö írta meg modern zenénk minden meló­diáját, modern életünk szövegkönyvét, szo­kásaink kódexét. Ö rajzolta meg Anglia és Európa férfijait, s az amerikai férfiú apját; ő rajzolta meg az embert és írta le a na­pot és azt, ami benne történik. Ő olvasott a férfiak és nők szívében, kiolvasta tisz­tes és rejtett csalfa gondolataikat; az ártat­lanság hamiskodásait és az átmenetet, amelynek révén erény és bűn az ellentété­be siklik át. Szét tudta választani az anya részét az apai örökségtől a gyermek orcá­ján. Megvonta a finom határvonalat a sza­badság és végzet közt. Ismerte a megtorlás törvényeit, amelyek a természet rendjének őrei. S az emberi sors minden édessége s minden borzalma oly édes, de egyszersmind oly enyhe körvonalakkal jelentkezett lelki szeme előtt, mint valamely tájkép körvona­lai. S életbölcsessége kitörli tudatunkból a formájukat, azt, hogy drámában, vagy epikában nyilvánul-e meg. Mert ez iránt éppannyi joggal érdeklődhetnénk, mint az iránt, hogy a király üzenete micsodás papíron vagyon megírva.

Shakespeare épp annyira kiválik a kitűnő írók kategóriájából, amennyire a tömegből kiválik. Ő megfoghatatlanul bölcs – azok megfoghatóan bölcsek. Az elmélyedő olvasó bizonyos mértékben beleláthat Platón agyába, s azzal gondolkozhat; Shakespeare-rel ezt nem teheti. Végrehajtó tehetség, teremtő erő tekintetében Shakespeare pá­ratlanul áll. Nincs ember, ki különbet tud­na elképzelni. Finomságban, lelki megér­zésben elérte a végső határt, amellyel az egyéniség még összefér, s elérte az írás­művészet lehetőségének határait. Életböl­csességével egyenrangú képzelete és lírai ereje. Meséi teremtményeit olyan mezbe és érzelmekbe öltöztette, hogy azt a hitet kel­ti: ezek az emberek egy fedél alatt éltek vele, s kevés, valóban élt ember hagyott bennünk olyan éles nyomot, mint ezek a képzeleti alakok. S nyelvük éppoly édes, mint találó. Ám Shakespeare-t képességei sohasem csábították el fitogtatásokra, vagy arra, hogy mindig csak egy húrt pengessen. Mindenütt jelenlévő emberiessége harmó­niába rendezi minden tehetségét. Mondass el valakivel bármely történetkét: legott ki­derül a pártossága, mert neki megvannak a maga megfigyelései, véleményei, közhelyei, amelyek alkalomszerűleg érvényesítik sú­lyukat, s ő hajlandó lesz mindezeket nap­világra hozni. Kiemeli ezt a részt, elnyomja amazt, s nem az elbeszélendő tárgy alkal­masságára, hanem csakis a saját alkalmas­ságának s erejének fitogtatására van gondja. Ellenben Shakespeare írásai­ban nincs modorosság, kellemetlen­kedő szólásmód, ő mindent kellő helyen, kellőképpen ad elő. Nincsenek szeszélyei, különcködései: nem tehénfestő, nem mada­rak bolondja, nem modoros specialista ő; nem süthetni rá önzést és önkényt. A na­gyot nagynak, a jelentéktelenebbet aláren­deltnek festi. Bölcs anélkül, hogy szavalna, vagy makacsul bizonykodnék. Erős, aminő a természet, amely erőfeszítés nélkül emeli a földet hegyekké, ugyanazon törvény sze­rint, amely szerint buborékot fú a levegő­ben; s egyiket éppoly szívesen teszi, mint a másikat. Shakespeare ezért oly egyenletesen hatalmas a bohózatban, a tragédiában, az elbeszélés­ben és a szerelmi dalban. Ez adja meg neki azt a szüntelen értéket, amelynél fogva minden olvasója azt véli, hogy más rajta kívül nem is értheti meg.

A kifejezésnek ez a tehetsége, amellyel a dolgok benső valóságát zenébe és versbe tudja áttenni, Shakespeare-t a poéta típu­sává avatja, s új problémát szolgáltat a metafizikának. Ez teszi őt a természettudo­mány tárgyává is, mint a föld hatalmas te­remtményét, aki új korszakot, új tökélete­sedést jelez. Költészete a dolgokat veszte­ség és túlzás nélkül tükrözi: a finom dolgo­kat éppoly szabatossággal tudta festeni, mint a nagyokat egész terjedelmükben; a tragikust, a komikust pártatlanul, torzítás és kedvezés nélkül. Hatalmas tervét a leg­aprólékosabb részletekig hajszálpontossággal hajtotta végre: egy-egy szempillát vagy ajakgödröcskét éppoly biztos kézzel rajzolt meg, mint egy hegyet, s mindez, mint a ter­mészet műve, kiállja a napmikroszkóp vizsgálatát.

Shakespeare fő-fő példája annak, hogy mily közöm­bös dolog a több vagy kevesebb termelés, a több vagy kevesebb festmény. Elég az, hogy neki megvan az ereje egy festményt alkotni. Daguerre rájött a módjára, mint eddze be egy szál virág képét az ő jódos lemezére, s azután már kénye-kedve szerint ezerszámra fényképezhette a tárgyakat. Tárgyak mindenkor léteztek, de hiányzott a művészi visszaadásuk. De végre eléretett a teljes visszaadásuk, s most hadd üljenek a világ alakjai az arcukat leképező művész­nek. Nincs arra recept, hogy kell valaki­ből Shakespeare-t csinálni, ámde annak a lehetősége, hogy a dolgokat át lehet vinni versbe, dalba, teljes bebizonyítást nyert.

Lírájának hatalma az egész darab szelle­mében rejlik. Szonettjei, bár kitűnőségüket elhomályosítja a drámák ragyogása, éppoly utánozhatatlanok, mint ezek, s érdemüket nem az egyes sorok adják meg, hanem egé­szük. Mint egy páratlan egyéniség hangjá­nak zöngéje, olyan ezeknek a költői lények­nek a beszéde, s egyetlen mondatuk éppoly utánozhatatlan, mint az egész költemény.

Bár a darabok beszédei s egyes sorai oly­kor meghökkentenek cikornyájukkal, mindazonáltal a mondások annyi értelemben bővelkednek, s úgy össze vannak kapcsolva a megelőzőkkel és a következőkkel, hogy a filozófus is kielégítve érzi magát. Eszközei éppoly csodálatosak, mint céljai, s még alárendeltebb kitalálásai is, aminőkkel például akkor segít magán, amidőn látszólag kibé­kíthetetlen ellentéteket kell összeházasíta­nia. Ö sohasem kény­telen leszállni és gyalogszerrel menni az okból, hogy lova elfutott vele bizonyos tá­voli irányba: ő mindig a nyeregben marad.

A leglégiesebb költészet is először él­mény volt, ám gondolattá alakult. Művelt embe­rek gyakran nagyfokú ügyességre tesznek szert a versírásban; ámde verssoraikon át könnyű kiolvasni személyes történetüket; aki a feleket ismeri, meg is tud nevezni minden alakot: ez itt András, az ott Rákhel. S így az egész értelme prózai, csak szárnyas hernyó, de nem pillangó marad. El­lenben az igazi költő lelkében az esemény, az adottság egészen átalakult új eszmévé, amelyről lehámlott régi bőre. Ez a megnemesedés Shakespeare fő jelessége. Képei, igazsága és tökéletessége láttán azt kell mondanunk: ő aztán könyv nélkül tudja a leckéjét! Törekvéseiben nyoma sincs a maga személye előtérbe tolásának.

A köl­tőt kitünteti egy még királyibb vonás. Nyájassága, amely nélkül nincs költő, mert szépség a célja. Szereti az erényt, nem kötelességből, hanem mert bá­jos, gyönyörködik a világban, férfiban, nő­ben azért a kedves fényért, amely belőlük kisugárzik. A szépséget, az öröm és derű szellemét árasztja a mindenségre. Epikurosz mondja, hogy a költészet olyan csábító, hogy a szerelmes kész elhagyni érte kedvesét. Az igazi lantosokat mindenkor szelíd és ked­ves temperamentumuk tüntette ki. Homéroszt verőfényben látjuk; Chaucer vidám és emelt fejű; Szádi pedig ezt mondja: „Bűn­bánó híremet költötték, de hát mi közöm nekem a bűnbánathoz?” Nem kevésbé fel­séges és vidám, sőt még sokkal felségesebb és vidámabb Shakespeare hangja. Már puszta neve is örömet és felszabadulást su­gall az emberszívnek. Ha történetesen bár­hol megjelennék az emberi lelkek társasá­gában, vajon ki ne szegődnék zászlaja alá? Amit csak megérint, annak egészséget és életet kölcsönöz verőfényes stílusával.

De íme, hogy áll ennek a lantosnak és jótevőnek emberi számadása, ha magányos­ságunkban, elzárva fülünket az ö hírének hullámverésétől, megpróbáljuk megállapí­tani mérlegének egyenlegét? A magányos­ság rideg leckékkel szolgál; latra teszi Shakespeare-t és azt találja, hogy bizony ő is osztozik az emberi nem fele­más voltában és tökéletlenségében.

Shakespeare, Homérosz, Dante, Chaucer mind látták a fényességet, amely sugaraival beragyogja a látható világot; tudták, hogy a fa másra is való, mint hogy almát terem­jen, a búza másra is való, mint hogy elede­lül szolgáljon, a föld másra is, mint hogy felszántsák és utakkal lássák el: mert mind­ezek a dolgok második és szebb aratást ér­lelnek a lélekben, amidőn eszméink és természetrajzunk, azaz az emberi élet jelképeivé nemesednek. Shakes­peare színekül használta fel őket fest­ményei számára. Megmaradt szépségük mel­lett és sohasem tette meg a lépést, amely pedig elkerülhetetlennek látszott ekkora géniusz számára, hogy ti. kikutassa s kife­jezze, mily igazi jelentőség rejlik ezekben a jelképekben; mit is mon­danak tulajdonképpen? Ő az elemeket, mik csak a parancsszavát lesték, mulatsággá változtatta. Ő az emberiség spektákulumai­nak főrendezője. Nem olyannak látjuk-e, akinek a tudás fenséges hatalma a kezébe adta a csillagokat, a bolygókat és holdjai­kat, s leszedi őket pályájukról, hogy vala­mely ünnepnapon városi tűzijátékot ren­dezzen velük, s városszerte hirdetik: „Ma este láthatók a pirotechnika valóságos cso­dái!“ Avagy a természet hatóerői s az őket felfogó értelem nem érnének meg töb­bet, mint egy utcai fáklyászenét vagy egy szivar füstjét? Ez eszünkbe idézi a Korán har­sona-szövegét: „Az egeket és a földet, s mindazt, ami közöttük vagyon – azt hiszi­tek, hogy tréfából teremtettük?"

A tehetség és az ész hatalma tekintetében az embervilág nem tud Shakespeare-el összemérhető nagyságot felmu­tatni. Ám ha az élet, az anyaga és segédfor­rásai kerülnek szóba, mit használ ő nékünk? Mit jelent az élet? Csak: Vízkeresztet, Szentivánéji álmot, vagy Téli regét? S egyéb képei je­lentenek-e többet? Eszünkbe jut a Shakes­peare Society egyiptusi ítélete: hogy ö jó­kedvű színész és színigazgató volt. De ezt a tényt nem tudom összepárosítani a költé­szetével. Más, csodás emberek életükbe va­lahogy belevitték eszméiket, de ez a nagy ember szöges ellentétet árul el élete és esz­méi közt. Lett légyen bár kisebb, ne érte volna el csupán a nagy írók középmértékét, mint Bacon, Milton, Tasso, Cervantes, bíz­vást otthagyhatnák ezt a tényt az emberi sors kétes félhomályában; de hogy ez az emberebb ember, aki az emberi tudásnak sohasem ismert új és kitágított látóhatárt nyitott, aki az emberiség lobogóját mérföl­dekkel plántálta előbbre a Káoszba – hogy ne rejtse bölcsességét tulajdon vékája alá –, hogy a világ legkitűnőbb költője az isme­retlenség szürkeségébe rejtőző, világias és köznapi életet élt, aki lángelméjét nyilvá­nos szórakoztató eszközül használta: ezt a szomorú tényt a világtörténelemnek is le kell szegeznie!

De hát viszont más emberek, papok és pró­féták – izraeliták, germánok és svédek – ugyanezeket a dolgokat tették szemlélődé­sük tárgyává, sőt keresztül is láttak rajtuk és tudták, mi a hatalmuk. S mi végre? A szépségük nyomban tovatűnt szemünk elől; parancsokat, hegysúlyosságú feltétlen kö­telességeket olvastak ki belőlük, hegyek oszlopain emelkedő, s rájuk szakadó komor kötelességeket. És az élet rémítő, örömtelen valami lett révükön: „zarándokút”, próba­tétel, miket körös-körül ostromolnak gyászos históriák Ádám és Éva elestéről s a róluk ránk szakadó átokról; mik utolsó ítéletet, tisztító tüzeket s a bűnhődés lángjait tűzik elénk, s a látnok szíve és a hallgató szíve el­merült e szomorú víziókban.

El kell ismerni, hogy ezek félemberek fél­szemmel látásai. A világ még várja a köl­tő-papot, a kibékítőt, aki nem tréfál a szí­nész Shakespeare-rel, sem nem vájkál a sírokban gyászoló Swedenborggal; hanem aki majdan egyaránt lelkesen lát, beszél és cselekszik. Mert a tudás ragyogóbbá teszi majd a verőfényt: az igazság szebb, mint az egyéni vonzalom, és a szeretet összefér a mindeneket átfogó bölcsességgel.

Szerb Antal: Shakespeare

William Shakespeare fellépésekor már kialakult a dráma anyaga és nyelve, és Shakespeare aggály nélkül fel is használt mindent, amit készen kapott. A régebbi, az úttörő nemzedék elkeseredve nézte ezt az újonnan jöttet, aki egyszerre magához rántott minden dicsőséget, a lángész szuverén jogával magába olvasztva a csak-tehetségek munkáit.

Shakespeare hatalmas életművét úgy tekinthetjük át legjobban, ha nyomon követjük alkotási korszakait. Fiatal éveiben ő is önállótlan volt, mint úgyszólván minden író. Első darabjai, Titus Andronicus, VI. Henrik I., II. és III. rész, még a drámaíró kortársak, elsősorban Marlowe hatása alatt állnak és fenntartás nélkül kiszolgálják a közönség ízlését, amely különös és kegyetlen gyilkosságokat, véres és hátborzongató jeleneteket követel. De ugyanekkor írja előkelő barátainak, Lord Southamptonnak és Lord Pembroke-nak meg­nyerésére izzó erotikájú és a magas kora-barokk stílust követő elbeszélő költeményét, a Venus and Adonist és első vígjátékait, a Terentiust utánzó The Comedy of Errorst (Tévedések vígjátéka), a Two Gentlemen of Veronát (A két veronai nemes) és főképp a Love's Labours Lostot (A felsült szerelmesek), amellyel az ellenkező végletbe esett, mint drámával: túlságosan előkelő, modoros, euphuisztikus darabot írt.

De nemsokára megtalálja azt a formát, amely a közönség szenzáció-éhségét is kielégíti, és saját lelkének vágyát is a magas és hősies után: a históriát vagy királydrámát. II. Richárd, III. Richárd, János Király, IV. Henrik I. és II. része V. Henrik tartozik ide, az angol krónikák által elmesélt véres és mozgalmas történelem vonul fel bennük széles, hatalmas képekben, színpadra vetítik a vad századok egész életét. Ugyanebből a korszakából (1591-1596) való a Szentivánéji álom és a Romeo és Júlia, mindkettő az ifjúság napfényét és holdvilágát hordja még magán.

Következő alkotási korszakában, 1596 és 1601 közt írja a már említett IV. és V. Henriken kívül vígjátékait, ekkor keletkezik a Windsori víg nők, A makrancos hölgy, a Sok hűhó semmiért, a Minden jó, ha vége jó, a Vízkereszt, az Ahogy tetszik és A velencei kalmár (mert Shakespeare ezt is vígjátéknak szánta, Shylock-ban komikus figurát látott). Ez a korszak, úgy látszik, Shakespeare életének legderűsebb ideje volt.

Utána következnek az évek, amelyeket Shakespeare sötét korának neveznek (1601-1608), a nagy tragédiák kora. Nem tudjuk, mi lehetett az a megrázó élmény, amely kiérlelte benne a tragikus látást; a romantikus hagyomány a szonettekben, a költőnek ebből a korszakából való lírai műveiben keres magyarázatot. A szonettek egy része egy „Dark Ladyről”, sötéthajú, sötétbőrű hölgyről beszél, aki a költőt a szerelem minden gyötrelmével és megaláztatásával megismerteti, más részük egy előkelő, ifjú és szép barátot ünnepel, talán Lord Southamptont, talán Lord Pembroke-ot, szenvedélyes, shakespeare-i feszültségű szavakkal. Az egyik szonettből arra lehet következtetni, hogy a Sötét Hölgy elcsábította az imádott, tisztalelkű barátot. Ha későbbi, XIX. századi költőről volna szó, nem is lehetne kétségbe vonni az élmény valóságát és azt, hogy ez a csalódás váltotta ki belőle a nagy tragédiák keserűségét. De minthogy régebbi költőről van szó, a szonettek nem bizonyítanak semmit. A XIX. század előtt ugyanis a költők nem azért írtak, hogy valljanak, hogy önmagukat kifejezzék, élményeiket kidalolják, hanem költői tárgyakat énekeltek meg, amelyeket szigorú hagyományok írtak elő és konvenciók szabályoztak. A szonettnek is meghatározott témája volt: a reménytelen szerelem. Nem tudhatjuk, vajon Shakespeare személyes élményekről beszél-e vagy pedig szonettekben dolgoz fel egy képzelt szerelmi tragédiát, Romeo és Júlia párját.

Mások politikai magyarázatot keresnek, Essex gróf tragikus kegyvesztésében és halálában, I. Jakab trónralépésében, De talán felesleges is minden találgatás – annak, hogy Shakespeare alkotói kedve a tragédia felé fordult, nem is kell élményszerű okokat keresni. Amikor férfivá lett, megérett benne az eleve benne rejlő tragikus világlátás.

Ebből a korszakból valók a nagy római tragédiák, amelyeket Plutarchos nyomán írt: a Július Caesar, az Antonius és Cleopatra és a Coriolanus. Továbbá Shakespeare leghatalmasabb művei, a három ősvilági tragédia, a Hamlet, a Macbeth és a Lear király s a reneszánsz-színezetű Othello. Ebben az időben csak két vígjátékot ír: a shakespeare-i világkép paródiáját, Troilus és Cressidát és a Szeget szeggelt, amely keserűbb, mint akárhány tragédia. Pesszimizmusa tetőfokát a kevésbé sikerült Athéni Timonban éri el.

Utolsó korszakának (1606-1611) emlékei megint új stílusállomást mutatnak. Fiatal korában elődeihez alkalmazkodott, öreg korában pedig tanítványaitól tanult: követte az új ízlést, amely Beaumont és Fletcher barokk-szentimentális pásztor-drámáiban gyönyörködött. Így keletkezett a Téli rege, a Cymbeline és A vihar, Shakespeare csodálatos búcsúja a színpadtól. A VIII. Henrik egy részét valószínűleg már nem ő írta, a Pericles shakespeare-i eredetét is vitatják. Viszont újabban azt vallják, hogy a Sir Thomas More c. kéziratban ránk maradt drámának ő a szerzője.

Shakespeare történelmi helyét, szellemi korszakhoz való tartozását nehéz megállapítani. Lényegében a középkor késői nagy összefoglalója, mint Dante. Nem véletlen, hogy szereplői a színpadon és a képzeletben leginkább középkori öltözetben, vagyis inkább fegyverzetben jelennek meg: III. Richárd, Henrik herceg és Falstaff, Macbeth és Prospero monumentális középkori emberek – és csak gótikus erdőnek tudjuk elképzelni a Szentivánéji álom és az Ahogy tetszik meseerdejét. És ami középkori nála, az egyúttal barokk is, mert a barokk-korban ugyanez a heroizmus válik lassanként operaivá, díszletszerűvé, a lélek fölösleges fényűzésévé.

De hogy a középkor és hogy Shakespeare megszólalhasson ezen a páratlan hangszeren, ahhoz a reneszánsz kellett. Shakespeare nem nő Shakespeare-ré, ha megőrzi magában a középkori ember vallásosságát. Életművének egyik legmegdöbbentőbb sajátossága, hogy ebben az óriási, mindent magába foglaló költői világban a vallásos érzés alig talál helyet. Az utókor sokat tűnődött, mi az oka ennek a hallgatásnak. Sokak szerint Shakespeare katolikus érzésű volt és ezért nem beszélt vallásról protestáns környezetében. De sokkal valószínűbb, hogy Shakespeare is, mint néhány más nagy kortársa, ha nem is volt ateista, mindenesetre nagymértékben közömbös maradt a vallás igazságaival szemben. Azok közé tartozott talán, akik elsőnek tekintettek úgy szét ezen a világon, mint végérvényes életszínpadukon, amely után nincs többé folytatás. És benne is megvolt ennek az első nemzedéknek, Rabelais és Brueghel nemzedékének rémülete, amint szétnézett a transzcendens értelmét elveszített világon.

A nyugati kultúrkör három legnagyobb költője közül az első, Dante, a rend embere, a katolikus rendé, amelyen a nyugati társadalom felépül; a második, Shakespeare, az antitézis a tézisre, ő a lázadás, a korlátlan szabadság költője. A harmadik, Goethe, a szintézis, az új rend, amely a fellázadt erőket újra gondos és kimért harmóniába illeszti.

A soha-nem-volt és soha többé el nem érhető szabadság adja meg Shakespeare nyelvének és beszédének mindenek fö­lött való nagyszerűségét. Shakespeare emberei, amikor erőt vesz rajtuk a tragikus indulat vagy a komédiái jókedv, nem úgy beszélnek, hogy logikusan egymásra következő gondola­tokat mondanak el, hanem a szavak önállósodnak bennük, a szavakban rejlő képek szabad eszmetársítás útján újabb és újabb szavakat és képeket vonzanak. Nem gondolatokat be­szélnek, hanem valami sokkal ősibb dolgot, magukat a tu­datban felvillanó képzeteket, amelyekből más író leszűri a halvány gondolatokat: a tudat nyersanyaga bukkan fel itt barbárul és csodálatosan. Ezért van, hogy amikor először ol­vasunk egy Shakespeare-darabot, minden mondata megütő meglepetés – sosem mondanak olyant, ami logika szerint az előző mondatból következnék.

Ez a szabadság élteti a shakespeare-i humort is. Vígjá­tékai nem szellemesek, a gúny, a megfigyelés, a félszegségek nevetségessé tétele kis szerepet játszik bennük. A komikus hatást a meglepetés váltja ki; azon lepődünk meg, hogy mi minden eszébe nem jut ezeknek az embereknek és milyen sorrendben, micsoda vad összefüggésekben! Minthogy tragi­kus alakjai ugyanazzal a gondolattechnikával élnek, mint ko­mikus alakjai, nincs még egy költő, akinél komikum és tra­gikum ennyire összekeverednék. A romantika követendő elvet olvasott ki ebből a shakespeare-i tulajdonságból. Pedig Sha­kespeare tragikomikus látása nem színpadi fogás, nem is vi­lágnézet, hanem alkotásmódjának szerves sajátossága.

Minthogy stílusa tudatalatti mélységekből táplálkozik, szavai elkerülhetetlenül magukkal hoznak valamit a lélek pincéinek mocskából és sötétjéből. A szabad eszmetársítások a shakespeare-i stílust, akár az álmot, minduntalan a legalacsonyabb dolgok felé vonják, de csak egy pillanatra, hogy azután megint felszárnyaljon a költészet magaslataira. De általában Shakespeare nem leányszobákba való olvasmány és szemérmes angolok mindmáig szégyenkeznek egy kissé legnagyobb költőjük miatt. Az olyan társaságra épült civilizációban, mint a francia, Shakespeare nyersesége mindig is idegen maradt. „A nemesemberek és hölgyek társalgása – panaszkodik Taine – tele van trágár célzásokkal és nagyon alacsonyrendű kocsmát kellene keresnünk, ha mainapság ilyen beszélgetéseket akarnánk hallani.” Rabelais az anyagcserével összefüggő dolgok szinonimáiban kifogyhatatlan, Shakespeare szótárában a prostituáltakra vonatkozó szavak bősége lep meg.

Drámáinak felépítésében ugyanaz a technika uralkodik, mint stílusában. Jelenetek és színhelyek szédítő anarchiában követik egymást; éveket és óceánokat ugrunk át pillanatok alatt; a cselekmény több ágban rohan egymás mellett aránytalanul. Kompozíciós törvényeket keresni Shakespeare-ben annyit jelentene, mint félreismerni művészetének lényegét. Alakjainak viselkedésében, tehát a drámák cselekményében is a legteljesebb szabadság az úr. Amint nyelvében nincs tá­volság a lélek és a szó között, alakjainak viselkedésében nincs távolság az indulat és a tett között. A megkívánást azon­nal nyomon követi az ostrom, a dühöt a gyilkosság. Csak Hamlet az, akiben „az elszántság természetes színét a gon­dolat halványra betegíti”; de Hamletnek éppen ez a pato­lógiája, benne Shakespeare és közönsége éppen azt találta rendkívülinek, hogy nem öli meg mindjárt a királyt. Mert minden shakespeare-i alak többé-kevésbé beteges; jellegzetes tulajdonsága gyilkos hipertrófiával tenyészik ki benne, valami lelki „rosszindulatú daganat” gyanánt: Othellóban a félté­kenység, Macbethben a nagyravágyás, IV. Henrikben a koro­nájáért való aggodalom. Emberfölötti emberek, nem lehet őket emberi mértékkel mérni. Minduntalan „abnormis” lelki állapot vesz rajtuk erőt: látomások és hallucinációk gyötrik őket, a levegőben tőr jelenik meg szemük előtt és elvezeti őket a tett színhelyére, féltékenységükben görcsökben vonaglanak, elájulnak és útjuk végén ott áll az őrület. Shakespeare az őrület költője: Lear király, Lady Macbeth, Ophelia; és a sok álőrült: Hamlet, Edgár és társaik az igazi őrülteknél is félelmesebbek, mert mindig éppen a határon állnak, amelyen ha átbuknak, elnyeli őket az irracionális mélység.

S amint a tudatalattiból felszabadulnak a képzettársítások, felszabadul velük az is, amit Jung kollektív tudattalannak nevez: a közösségi lélek alsó sötétjei, a babona világa. Kísértetek tömege lepi el éjszaka a bosworthi síkot, hogy halálos, ólmos rémületbe ejtse III. Richárdot; kísértet és boszorkány nemcsak a közönség hátát borzongatni jelenik meg, ő intézi a cselekményt is: Hamlet sorsát apjának szelleme, Macbethét a boszorkányok indítják el. Shakespeare, ahogy Stefan George nevezi csakugyan szuverén úr ebben a világban, ahol rajta kívül minden más író csak ijedt jövevény maradt.

És úr a népi hiedelem másik, kedvesebb világában, a tündérek közt is. Mondtuk, hogy a faerie, a tündéries elem az angol irodalom legvonzóbb tulajdonságai közé tartozik, Shakespeare sötét géniuszának ez a napfényes oldala; itt csakugyan „sweetest Shakespear fancies child” legédesebb Shakespeare, képzelet gyermeke, amint Milton nevezi. Az emberiség örökromantikus nosztalgiája távoli boldog sziget, békességes erdő, elvarázsolt pagonyok után sehol sem tud annyira célhoz érni és megnyugodni, mint a Szentivánéji álom ligetében, ahol Puck űzi a holdfényben játékait, az Ahogy tetszik ardenne-i erdejében, ahol békésen alszik a bárány mellett az oroszlán, Prospero varázsszigetén (Vihar), ahol mindegyre hallik a könnyű légi szellemek zenéje:

„E sziget telisteli hanggal,
,Mézes dallal, mulattat és nem árt.
Száz zengő szernek búg fülembe olykor
Zenebonája...
                     és ébredve sírok
S megint álmodni vágyom.”

                            (Ford.: Babits Mihály)

Holdfényes tisztás, valahol messze, messze, hová a lélek örök vágya száll... nem lehet csodálni, hogy a német romantika a Szentivánéji álomban látta a költészet legfőbb magaslatát.

Nincs még nagy író, aki olyan kevéssé volna klasszikus, mint Shakespeare, nincs még egy, akire az antik szellem oly kevéssé nyomta volna rá bélyegét. A klasszikus tökéletesség eszménnyel szemben Shakespeare géniuszának iránya a végtelen. A klasszikus pseudomorphosisnak többé-kevésbé be­hódoló többi nagy költővel szemben ő képviseli legtisztábban .1 mi világunknak, a nyugati kultúrkörnek nyugtalan szellemét. De beszéljen maga Spengler, aki a „fausti ember” fogalmát felvetette nyugati kultúránk legfőbb jelképe gyanánt: „Shakespeare, aki akkor született, amikor Michelangelo meghalt és akkor szűnt meg költeni, amikor Rembrandt a világra jött, elérte a végtelenségnek, a minden statikus kötöttség szenvedélyes legyőzésének maximumát. Erdői, tengerei, utcái, kert­jei, csataterei a távolban, a határtalanban terülnek el. Eszten­dők repülnek el pillanatok alatt. Az őrült Lear, a Bolond és a hóbortos koldus között, viharban az éjszakai pusztán, az Én elveszve a legnagyobb magányba a térben – ez a fausti életérzés.”

Költészete, mint Dantéé és Goethéé, teljesség: az egész világ benne van. Az utókor leginkább ezért az egyetemességéért csodálja. Ez az egyetemesség természetesen csak bizo­nyos szemszögből teljes: az érzések, indulatok, ösztönök totalitása. Drámai teljesség: megvan benne minden, ami drámai az ember életében, minden, ami mozgás és minden erő, amely az embert mozgatja.

Egyetemességét mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy az utókornak mennyi különböző irodalmi áramlata fordult vissza hozzá, mint őshöz és mintaképhez. Utókorának törté­nete a nyugati kultúra története; nincs még egy alkotó, aki annyira élő és hatékony maradt volna, mint ő. A közvetlen utókor ugyan, a XVII. század, bár ismerte és élvezte műveit, nem sokat törődött vele; az Angliában is uralomra jutó francia klasszikus ízléssel nem lehetett összeegyeztetni. De a VIII. században, amikor az angolokban felébred az érzék nemzeti múltjuk és nemzeti jellegük iránt, kultusza egyre nő. A XIX. század nagy szellemi fordulata, a preromantika azután úgy fedezi fel Shakespeare-t, mint egy Amerikát. A XIX. század, a szabadság-eszmény százada, egyúttal Shakespeare százada is. Európa valamennyi népe, még az olaszok és a franciák is Shakespeare bűvöletében élnek, most csakugyan valóra válik Goethe mondása: „Shakespeare és nincs vége.”

Minden művészi irány új és új oldaláról fedezi fel. A romantika, amely a tudatalattira építi fel művészetelméletét, Shakespeare-ben a kísértetek fejedelmét és a tündérek kar­vezetőjét ünnepli; a francia romantikusok valamivel később azért lelkesednek, hogy mily merészen sutba dobja a szer­kezet törvényeit és kever össze tragikus és komikus eleme­ket. A századközép realizmusa a nagy valóságábrázolót és lélekrajzolót tiszteli benne, a dekadens századvég a patológia irodalmi felfedezőjének tekinti, a naturalizmus rá hivatkozik, hogy színpadra merte vinni az élet csúnya oldalát is, az im­presszionizmus, Maeterlinck, tőle tanulja a mellébeszélés és elhallgatás, a tragikus atmoszféra, a „kísérő felhangok” mű­vészetét, az expresszionizmus pedig a vad nyelvi szabadságot, a logika ellen való lázadást.

Ezt a sokfajta rajongást még Shakespeare sem viselhette el büntetlenül; idők folyamán egyes vonásai mértéktelenné duzzadtak, lényegtelen tulajdonságai léptek a lényegesek he­lyébe. Minthogy a XIX. század középponti műfaja a regény, Shakespeare-ben is a nagy regényírókhoz illő képességeket emelték ki, a valóságábrázolást és a lélekrajzolást, a dráma­írói tehetség rovására. Shakespeare kétségkívül nagy való­ság- és lélekfestő, a művészi tökéletességnek ezen a magas­latán nem is lehetne más. De nem abban az értelemben rea­lista és pszichológus, mint a múlt század és a jelenkor írói. Realizmusa nem a mindennapi élet ezer részletének pontos visszavetítéséből áll – az ő világa mindig ünnepi világ, em­berei kivételes emberek; és nem megfigyelt részleteket raj­zol, hímem a titkos órán, a költő „szent őrületében” felvillanó lényeget ragadja meg.

Mert ha a mai értelemben vett realizmus mértékével mérjük – tehát a „valószínűség” szempontjából – Shakes­peare világát lehetetlennek kell találnunk. Mennyi valószínű­sége van pl. annak, hogy egy király még életében felossza országát lányai közt és annak adja a legnagyobb részt, aki azt mondja, hogy ő szereti legjobban az öreg királyt? Ilyen buta király sosem volt, sosem lehetett – és mégis ez az alapja a világ egyik legnagyobb tragédiájának. A Lear király művészi magaslatán eszünkbe sem jut felvetni a valószínűség kérdését – egészen másról van itt szó. Vagy ki hallott olyan trónörökösről, aki azért tölti korhelyek és útonállók közt ifjúságát, hogy annál jobban tiszteljék majd, amikor megkomolyodik, mint V. Henrik? Vagy valószínű az, hogy egy királyné, amint meggyilkolt ifjú férje koporsóját követi, szembetalálkozik férjének púpos, ocsmány gyilkosával, és amikor a gyilkos azt mondja neki, hogy a gaztettet csak azért követte el, mert szerelmes a királynéba, rögtön szerelmes lesz a gyilkosba? (III. Richárd) S a legvalószínűtlenebb a nyelv, amelyet alakjai beszélnek. Még ha el is ismerjük, hogy a kor társalgási nyelve sokkal erőteljesebb és ugyanakkor sokkal modorosabb is volt a mainál, akkor sem valószínű, hogy egy skót százados, méghozzá súlyosan megsebesülve, ezekkel a nagyszerű szavakkal értesítse a királyt a harctéri eseményekrő1:

„(A csata) ingott, mint mikor
két fáradt úszó összegabalyodva
egymást bénítja. A szörny Macdonwald
– igazi rebellis: hogy az legyen,
a világ minden rothadéka ott nyüzsg
körülötte – a nyugati szigetekről
könnyű s nehéz segédhadat kapott.
De hiába: hős Macbeth – igazán hős –
kivont karddal, melyen véres halál
füstölgött, a szerencsével dacolva
s mint a diadal szemefénye,
utat tört a bitangig;
és se köszöntő szó, sem Isten áldjon,
köldöktől állig kettéhasitotta
s várunk ormára tűzte a tejét.”

                  (Macbeth, ford.: Szabó Lőrinc)

Nem, így nem beszélnek skót századosok, általában senki nem beszél úgy, mint Shakespeare alakjai, úgy csak maga Shakespeare tudott beszélni. És Shakespeare nem is „élte bele magát” alakjaiba, mint a modern író, az alak csak bábu a kezében, minden alakja száján maga Shakespeare beszél, művészetének gőgös pompájában. „Ezek az égi mondatok, ezek meteorok – mondja Emerson – mintha a mennyekből hullottak volna le és nem a tapasztalat, hanem a belső ember fogja fel őket végzetes igék gyanánt.”

Éppen ezért elhibázott a múlt század egész Shakespeare-kritikája, amely mindig a „jellemeket” vizsgálta; Macbethet, Falstaffot kiragadták a színdarabból, minden oldalról körüljárták, úgy bántak vele, mint egy történelmi személlyel – Hamlet egyéniségével egész könyvtárnyi irodalom foglalkozik. Újabban mindinkább tért hódít az a vélemény, amelyet T. S. Eliot úgy fejez ki, hogy legokosabb a surface meaninget, a felületi értelmet elfogadni és nem kutatni rejtett mélységeket, amelyekre Shakespeare valószínűleg sosem gondolt. A jellemek elszigetelt, öncélú vizsgálata mindinkább ki­megy a divatból és ehelyett Shakespeare alakjait, mint szín­padi alakokat vizsgálják, kimutatják pl., hogy parasztszolgái­ban, bohócaiban és őrültjeiben mennyi az Erzsébet-kori szín­pad konvenciója. Fokozott figyelmet fordítanak a darabok történelmi hátterére, mert kétségtelen, hogy sokkal több ben­nük az egykorú eseményekre való célzás, mint azt azelőtt gondol­ták. És nagy gonddal elemezik Shakespeare imageryjét, kép­anyagát, kimutatják, hogy egyes korszakaiban egy-egy kép­csoport kényszerképzetszerűen tér vissza – ez minden­esetre sokkal közelebb visz Shakespeare titkához, mint jellemeinek és gondolatainak elemzése, mert Shakespeare képekben gondolkodott, nem jellemekben és filozófiai rendszerekben.

Mindenekfölött pedig az a legfőbb vonása a mai Shakespeare-szemléletnek, hogy Shakespeare-t a színpad felől próbálja megközelíteni. Furcsa dolog, de csak mostanában eszmélnek rá, hogy Shakespeare elsősorban színpadi szerző, hogy jellemei színpadi figurák, meseszövését a színpadi ha­tás eszközei irányítják, dikciója színpadi dikció, nem olva­sásra, hanem patetikus szavalásra készült. Shakespeare nem filozófus, hanem minden idők legnagyobb drámaírója. Tragé­diáinak első hangjától az utolsó hörgésig drámai feszültség­ben, drámai légkörben vagyunk, igézete alól nem tudjuk ma­gunkat kivonni s a szereplőkkel együtt gördülünk alá a tra­gikus lejtőn, feltartóztathatatlanul. Vígjátékaiban pedig fel­szabadulunk minden földi nehézkedéstől, szabadon lebegünk valami szabadabb elemben, az abszolút játék és az abszolút színjátszás szárnyain.

De természetesen az a felfogás is egyoldalú, amely Sha­kespeare-t maradék nélkül a színpad felől akarja megérteni, Shakespeare színpadi szerző, de sokkal több is annál; teljesen a színpadból nő ki, de hatalmasan ki is nő belőle, föléje emelkedik, mint Athén színpadi szerzői, a színpadtól az abszolútum felé tornyosul. A görögöket színházuk istentiszteleti gyökerei természetszerűen felnövelték az isteni dolgok szférájába; Shakespeare helyzete sokkal nehezebb. Ö egy teljesen profán, tömegszórakoztatásra rendelt színpadról, minden vallási eszme segítsége nélkül emelkedik fel – pusztán a költészet által.

Shakespeare műveiben a végtelen a sejtelmek révén jelenik meg, amelyeket képei felidéznek. Nemcsak drámaíró; még inkább és elsősorban költő, a legfőbb költők egyike. Költészetének hatalmával végleges, megközelíthetetlenül tökéletes szavakban tudja kifejezni az emberfaj örök bölcsességét, végsőt, amit életről-halálról gondolnak és a végső keserűséget, amit ez a gondolat kivált:

“To-morrow, and to-morrow, and to-morrow,
Creeps in this petty pace from day to day.
To the last syllable of recorded time;
And all our yesterdays have lighted tools
The way to dusty death. Out, out, brief candle!
Life's but a walking shadow; a poor player.
That struts and frets his hour upon the stage,
And then is heard no more: it is a tale
Told by an idiot, full of sound and fury,
Signifying nothing.”

                                        (Macbeth, V. 5.)

Szabó Lőrinc fordításában:

„Holnap és holnap és holnap; tipegve
Vánszorog létünk a kimért idő
Végső szótagjáig, s tegnapjaink
Csak bolondok utilámpásai voltak.
A por halálba. Húnyj ki, kurta láng!
Az élet csak egy tűnő árny, csak egy
Szegény ripacs, aki egy óra hosszat
Dúl-fúl, és elnémul: egy félkegyelmű
Meséje, zengő tombolás, de semmi
Értelme nincs.”

Ha a színpadtól elválasztjuk, még mindig Shakespeare marad: a „tiszta költészet" legnagyobb mestere, kinek mágikus művészetére áll, amit ő maga mond a Viharban:

“Nothing of him that doth fade,
But doth suffer a sea-change
Into something rich and strange.”

Babits Mihály fordításában:

„S így semmije szét nem omol,
Hanem éri dús csodás
Tengeri elváltozás.”

Szabó Lőrinc: Shakespeare szonettjei

. . . With this key Shakespeare unlocked his heart

,,E kulcs nyitotta meg Shakespeare szívét” – írta Wordsworth a szo­nett védelmében, enyhületre kérvén a Kritikust, aki sokszor – s nem­csak Angliában – homlokát ráncolva tekint erre a tizennégy soros lírai műformára. Szonettje magát a szonettet védi, általában; de ugyanakkor a Shakespeare-szonettek az egyik érve: azt mondja, hogy nem drámáin, hanem lírai versein keresztül tekintünk bele legjobban a világ legnagyobb költőjének szívébe. Véleménye azért becses, mert Wordsworth, az ak­tív költő, saját magának, a maga élményei, alkotásai viszonyának is­meretében mindenesetre hitelesebben és megbízhatóbban lemérhette az igazságot, mint az adatnyomozó és külső bizonyítékokra törekvő kriti­kusok és irodalomtörténészek.

Milyen igazságot? Eldöntését annak a nagy vitának, hogy autobiográfia, tehát saját élmény-e Shakespeare nevezetes, nagy lírai ciklusa, vagy pedig fikció, stiláris gyakorlat, vagy éppen megrendelt játék. Mert lényegét tekintve ez a főkérdés, ez a legizgalmasabb kérdés, amely a szonettek gazdag pörében felmerült. Wordsworth természetesen nem áll egyedül a véleményével, csak híres verssora miatt indultam ki belőle; könyvek, tanulmányok, aprólékos és fáradságos, nemegyszer páratlanul szellemes és ötletes és néha groteszk kutatások eredményei, lélektani, történelmi és kultúrhistóriai vizsgálódásoknak szinte áttekinthetetlen régi és modern tömege, cikkek és esszék százai foglalkoztak a Shakespeare-rejtély s főleg a Szonettek rejtélyének megfejtésével. De bármiben találkoztak vagy ütköztek a szaktudomány részlet-megállapításai, maga a vita szíve, Shakespeare szíve, vagyis a költő magánélete, belső világa, egyénisége, egyszóval mindaz, amit a Szonettek róla mint emberről, a drámáknál jobban, nyíltabban, közvetlenebbül feltárhatnak, változat­lanul két táborra osztja e filológusi lovagi szolgálat titokfejtőit. Úgy látszik, hiába ugyanazok a versek, szövegek, mássá teszi, legérinthetet­lenebb drágakő mivoltukban is átminősíti, átértékeli őket a megvilágí­tás, amely kívülről rájuk hull. Annál is inkább, mert a kérdés, morális vonatkozásain túl, olyan alaptételeket, olyan hiteket és meggyőződése­ket érint bennünk, amelyek ma és minden időben döntően befolyásol­hatják művészet-lélektani felfogásunkat és ítéleteinket.

A lírai hitelről van szó. Arról, hogy mire képes a művész lelke, sőt mindnyájunk lelke. Hogy szerep-e, fölényesen vállalható és fölényesen végigjátszható tudatos alakítás-e a líra, s hozzátehetjük: minden em­beri közlés, állítás, gyónás és önvizsgálat? Hogy amennyiben az, egé­szen az-e, vagy pedig keveredik? Mire képes az emberi kifejezés; és hogyha mindenre képes, ha a képzelet szabad vagy irányított játéka gyakorlatilag s akár csak kivételes zsenik esetében is azonosan értéke­lendő, nem kell-e akkor teljesen újjáalakítani esztétikai kritériumainak legalább egy részét? Megvesztegethető s egyáltalán nem újszerű érv a mű és az élmény viszonyának elemzésénél az a tapasztalatunk, hogy a legjelentősebb lírai szellemek mindenkor ki tudtak fejezni érzelmeket, amelyeknek külső szerep- vagy feladatvállalás volt az ihletője. Epikus és még inkább színpadi művek esetében mindnyájan lehetségesnek, sőt kikerülhetetlennek találjuk, hogy a nagy költő tőle idegen helyzetek, jellemek, szenvedések vagy örömök rajzában is éppen olyan nagy és meggyőző legyen, amilyennek olyankor ismerjük, amikor szemmel lát­hatóan magáról vagy emberi mivoltához közel álló szituációkról beszél. A kifejezés sikerességét kell-e becsülnünk, vagy az őszinteséget – fölté­ve persze, hogy mindkét esetben egyenrangúak a művészi megformálás kívánalmai és jegyei? Azt kell mondanunk, hogy nincs és nem képzelhe­tő el végső bizonyosság a művészi-lírai őszinteség és igazság megállapítá­sában, s hogy végeredményben ki vagyunk szolgáltatva a költői művek összhatásának, s ránk tett impresszióinak, aminek megítélésénél termé­szetesen minősítően közbeszólnak olyan momentumok is, amelyek nem a mű és a költő sajátságai, hanem a mieink.

A Szonettek esetében mintegy százötven esztendeje megélénkült a filológiai aprómunka e mögött az alkotás-lélektani kérdés mögött, éspe­dig nemegyszer annak az érdekében, hogy ne kelljen a legnagyobb köl­tőt mint leggyarlóbb és legönzetlenebb embert elmarasztalni. A köz­ponti kérdés számos részletproblémából áll, s a részletek földerítése egymásra és a­ főkérdésre is fényt vet. Egy modern összegező a következő­képp tagolja a problémaszövevényt:

I. A Szonettek ajánlása „Mr. W. H.”-nak szól. Ki volt ez a ,,W. H. úr” ?

II. A legtöbb szonett egy szép fiatalembert magasztal. Ő volt ,,Mr. W. H.”? Ha nem, ki volt?

III. Az első tizenhét szonett nősülésre biztatja az ifjút. Van rá valami bizonyíték, hogy a fiatalember nem akart nősülni?

IV. Milyen külső kapcsolat fűzi Shakespeare-hez ?

V. Ki volt a 86. szonett rivális költője ?

VI. Ki volt az a nő, akit az ifjú elszeretett Shakespeare-től ?

VII. Ki volt a Fekete Nő?

VIII. Milyen személyi vagy nemzeti eseményre céloz a 107. szonett?

IX. Megfelelő rendben sorakoznak-e a Szonettek?

X. Összefüggő cselekményt mondanak-e el, s ha igen, egybevág-e ez a történet a Shakespeare és az ifjú életének ismert adataival?

XI. Mikor íródtak a Szonettek?

A fenti pontokra s a részletkérdésekre, például az ún. ,,Will-szonettek” értelmére érdekes, sőt izgalmas feladat volna kritikailag ismertetni, válaszképpen, a Szonettek problémakörének mai állását, hiszen ezek a költemények nem csupán az angol lírának, hanem az egész világiroda­lomnak legvitatottabb verseskönyve. A különlegesebb érdeklődést mégis a szakirodalomhoz kell utalnom, mert a kutatási eredmények egyrészt nagyon ellentmondóak, másrészt mert aprólékosságuk miatt egyéni mérlegelés céljára még kivonatosan is olyan részletezést kíván­nának, amely túlmenne e cikk keretein. A Szonettek túlnyomó része, mint olvasmány, önmagában egyáltalán nem igényel magyarázatot. A háttér felvázolásában tehát csak az ismert filológiai alapvonalak jelzésére szorítkozom.

Shakespeare – azon kívül, melyeket egyes darabjaiba beszőtt – 154 szonettet írt. 1592-ben már megjelent két hosszabb epikus költeménye, a Vénusz és Adonisz és a Lukrécia. Lírai versei, a Szonettek londoni éle­tének és esetleges vándorszínész korszakának idejére esnek. Valószínű, hogy 1592 után és 1609 előtt készültek a Szonettjei; java részük még a századforduló előtt íródott, utána már legfeljebb csak egy-egy darab. Tudjuk, hogy kéziratban közkézen forogtak, és igen népszerűek voltak, mert Francis Meres, aki Palladis Tamia című könyvében először említi létezésüket, 1598-ban, a legmagasztalóbb hangon emlékezik meg ezek­ről a „privát barátok közt” jól ismert „édes” szonettekről, és csodálat­ra méltó szerzőjükről, akinek addig legalább tizenkét darabja került színpadokra.

A Szonettek könyve 1609 májasában látott napvilágot, Thomas Thorpe „kalózkiadásában”, vagyis valószínűleg a költő tudta nélkül, aki nem sokat törődött műveinek sorsával. Thorpe titokban szerezhet­te meg vagy másolhatta le a Szonetteket, de jó kéziratokhoz jutott, mert a kötetben nincs sok sajtóhiba vagy félreértés. Az egyébként elég obskúrus Thorpe cikornyás dedikációban mondott köszönetét a versek „életre hívójának”, akinek személyét „Mr. W. H.”-val jelezte (vagy talán leplezte ?). Ez a hírhedt, konfidens és zavaros dedikáció indította el a Szonettek körüli találgatásokat. Az „egyedüli életre hívó” – „only begetter” – megjelölés ugyanis, amellyel Thorpe a rejtélyes W. H. úrra utal, kétértelmű: éppúgy célozhat a Szonettek szerzőjére, az íróra, vagy még inkább inspirátorára, mint arra a személyre, aki a kéziratokat a kiadó számára megszerezte, összevásárolta vagy ellopta.

A kutatás mindkét irányban talált személyeket, akikre az azonosítás több-kevesebb erőszaktétellel ráhúzható. A teóriák tömegéből kiemel­kedik két nézet. Az első szerint a költő a Szonettekben William Herbert angol főnemest, a későbbi Earl of Pembroke-ot ünnepli, mint benső ba­rátját és nagy pártfogóját. A másik elmélet szerint a magasztalt ifjú barát és patrónus Henry Wriotliesley volt, a későbbi nevezetes Southampton gróf, aki pár év múlva barátja, Essex miatt a Towerbe került, s onnan csak Erzsébet királynő halála után szabadult ki: nevének kezdő­betűit azonban – mondja az elmélet – Thorpe az ajánlásban (tapintat­ból?) felcserélte. A kutatók szorgalma mindkét jelölt életét feltárta, és igyekezett vonatkozásba, összhangba hozni a Szonettekben magukban található életrajzi közlésekkel. Általános nézet, hogy a Southampton-elmélet a szilárdabb.

A regényszerű mese rivális költője Ben Jonson vagy George Chapman, a Homérosz-fordító volt; bár más is lehetett.

A szonettciklus első, nagyobb részében helyenkint fel-feltűnő kacér asszony, aki a költőt barátjával, a rajongva magasztalt ifjúval meg­csalta, tulajdonképpen ismeretlen személy, noha több egykorú szép­ségben vagy udvarhölgyben próbálták felfedni kilétét (Mary Fitton, Mrs. Jacqueline Field?). Valószínűleg azonos a 127-től 152-ig terjedő szenvedélyes szonettcsoport szép kezű, zeneértő, házasságtörő és rend­kívüli vonzóerejű Fekete Hölgyével; egyesek e rettenetes viszony Dark Lady-jének személyét egy mulatt nőben, bizonyos Lucy Negróban sejtik.

Ami a sorrendet illeti, a Szonettek menete eléggé következetlen, sok vers láthatóan rossz helyre illesztődik be, de az egész kötet így is hatá­rozott kompozícióra mutat, és csak a két utolsó szonett nem alkatrésze a lelki regénynek: mind a kettő fordítás.

Végül, formai szempontból említsük meg, hogy a Petrarca-féle szo­nett, sőt a szonettekben írt verses regény Angliában már Shakespeare előtt igen divatossá vált, a versforma maga azonban szerkezeti és rímhelyzeti változáson ment át. Shakespeare rendszerint háromszoros fo­kozással, négy-négy soronkint építi s két sorral zárja szonettjeit. Versei­re, mint ifjabb írói korszakának minden termékére, általában jellemző, hogy a sorokat értelmileg még zárni igyekszik, és többnyire ún. hímrí­meket használ; rímképlete: 1212 3434 5656 77. A Szonettek közül egy elüt az általános jambikus pentametertől, és négyütemes sorokból áll. Egy szonett 15 soros, a 126. vers pedig egyáltalán nem szonettformájú.

Érdekes, hogy a Szonetteknek a költő halála utáni, 1640-es kiadása a verseket kissé átrendezte, és a szöveget retusálva azt a látszatot igye­kezett kelteni, mintha a Szonettek mind nőhöz szólnának.

Ennyit a Szonettek külső életéről és problematikájáról. Nem árt tud­nunk, de akár el is feledhetjük.

Magukat a Szonetteket azonban, ha egyszer megismertük, aligha hagyjuk ki állandó olvasmányaink közül. Mi a varázsuk? Hogy Words­worth szavait folytassam: a szív, melyet kinyitnak, a nagy lélek, mely­nek kulcsai. A harminc-harmincöt év körüli Shakespeare élete tárul elénk bennük. Az ismeretlen múltú, zseniális fiatal mesteré, aki – noha irodalmi darázsfészekbe került Londonban – már meghódította a fővá­ros legjobbjait, akit talán épp ez idő tájt emelt nemesi rangra apjának és saját magának a tehetsége, s aki már átélte és megformálta A veronai nemeseket, a Tévedéseket és jó néhány más vígjátékát, bekóborolta a Szentivánéj álomerdejét, saját véréből életet adott II. Richárd és III. Richárd alakjának és IV. Henriknek, János királynak és Rómeónak és Júliának, és akiben – mint egyes szonettek világosan mutatják – már borzongott Hamlet, sőt Timon s a Troilus és Cressida megsötétedett eszmei és érzelmi csőd-horizontja.

Ez a lélek nem erőlködik, hogy vonzó és különleges legyen; pedig az. Ellenkezőleg: ahogyan a megalázóbb emberi helyzeteket, éppúgy vállalja kora költészetének minden modorosságát, árkádiás hangulatkörét, antikizáló-romantikus mitológiáját és retorikus fordulatait. E tekintet­ben legfeljebb mérsékeltebb, mint a többi szonettköltő, noha ez a tulaj­donsága inkább csak azok számára érzékelhető, akik ismerik valamennyi elődeinek és kortársainak líráját. Nem külsőleg törekszik újszerű­ségre: tudja, hogy mondanivalójának igazsága és őszintesége megújítja, illetve emberi határokon belül örök dolgokkal teszi egyanyagúvá a sza­vait. Feszélyezettség nélkül monoton, majdnem mániákusan ismétli egyetlen témáját, a szenvedélyes barátságot és hűséget, lenyűgözi föltétlen kiszolgáltatottságának és saját rendíthetetlen becsületének érzése és tudata.

Az első pillanatra konvencionálisnak ható stílust azonban a léleklátás páratlan ereje világítja át, a dikció szokványos gesztusai, képei és mo­dulációja mögül valami mélyebb és véglegesen egyéni lélekmozgás tör elő, az Idő ősi metaforái a tények súlyával kezdenek hatni, a szavakon keresztülcsap a realitás vére és tüze, és a dallamban egyszerre csak magunkra, saját lényegünk, tapasztalataink vagy lehetőségeink éne­kére ismerünk. Sok ezekben a versekben a szemérem: ahol veszélytele­nebb hangulat, eseményszerű közlés a mondanivaló alapja vagy kiindulópontja, ott világos a rajz; egyszerű, éles és világos ott is, ahol magát tárj a fel a költő; ellenben rögtön szellemivé, elvonttá válik, valahányszor mások bűnét vagy hiúságát is bevonja figyelmének sugárkörébe. Shakes­peare szemérmes és kíméletes, sőt tapintatos: nézzük csak meg, milyen párázat ereszkedik a legdrámaibb szonettek nyelvére, reális utalásai­ra, mihelyt tartania kell tőle, hogy polémiája, fájdalma vagy kifogása lírai pletykává sekélyesedhetnék, vagy más esetekben, amikor bőr-alá- fúródó, lélekátsütő szeme másban vagy magában olyan tényeket észlel, melyeket sem elhallgatni, sem romboló célzattal felhasználni, megmu­tatni nem akar. Ahogy a költő ámulatában, van talán egy kis kényszerű sznobság is a Szonetteknek ebben a kíméletes és absztraháló hajlandó­ságában, amennyiben a szeretett, dúsgazdag, hatalmas, művelt és szép ifjúra vonatkozik. De mennyi benne a művészet, mennyi a mélység és finomság, a nyers szókimondással s ugyanakkor kihagyásokkal és szü­netekkel dolgozó, legfelső érzékelhető erő!

Az önelemzésnek és emberismeretnek ilyen fokára és képességére, a lényeglátásnak és a kifejezés ekkora tömörségének művészetére, ilyen bonyolult lírai termékeknek még megértésére is sokszor hiába vágyik, törekszik fiatal és tapasztalatlan lélek: Shakespeare szonettjei akár­hányszor szinte az olvasótól is külön érettséget kívánnak, hogy maradék nélkül hathassanak; bár hatnak akkor is, mégpedig az általuk kívánt irányban, ha csak részben fogja fel őket az appercipiáló szellem. Shakes­peare olyan tömény, hogy bizonyos hígításban is Shakespeare marad; ezért értheti és élvezheti igazán a fiatalság is, melyet elsősorban a viha­ros mozgás szokott elragadni, nem a fegyelmezett nagyság, a kábító színörvénylés és a látható zsúfoltság, nem pedig az olyanféle, dísztelenségükben szinte eltűnő, de helyi jelentésükben óriási tartalmú sorok, mint például az, hogy „Nem juthatsz túl gondolataimon,” – amivel a szerelemben gyengébb fél, a rab-fél, saját odaadásának túlkompenzálásával, gondolatilag a maga rabjává teszi az érzelmi rabtartót.

Shakespeare a Szonettek java részének írása idején öregnek, tönkre­mentnek érezte az olyan embert, aki negyvenéves, tehát magát is mintegy küszöbe előtt látta ennek a súlyos kornak; mindenesetre eléggé érett volt ennélfogva arra, hogy absztrakció és realizmus egyaránt biz­tos eszköze legyen a kifejezésben, s hogy olvasóitól is megkívánja ezt a felfogó biztonságot, ő maga, ha valamiben, talán csak a nagyvilági tár­saság tiszteletében, melyet különben a rajza itt nem részletez, lehetett némiképp elfogódott: az udvari emberek, intrikák, szépségek és könnyelműségek, a pénz, a hatalom és a veszély közele, ahová pártfogói bejuttatták, személy szerint mintha kissé bizonytalanná tették volna: innen az ünnepeltségében is lenézett színész és szerző bizonyos ügyet­lensége, félénksége és feszélyezettsége, melyet persze – teljesen lelki lévén az ábrázolás – inkább csak a Szonettek háttere mögül érzünk ki; színműveiben, melyek számtalanszor festik ugyanezt a világot, anél­kül hogy szépítenék vagy kímélnék, nem érezhető az az egyensúlyhiány, mely olyan túlzottnak mondható odaadásra, bókolásra, olyan felvett, átvett s a jelek szerint mégis olyan átérzett külső-belső modor vállalá­sára kényszeríti Southampton gróffal szemben. Bizonyára azok a leg­korábbi versek a gyűjteményben, amelyekben legtöbb az udvarlás, az engedékenység és megalázkodás, az obligát könny és sóhaj. Ismeretlen lévén az egyes szonettek keletkezésének időpontja, csak belső támpon­tok igazíthatnak el valamennyire e tekintetben, de nyilvánvaló, hogy fejlődés itt is történt; a költő a konkrétumokat változatlanul fátyoloz­va, később, mikor oka van rá, igen kemény szemrehányásokat tesz arisztokrata barátjának (és – ami veszélytelenebb lehetett – a Fekete Hölgynek), egészen sértő, elutasító minősítésekben részesítve az ,,elközönségesedő” és „becstelen” ifjút, akinek „bűneit” azonban mégis meg­bocsátja, mert hiszen szereti, de azért is, mert a magas idealistából las­san realista lesz, aki vállalja szerelmét, bármilyen is az. E kifejezések súlyosságát nem lehet pusztán elvileg s légüres térben fölmérni: in concreto történtek, s tudjuk, hogy hordozóik, a versek, zárt körben ugyan, de közkézen forogtak; mellesleg szólva: talán a különleges inti­mitás és sok ismeretlen botrány, melyet csak célzások idéznek, volt az oka annak, hogy Shakespeare maga nem igyekezett kiadni úgy ezeket a legszemélyesebb vallomásait, ahogyan egyéb verseit. Pedig abban az időben a legremekebb drámát sem becsülték irodalomként, a legkitű­nőbb színpadi szerzőt sem értékelték igazán, ellenben fontos esemény­nek számított minden verses magánlevél, minden kis szonettecske, és minden valamirevaló költőt tisztelettel emleget a társaság.

De térjünk vissza a Szonettek belső világához. Shakespeare sehol sem üres, magának az életnek anyaga tölti ki divatos konvencióit és bók­jait, mihelyt megérinti őket gondolatának és fantáziájának gyújtó ecsete. Szépségben, igazságban és egyszerű bölcsességben milyen messze vagyunk Daniel, Drayton, Spenser, Sidney, Surrey és Ronsard szo­nettjeitől! Az álarcos szavak teljes, eredeti jelentésükben vonulnak fel előttünk, lépten-nyomon örök felfedezésekre, meglátásokra bukkanunk, vagy új érzelmi szempontokra. A komoly olvasó képtelenségnek érzi, hogy egy költő, egy olyan kapacitású költő, amilyen Shakespeare volt, virtuóz ritmikai vagy stílusgyakorlatokként, feladványszerűen, mások nevében írta légyen ezeket a költeményeket. Maga az élet vérzik ben­nük, a kulcs csakugyan a szívbe, egy óriás szív zaklató titkaiba nyit aj­tót. A fő témák: idő, elmúlás, halál, szeretet, szerelem, bukás, jóvátétel, életfilozófia, a hiúság sértődései és gyógyítása, elszakítottság, csalás és öncsalás, zene, boldogság, új kétségbeesés, új megnyugvás, végzet és politika árnya a magánéleten, és költői halhatatlanság.

A barátság megjelölésére a szerelem szót használja a költő. A legna­gyobbak jól ismerik, sőt az Egyház is, a bensőségnek és az odaadásnak, a rajongásnak azt a fokát, melynek megjelölésére hűvös a magyar szere­tet szó, míg a szerelem túlságosan egyértelmű, s így itt épp gazdagságá­ban szegény és félrevezető, mihelyt testi légkörbe kerül a lelkiből, és anyagiba a szellemiből. Amit szókincsünk fogalmi többletének szok­tunk tekinteni, nem teremt ezen a ponton fölösleges dualitást, valami disztingváló hátrányt, érzelmi sorvasztást és szimplifikálást, valami kelleténél durvább realizmust? A latin amor, a francia amour, a né­met Liebe, az angol love gazdagabb vegyi képlete a lelket gazdagabb és fátyolosabb tartalommal neveli és telíti, s a fátyolosság ebben a tekin­tetben, szerintem újabb nemesség és gazdagság. A latin vagy germán sze­retet több és forróbb, mint a magyar, akár istenre, akár emberre irá­nyul; a jelzőt kell kivonni belőle (vagyis hozzátenni), hogy magyarrá hűljön, bár a régi imáinkban a „Szerelmes Jézusom” és az „Isten sze­relme” kifejezés még ma is őrzi a kísérlet emlékét egy szakadék áthida­lására; míg a mi szerelmünk fogalmi keveredetlensége, melynek tisztá­zásával szoktunk dicsekedni, épp akkor kíván jelzőt, amikor tisztulni, spiritualizálódni akar, amikor olyan tartalmat hangsúlyoz, ami az érzé­kekben együtt lehet ugyan vele, de a jelentéséből hiányzik. Gondoljunk erre is Shakespeare szonettjeit olvasva és egyéniségét megítélve.

Ha belemélyedünk e sajátos lírába, ha elfogadjuk helyenként idegen­szerűnek tetsző témáit és stílussajátságait, az orvosi, ügyvédi, vegyészi vagy pénzügyi és egyéb hasonlatok és képek használatát, a legnagyobb fokú realitást a lélek anyagszerű kezelésében, ha nem riaszt vissza itt-ott egy távoli, negyedfél évszázaddal ezelőtti kor előítéleteitől saját korunknak egy-egy előítélete, akkor páratlan gyönyörűségekkel szol­gál a shakespeare-i szonettek mélységes emberi tartalma, páratlan gyönyörűségekkel e líra zenéje, a formáknak s mindenekelőtt a gondola­toknak, a szavak építkezésének és mozgásának az a belső muzsikája és zord vagy puha, hangzásbeli, tehát külső, érzéki szépsége és édessége, amely régi és új, angliai, kontinentális és amerikai kritikusok egybe­hangzó véleménye szerint egyik legfőbb vonzóereje ezeknek (s amely persze nyelvünk magán- és mássalhangzóinak színskálája s a magyar hangtorlódások természete és sűrűsége szerint alakul a fordításban). Külső és belső zenének, képnek és gondolatnak, forma és tartalom egy­ségének s egy sajátságosán leplező s ugyanakkor nyílt stílusnak örök remekei ezek a Szonettek, akár gyermeknemzésre biztatnak, akár lelki és szellemi krízisekről vallanak, s kevés kivétellel valamennyit naggyá teszi, mint a csillagokat, a belőlük áradó sugárzás, a fény, mely a végte­lenségig tolja ki tényleges határaikat.

Pár szót még a magyar fordításról. Shakespeare Szonettjeit huszonegy éves koromban tolmácsoltam először; a mű 1921-ben jelent meg, majd második kiadásban 1923-ban, a Geniusnál. Ezt a szöveget nem engedtem többször kiadni, mert csakhamar elégedetlen lettem vele. Huszonnégy év alatt sokszor elővettem régi munkámat, s időnkint elké­szültem néhány szonett új fordításával: ezek az Örök-Barátaink I. és II. kötetében jelezték heves vágyamat arra, hogy megformáljam magyarul valamennyit, még egyszer, és úgy, ahogy érettebb képességeim­től telik. Az idén, kerek háromszázötven évvel azután, hogy írásos em­lék először jelezte e Szonettek létezését, tervem megvalósulhatott; úgy érzem, adósságot törlesztek vele azokkal szemben, akik ifjúkori mun­kámat is becsülni tudták. Mostani szövegem nem átdolgozása a régi­nek, hanem teljesen új; az első fordítás sorainak hozzávetőleg talán csak az egy tizedét használtam fel. Shakespeare valamennyi szonettjét magyarra kívülem Győry Vilmos és Szász Károly, majd Ferenczi Zol­tán, újabban pedig Keszthelyi Zoltán és Pákozdy Ferenc fordította.

Változatlanul hódolok e munkámmal Babits Mihály emlékének és szellemének: tudásával és szeretetével ő irányította első lépéseimet uta­mon Shakespeare világa felé.

Az avoni hattyú

Shakespeare abban a reformációt követő időben vetette papírra darabjait, amikor Anglia már elveszítette európai hűbérbirtokait, de még nem tett szert tengerentúli gyarmatokra. Legnagyobb drámáit éppen az első amerikai angol gyarmatok alapításával egy időben írta. Műveivel meghódította az egész angol nyelvű világot. Zsenijének egyetemességét Európa csak a romantika idején ismerte fel.

Darabjainak helyszínei arra utalnak, hogy az „avoni hattyú” egyáltalán nem volt provinciális angol. Fennmaradt harminchét színdarabja közül csak tíznek a cselekménye játszódik részben, vagy egészben Angliában – így A windsorí víg nőké Windsorban –, s a történelmi drámákban is sok a francia helyszín, az Ahogy tetsziké, példának okáért az ardenneki erdő. A mester a Macbeth, a Lear király és a Cymbeline komor történetét az ősi kelta Britannia díszletei közé helyezte, míg a nyolc klasszikus színműét Athénbe, Rómába, Türoszba vagy Trójába. A Vízkereszt, vagy amit akartok, a Téli rege és A vihar fantasztikus meséi a mitikus lllíriában, a „tengerparti Csehországban”, illetve egy „lakatlan szigeten” játszódnak. A fennmaradó drámák színhelye is az európai kontinens:

Sok hűhó semmiért: Messina

A velencei kalmár: Velence

Makrancos hölgy: Padova

Szeget szeggel: Bécs

Tévedések vígjátéka: Navarra

Szentivánéji álom: Athén

Romeo és Júlia: Verona

Hamlet: Dánia

Othello: Velence, Ciprus

Minden jó, ha vége jó: Roussillon, Párizs, Marseille, Firenze

Az „avoni hattyú” tehát – bár nincs forrás arról, hogy kitette volna a lábát Angliából – meglehetősen vonzódott a kontinentális Európához.

Karinthy Frigyes: Shakespeare Vilmos

írta

Shakespeare Ödön

Angolból fordította: Karinthy Frigyes

Londonban most jelent meg ez az érdekes könyv, mely­ben a nemrég elhunyt kiváló angol költő életrajzát írja meg a költő testvérbátyja Sh. Ödön, az oxfordi katasz­teri hivatal felügyelő-helyettese. Szerk.

Elhatároztam, hogy mint szemtanúja szegény Vili életének lerovom a testvéri kötelesség adóját, és végre megírom az igazat azokról a kérdésekről, amikre az utókor kíváncsi lesz majd Vilivel kap­csolatban. Annál is inkább szükség van erre, mert éppen szólt nekem a Miksa, aki tegnapelőtt jött vissza az utókorból, hogy ott már nagyon várják, hogy mit tudok szegény Viliről, mert, aszongya, ők nem tudnak semmit.

Hát én Vilivel akkor tájt ismerkedtem meg, mikor éppen véletlenül világra jött. Engem közös édesapánk, alsóoxfordi, kisliverpooli, shakefalvi Shakespeare Géza behívott a szobába, és meg­mutatta nekem Vilit, aki már akkor olyasféle­képpen hatott rám, mint egy csecsemő. Mondtam is apánknak, aki csak legyintett erre – ki gondolta volna, hogy valaha nekem lesz igazam?

Ahogy nőtt a Vili, egyre nagyobb lett. Tanú vagyok rá, amit eddig hitelesen senki se tudott, csak úgy rebesgették, hogy a vajas kenyeret sóval szerette – erről különben okmányaim is vannak. Egészen határozottan emlékszem rá, és ezt fenn­tartom, hogy egyszer, mikor éppen jöttem be a kert felől, a Vili, aki a harmadik szobában volt, felugrott, és kikiáltott a konyhába a sóért – a kezében, amelyen már akkor öt ujj volt, az ő kicsit barnásra sült, öt külön ujja (mindegyiken köröm volt) egy darab vajas kenyér. Már akkor szerette a darabokat... Én csak álltam, nem szól­tam semmit, aztán átmentem Béláékhoz, akik éppen jöttek Chelsea-ből. Élénk, jókedvű fiú volt a Vili. Ha csiklandozták, nevetett – de a szertelen, csa­pongó, egyik végletből a másikba villámgyorsan átugró képzelet csodálatos géniusza (amiről a Pista beszél), már akkor látszott, mert ha csiklandozás közben fejbe verték, mindjárt sírni kezdett. Mindig mondta, hogy a németeket nem szereti, egyszer ugyan azt is mondta, hogy szereti a németeket, de ezt csak azért, hogy nehezebben lehessen kitalálni.

Egyszer együtt mentünk sétálni. Vili szóra­kozott volt, és amint megfordul, hogy szóljon nekem valamit, hát megbotlik.

De máskor ennél még érdekesebb is történt, amit azonban, sajnos, elfelejtettem.

Huszonkét éves lehetett, mikor Annával meg­ismerkedett. Anna abban az időben szőke, kék­szemű leány volt, megtetszett neki a Vili, a Vilinek is ő. Annával először június 27-én, este nyolckor csókolódzott. Tanú vagyok rá, mert nekem rögtön utána mondta, hogy a csókolódzás jobb, mint a hascsikarás. Igaz, hogy ezt mások is mondták, de mégis más az, mikor a Vili mondja, aki egészen másfajta ember, mint a többi – már akkor sej­tettem, hogy a Vili másfajta ember lehet, ha ugyanazt mondja, mint mások, pedig ő nem olyan, mint a többi. Ezt akkor mindjárt falragaszokon ki is ragasztattam Londonban, és ki is derült, hogy jól sejtettem, jól láttam a jövőbe – a Vilivel véletlenül éppen abban az időben kezdtek sokat foglalkozni, és ugye ma már mindenki elismeri, hogy mégis igaz volt, amit a falragaszon írtam: akkor még nem tudtak semmit a Viliről. Hát ilyen ember volt a Vili: ez az igazság, nem az, amit mások beszélnek róla, csakhogy kitüntessék magukat.

Ui. Éppen most kapok sürgönyt Miksától, aki megint elutazott az utókorba a Vili ügyében, hogy aszongya, írjak valamit Othellóról meg Hamletról, meg Lear királyról is, mert ezekre a darabokra ott nagyon kíváncsiak. Mi közöm hozzá, én a Viliről akartam megírni az igazat, hogy tudják – mi közöm ezekhez a vacak darabokhoz, amiket nem a Vili írt, hanem ha jól tudom, valami Bacon? Nem szoktam színházba járni.

Ballai László: Shakespeare és a szabadság

Még sohasem gondolkoztam azon, milyen hatással volt a pályafutásomra az avoni mester. Első drámai próbálkozásaimra O’Neil és Becket, a prózaiakra pedig Balzac és Krúdy stílusa nyomta rá a bélyegét. Pedig ha jobban meggondolom, Shakespeare nyelvén szólaltam meg először.

Tizennégy éves voltam, amikor leemeltem a könyvespolcról Shakespeare összes színműveinek I. kötetét, és rögtön elolvastam belőle hat drámát, majd nem sokkal később újabb ötöt. Hatásukra ugyan még nem kezdtem el drámákat írni, de valami olyasmi történt, ami megelőzte az írást, a szobámban járkáltam és fennhangon mondtam Shakespeare nyelvezetére emlékeztető stílusú szövegeket, amelyeknek az olyan kifejezések képezték az alapját, mint „jó uram”, „nemes lélek”, „emlékezésnek rabja” vagy „be, kard”. Eközben különféle történeteket és alakokat találtam ki, királyokat, hercegeket, lovagokat és udvaroncokat, akiket jellemük szerint külön-külön megformáltam – volt közöttük rettenthetetlen, fennhéjázó és alázatoskodó.

Ebben az én kis „szobaszínházamban” az volt a legérdekesebb, hogy bár Shakespeare hatására jött létre, egyetlen alakját sem formáltam meg és semelyik cselekményét nem próbáltam továbbszőni. Saját kreációimmal mintha csak még inkább ki akartam volna tágítani a halhatatlan mester univerzumát. És az valóban tovább is tágult bennem, azáltal, hogy ennyire hatása alá kerített, és arra ösztönzött, hogy keressem tovább Shakespeare-t mindenben és mindenkiben, legelőször is saját magamban. Alighanem azt érezhettem meg, hogy Shakespeare önálló univerzumot teremtett, amely állandóan tágul.

Ennek az univerzumnak a középpontjában Shakespeare áll, és legfőbb mozgástörvénye a szabadság, az individuum roppant, kozmikus méretűvé növekedett szabadsága. E szabadság a páratlan fantázia szárnyain mozgat királyokat és varázslókat, mintegy újraszabályozva a történelmet, és teheti, mert egyszersmind az élet legalapvetőbb törvényszerűségeit is éles fénnyel világítja meg. Állításom igazolásához – mert a kozmosz legapróbb kavicsa is magában hordja teremtő ősanyagait – elegendő idézni életművének legismertebb részletét, a főszereplő monológját a Hamlet III. felvonásának I. színéből:

„Lenni vagy nem lenni: az itt a kérdés.
Akkor nemesb-e a lélek, ha tűri
Balsorsa minden nyűgét s nyilait;
Vagy ha kiszáll tenger fájdalma ellen,
S fegyvert ragadva véget vet neki?
Meghalni – elszunnyadni – semmi több;
S egy álom által elvégezni mind
A szív keservét, a test eredendő,
Természetes rázkódtatásait:
Oly cél, minőt óhajthat a kegyes.
Meghalni – elszunnyadni – és alunni!
Talán álmodni: ez a bökkenő;
Mert hogy mi álmok jőnek a halálban,
Ha majd leráztuk mind e földi bajt,
Ez visszadöbbent. E meggondolás az,
Mi a nyomort oly hosszan élteti:
Mert ki viselné a kor gúny-csapásit,
Zsarnok boszúját, gőgös ember dölyfét,
Útált szerelme kínját, pör-halasztást,
A hívatalnak packázásait,
S mind a rugást, mellyel méltatlanok
Bántalmazzák a tűrő érdemet:
Ha nyúgalomba küldhetné magát
Egy puszta tőrrel? Ki hordaná e terheket,
Izzadva, nyögve élte fáradalmin,
Ha rettegésünk egy halál utáni
Valamitől – a nem ismert tartomány,
Melyből nem tér meg utazó – le nem
Lohasztja kedvünk, inkább tűrni a
Jelen gonoszt, mint ismeretlenek
Felé sietni? Ekképp az öntudat
Belőlünk mind gyávát csinál,
S az elszántság természetes szinét
A gondolat halványra betegíti;
Ily kétkedés által sok nagyszerű,
Fontos merény kifordul medriből
S elveszti »tett« nevét.”

Gondoljuk meg, mit jelentett az abszolút szabadság kifejezése a középkorban, amikor az isteni akaratot tartották a cselekedetek egyedüli okának, és bárkire könnyű volt rásütni az eretnekség bélyegét. Mit jelentett ez a vallásháborúk korában, amikor tízmillió szám öldösték egymást az – egyébként azonos hiten lévő – emberek olyan ostobaságok miatt, hogy egy vagy két szín alatt kell-e áldozni. A gondviselés erejét egyszerűen az ember kezébe adni, aki megcselekedhet bármit, amit akar. Ám Shakespeare egyben kifejezte a szabadság relativizmusát is, hogy mindannak, amit megcselekedhetnénk, nem a felettünk, hanem a bennünk uralkodó zsarnokok, a félelmeink és az álmaink szabnak határt, de oly határt, hogy végül a fenséges tettek helyett gyáva tengődésre kárhoztatnak bennünket csupán.

Gondoljuk meg, XXI. századi polgárok, hány nagy tettet terveztünk el életünkben, hányszor készültünk fel arra, hogy lerázzuk a nyakunkról a minket megnyomorító kisebb és nagyobb zsarnokokat, s a mindent eldöntő percekben hányszor somfordáltunk gyáván odább a cselekvés helyett úgy, hogy még kimondani sem volt bátorságunk az igazságot, amint azt megtette nem egyszer, de ezerszer és ezerszer a Globe színpadáról William Shakespeare, a szabad ember.

William Shakespeare: Coriolanus

Fordította: Petőfi Sándor

SZEMÉLYEK

CAJUS MARCIUS CORIOLANUS, római nemes
TITUS LARTIUS,
COMINIUS, vezérek a volszkok ellen
MENENIUS AGRIPPA, Coriolanus barátja
SICINIUS VELUTUS,
JUNIUS BRUTUS, néptribunok
IFJABB MARCIUS, Coriolanus fia
RÓMAI HÍRNÖK
TULLUS AUFIDIUS, volszk vezér
Aufidius ALVEZÉRE
ÖSSZEESKÜDTEK Aufidiusszal
ANTIUMI POLGÁR
KÉT VOLSZK ŐR
VOLUMNIA, Coriolanus anyja
VIRGILIA, Coriolanus neje
VALERIA, Virgilia barátnője
TÁRSALKODÓNŐ Virgiliánál
Római és volszk szenátorok, patríciusok, aedilek, lictorok,
katonák, polgárok, követek, Aufidius szolgái és egyéb kíséret

A történet helye részint Róma, részint a volszkok és antiumiak birtoka

---

Első felvonás

1. Szín

Róma. Utca.

Jön egy csapat zavargó polgár botokkal, fütykösökkel s egyéb fegyverekkel

ELSŐ POLGÁR
Mielőtt valamire szánjuk magunkat, hadd beszéljek.

TÖBBEN
Beszélj, beszélj!

ELSŐ POLGÁR
Föltettétek magatokban, hogy inkább meghaltok, semhogy éhezzetek?

TÖBBEN
Föl, föl!

ELSŐ POLGÁR
Először is, tudjátok: Cajus Marcius legnagyobb ellensége a népnek.

TÖBBEN
Tudjuk, tudjuk.

ELSŐ POLGÁR
Öljük meg őt, s akkor magunk szabhatjuk meg a gabona árát. Nos, határoztatok?

TÖBBEN
Szót se róla többé. Megtesszük. El, el!

MÁSODIK POLGÁR
Egy szót, jó polgárok.

ELSŐ POLGÁR
Minket szegény polgároknak tartanak, s a patríciusokat jóknak. Az ő fölöslegök
eltáplálna bennünket. Ha csak azt adnák nekünk, mi nekik már nem kell, azt
gyaníthatnók, hogy emberségesen enyhítettek rajtunk; de ők azt gondolják, hogy
erre nem vagyunk érdemesek. A soványság, mely bennünket gyötör, az arcunkra
írt nyomorunk a jegyzék, melyben jóllétök el van sorolva; a mi szenvedésünk az
ő nyereségök. Bosszuljuk meg dárdáinkkal, mielőtt magunk is olyan szárazak
lennénk, mint ezek; mert az istenek látják lelkemet, hogy kenyéréhségből beszélek
és nem bosszúszomjból.

MÁSODIK POLGÁR
És éppen Cajus Marcius ellen keltek fel?

TÖBBEN
Ellene először; ő a legkutyább a néphez.

MÁSODIK POLGÁR
Veszitek-e figyelembe, milyen szolgálatokat tett hazájának?

ELSŐ POLGÁR
Helyes, és ezért szívesen is ruháznók föl jó hírnévvel; de ő maga jutalmazza meg
magát kevélységével.

MÁSODIK POLGÁR
Nem, ilyen rossz indulatból ne beszélj.

ELSŐ POLGÁR
Mondom nektek, amit dicséretesen tett, csak ezért tette; habár a nagyon
lelkiismeretes emberek azt mondják, hogy ez hazájáért volt, biz azt csak azért
tette, hogy anyjának örömet szerezzen s maga kevélykedhessék, amely tulajdona
érdemeivel egy magasságú.

MÁSODIK POLGÁR
Bűnéül rójátok föl, ami a természete, amin nem változtathat; azt csak nem
foghatjátok rá, hogy kapzsi.

ELSŐ POLGÁR
Ha ezt nem is, azért nem fogyok ki a vádakból. Annyi a hibája, hogy elsorolásába
belefárad az ember.

Kívül zaj

Micsoda rivalgás ez? A város másik része fölkelt; mit állunk itt fecsegve? El a
Capitoliumba!

MIND
Jertek, menjünk.

ELSŐ POLGÁR
Csendesen! ki jön itt?

Jön Menenius Agrippa

MÁSODIK POLGÁR
A derék Menenius Agrippa, ki mindig szerette a népet.

ELSŐ POLGÁR
Ő elég becsületes. Bár a többi is ilyen volna.

MENENIUS
Mitévők vagytok, földiek? Hová e
Botokkal? Mi baj? Kérlek, szóljatok.

ELSŐ POLGÁR
Tudja azt a tanács; hallott felőle két hét óta, mi a szándékunk, most tettleg akarjuk
megmutatni. Azt mondják ők, hogy a szegény pörös embernek „erős” a lehelete;
majd meglátják, hogy karjaink is erősek.

MENENIUS
Barátim, szomszédim, tehát azon
Vagytok, hogy tönkre tegyétek magatok?

ELSŐ POLGÁR
Dehogy! Hiszen már úgyis tönkre tettek.

MENENIUS
Mondom, barátim, rátok a nemesség
Gondot visel, s az éhínség miatt, mely
Szenvednetek készt, e botokkal éppen
Úgy fenyegethetnétek az eget,
Miként Rómát, mely egyenest megy a
Kezdett uton, széttépve tízezer
Erősebb láncot, mint minőt reá
Ti vethetnétek. Aztán e nyomort
Az istenek szerzik, nem a nemesség.
Ezen nem kéz, de térdhajtás segít. Ah,
Az ínségtől fölingerelve, még majd
Több bajba estek. Piszkolódtok a
Kormányra, mely atyátokul vagyon, míg
Ti mint ellenség átkozzátok őt.

ELSŐ POLGÁR
Atyánk! a bizony! Sohasem volt ránk gondja. Minket éhezni hagynak, s az ő
magtáraik tömvék gabonával; rendeleteket adnak ki az uzsora ellen, hogy az
uzsorásokat segítsék; naponként visszavonnak egy-egy üdvös törvényt a gazdagok
ellen, s naponként keményebb rendszabályokat állítanak föl, hogy a szegénységet
megkötözzék és zabolázzák. Ők emésztenek el bennünket, ha a háborúk nem; ez
az egész szeretet, mellyel irántunk viseltetnek.

MENENIUS
Vagy valljátok be, hogy rosszindulattal
Telétek meg, vagy azt kell hinni, hogy
Bolondok vagytok. Mondok nektek egy
Derék mesét; már hallátok talán,
De minthogy éppen célomhoz segít,
Ismét föltálalom.

ELSŐ POLGÁR
Jól van, uram, meghallgatom. De azt ne gondold, hogy bajunkat rászedhetni
mesével: hanem halljuk, ha úgy tetszik.

MENENIUS
Egykor föllázadt a has ellen a
Test minden tagja, s azt így vádolák:
Hogy mint egy örvény vesztegel maga
Ottan középütt, renyhén, tétlenűl,
Az ételt egyre nyelve s társival
A munkát meg nem osztva, míg a többi
Lát, hall, gondolkodik, tanít, megy, érez,
S így kölcsönös segélyadással a
Közjóra törekesznek, az egész
Testnek javára. Így felelt a has...

ELSŐ POLGÁR
Nos hát, uram, mi a has válasza?

MENENIUS
No mindjárt, mindjárt. Olyszerű mosollyal,
mely szívességet tettetett (miért ne
Hagynám mosolyogni a hasat csak úgy,
Miként beszélni?), gúnyosan felelt az
Elégületlenekhez, kik irígylék
Járandóságát... éppen mint ti a
Tanáccsal tesztek, mert ez nem hasonló
Hozzátok.

ELSŐ POLGÁR
        A has válaszát! Hogyan,
A koronás fej, a tanácsadó szív,
Az őrködő szem, a vitézi kar,
Paripánk, a láb, s kürtösünk, a nyelv,
S egyéb istápunk s kis segédeink
Alkotmányunkban, hogyha ők...

MENENIUS
                        Nos aztán?
Mit nem beszél ez a legény! tovább!

ELSŐ POLGÁR
Ha őket így zablázza a faló has,
Ez a szemétdomb...

MENENIUS
                Jól van: azután?

ELSŐ POLGÁR
S a többi munkás tag panaszt emel
Mit szólhat a has?

MENENIUS
                Megmondom azonnal.
Csak egy parányit, amiből tinektek
Kevés jutott, a türelembül, és
Fogjátok tudni...

ELSŐ POLGÁR
Be hosszúra nyúlik.

MENENIUS
Hát, jó barátom, most figyelj ide.
Megfontolá a dolgot a komoly has,
Nem mint szeles vádlói, s ezt felelte:
„Igazságtok van, társaim, hogy én
Előbb szedem be az ennivalót,
Melyből ti éltek, s ez rendén van így,
Mert én a test magtára s műhelye
Vagyok: de jusson eszetekbe, hogy
Azt én szétküldöm a vér folyamán,
Az udvarig, a szívig s agyvelőig,
S a kanyarokon s mellékútakon
A legerősb ideg s legvékonyabb ér
Megkapja tőlem, ami illeti,
Azt, amiből él, s bár ti összesen,
Kedves barátim”, így beszéle a has...

ELSŐ POLGÁR
Jó, jó, uram! nos?

MENENIUS
       „Bár ti összesen nem
Látjátok, mit kap mindenik külön:
Bebizonyíthatom, hogy nektek a
Javát, fölét küldöm szét, és magamnak
Csak a seprőt hagyom.” Mit szóltok erre?

ELSŐ POLGÁR
Hát felelet; de hozzá mi közünk?

MENENIUS
E jó has Rómának tanácsa, s ti
A lázadó tagok; ha fontolóra
Veszitek gondoskodásit s a közjót:
Általláthatjátok, hogy mindazon
Jótétemény, melyben nyilvánosan
Ti részesültök, tőle származik,
S nem magatoktól. Mit szólsz erre, te
Nagy lábujja e szép gyülekezetnek?

ELSŐ POLGÁR
Én lábnagyujja? Mért a lábnagyujja?

MENENIUS
Mert a legaljasabb s legrongyosabb vagy
E bölcs zavargók közt, s te jársz elől.
Vezérkedel, pimasz sehonnai,
Hogy önmagad húzz hasznot a dologból.
De tartsátok csak készen a kemény
Furkókat, mert Róma s patkányai
Megütköznek, s egyik rész tönkre jut.

Cajus Marcius jön

Üdvöz légy, bajnok Marcius!

MARCIUS
                        Köszönöm.
Mi dolog ez, ti lázongó gazok,
Kik férges véleményteket vakarva
Megrühösítitek magatokat?

ELSŐ POLGÁR
Te csak mindig szépen beszélsz velünk.

MARCIUS
Ki nektek jó szót ád, utálatos
Hizelgő. Mit vártok, kutyák, akiknek
Nem kell se harc, se béke? Az ijeszt, ez
Dacossá tesz. Ki bennetek bizik,
Oroszlán helyett nyulat lel s ludat
Róka helyett. Nem vagytok biztosabbak,
Mint a parázs a jégen s a napon
A hó. Erénytek, dicsőítni a
Gonosztevőt, s a törvényt szidni, mely azt
Megbünteté. Ki nagyságot szerez,
Gyülölitek; s jóindulattok olyan,
Mint a beteg, ki arra vágy, mi néki
Még jobban árt. Ki kegyetekre épít,
Ólom-karokkal úszik s tölgyeket
Hasít sással. Bitóra véletek!
Tinektek hinni? Egyre változik
Elmétek; kit gyülöltetek, dicső most,
S akit megkoszorúztatok, silány.
Mi baj? mit zúgtok minden piacon
Az érdemes tanács ellen, holott ő
Tart rendben istenink után? különben
Egymást falnátok föl. Mi kell nekik?

MENENIUS
Mint ők szabják, oly áron gabona,
Amely, mint mondják, van bőségesen.

MARCIUS
Azt mondják? Az akasztani valók!
Ott ülnek a tűznél, s tudják, mi újság
A Capitoliumban, hogy ki van
Le- s fölmenőben? Házasítanak,
Pártot csinálnak és erősitik,
S azt gyöngitik, mely nem kedvök szerinti,
És nem sarújok talpa. Bőviben van
Gabona, mondják? Hagyna csak a nemesség
Kardomhoz nyúlni: oly magas kazalt
Raknék e fölnégyelt rabszolganépből,
Amíly magasra csak fölérne dárdám.

MENENIUS
Meg vannak győzve csaknem teljesen;
Elméjökben nagy a hiány ugyan,
De szörnyü gyávák. Ám szólj, mit csinál a
Másik csapat?

MARCIUS
        Szétment. Kössék fel őket!
Sohajtva példáztak, hogy éhesek, hogy
Éhség falat dönt, enni kell az ebnek,
A csontra hús kell, nem csak gazdagért van
Az aratás. Ily rongyokban dobálták
Ki a panaszt. És most, hogy megnyerék,
Amit kivántak, s ez kemény dolog
(A nemességen ez vesz majd erőt, ez
Veri le), most kucsmáikat dobálják,
Minthogyha a hold szarvára akarnák
Föltűzni, versenyt bőgve.

MENENIUS
                S mit nyerének?

MARCIUS
Öt szónokot, kit ők választanak pór
Bölcsességök védőiűl; ezek
Brutus, Sicinius... mit tudom én! Hah,
Előbb földúlná e gaznép a várost,
Mint tőlem ilyet kapna. Majd idővel
Még többet nyer, s ismét többet csikar ki
A lázadás zajával.

MENENIUS
        Különös.

MARCIUS
El, hulladék, pusztuljatok haza!

Követ jön

KÖVET
Hol Cajus Marcius?

MARCIUS
                Itt van; mi baj?

KÖVET
Újság, uram; a volszkok fegyverre keltek.

MARCIUS
Annál jobb! lesz módunk kihányni a
Dohos fölösleget. Im, derék atyáink.

Cominius, Titus Lartius s más szenátorok, Junius Brutus és Sicinius Velutus jőnek

ELSŐ SZENÁTOR
Igaz, mit nem rég mondál, Marcius:
A volszk fegyverre kelt.

MARCIUS
                Vezére Tullus
Aufidius; lesz véle bajotok.
Vétkül vallom: nemességét irígylem;
S ne volnék az, ki most vagyok: szeretném,
Ha ő lennék.

COMINIUS
        Ti együtt vívtatok.

MARCIUS
Ha birkóznék a föld, két részre állva,
S ő velem volna: átmennék, hogy ő
Velem vívjék... oroszlán ő, kire
Büszkén vadászok.

ELSŐ SZENÁTOR
        Így, hős Marcius,
Kisérd Cominiust e háborúba.

COMINIUS
Megígéréd ezt egykor.

MARCIUS
                Meg, uram,
S szavamnak állok. Titus Lartius, majd
Megint szemközt látod Tullust velem. De
Nyomorék vagy? Honn kell maradnod?

TITUS
                                Ó, nem,
E mankó támaszom s ez fegyverem lesz,
De az ügyet nem hagyom el.

MENENIUS
                        Dicső faj!

ELSŐ SZENÁTOR
Jerünk a Capitoliumba; legjobb
Barátink várnak.

TITUS
        Menj elől... utána
Cominius... mi követünk; tiétek
Az elsőség.

ELSŐ SZENÁTOR
(a polgárokhoz)
El, el, haza!

MARCIUS
        Nem, hadd kövessenek. Van
Búza a volszknál. Patkánynép, oda
A garmadához! Tisztes lázadók,
Hol a bátorság? Kérlek, jöjjetek.

Szenátorok, Cominius, Marcius, Titus és Menenius el. Polgárok kisompolyognak

SICINIUS
E Marciusnak van-e párja gőgben?

BRUTUS
Páratlan áll.

SICINIUS
        Midőn népszónokoknak
Megválasztának bennünket...

BRUTUS
                Figyelted,
Mit mondott szeme-szája?

SICINIUS
                        Hogy gunyolt!

BRUTUS
Ha ingerült, az istenek se szentek.
Előtte.

SICINIUS
Csúfot űz a tiszta holdból.

BRUTUS
Bár veszne e harcban! Nagyon fejébe
Szállt a vitézség.

SICINIUS
        Hogyha jó siker
Csiklandja, saját árnyát megveti,
Amelybe délben lép. Csodálkozom,
Hogy tűri dölyfe, hogy Cominius
Vezér fölötte?

BRUTUS
        A hírt, melyre tör,
S mely őt diszíti is már, nem lehet
Jobban fönntartani s növelni, mint
Másod helyen; mert a vezér hibája
Mi el nem sül, bár mindent elkövet,
Mi embertől telik, s így zúgnak a
Könnyelmü bírák: hejh, ha Marciusra
Bíznák a dolgot!

SICINIUS
        És ha sikerül:
A Marciushoz hajló vélemény
Cominiusnak minden érdemét
Őrá ruházza.

BRUTUS
        Úgy van, már is az
Övé Cominiusnak fél hire,
Nem ő szerzé bár; és ennek hibái
Dicsőségévé válnak, bár valóban
Nem érdemlé meg.

SICINIUS
                Nézzük meg, minő
Az útasítás és hogy viseli
Magát ez ügyben?

BRUTUS
        Jer, menjünk tehát.

El mind a ketten

 

2. szín

Corioli. A tanácsház.

Jön Tullus Aufidius néhány szenátorral

ELSŐ SZENÁTOR
Aufidius, hát véleményed az,
Hogy terveinket tudja Róma, tudja,
Hogy készülünk?

AUFIDIUS
        S a tietek nem ez?
Mi volt ez országban föltéve már,
Mi tetté vált valóban, mielőtt
Kikémlé Róma? Még négy napja sincs,
Hogy hírt adának onnan... a levél
Talán nálam lesz... íme, itt vagyon. (Olvas)
„Hadat készítnek. Még nem tudni, hogy
Keletre vagy nyugatra? A nyomor nagy,
Lázong a nép. Mondják: Cominius
És Marcius, régi ellenségetek
(Akit még jobban gyűlöl Róma, mint ti),
És Lartius, egy bajnok római...
E három a készülődés vezére.
Alkalmasint felétek lesz az út.
Vigyázzatok.”

ELSŐ SZENÁTOR
Táborban seregünk.
Hogy Róma mindig kész nekünk felelni,
Sohsem kétkedtünk.

AUFIDIUS
                Nagy szándéktokat
Jó volt titkolni, amig az maga
Magát födé fel. Róma idő előtt
Kitudta azt, úgy látszik, és ezáltal
Nem tudjuk azt a célt elérni, hogy
Néhány várost bevegyünk, mielőtt
Ők észrevennék.

MÁSODIK SZENÁTOR
Hős Aufidius, lépj
Tisztedbe, menj sietve a sereghez,
Mi majd magunk őrizzük Coriolit.
Ha itt előttünk szállnak meg, segélyül
Hozd sereged. Különben azt hiszem,
Nem ellenünk készülnek.

AUFIDIUS
                        Kétkedel?
Én bizonyost beszélek. Ami több
Már útban is van egy rész harcosikból,
S mind erre tart. Elhagylak bennetek.
Ha Marcius s én tán találkozunk,
Megesküvénk, hogy mindaddig vivunk, míg
Egyik lehull.

MIND
                Segítsenek istenink!

AUFIDIUS
S kegyelmeteket védjék.

ELSŐ ÉS MÁSODIK SZENÁTOR
                        Élj boldogul.

El mindnyájan

 

3. szín

Róma. Marcius lakása.

Jön Volumnia és Virgilia; alacsony székekre ülnek és varrnak

VOLUMNIA
Kérlek, leányom, énekelj vagy beszélj vidámabban. Ha fiam férjem volna, jobban
örülnék távollétén, mialatt dicsőséget szerez, mint nyoszolyája ölelésein, mikkel
szerelmét tanúsítja. Még midőn csak gyönge gyermek s méhemnek egyetlen
szülötte volt; midőn ifjúságát és szépségét minden szem bámulta; midőn még
nézéséről egy királynak napestig tartó kérelmeért sem mondott volna le egy órára
az anya: én – meggondolva, mennyire illenék a dicsőség ily lénynek, s hogy ez
nem volna különb a falon függő képnél, ha a hír nem mozgatná – én már akkor
örvendve láttam őt, hogy oly veszélyeket keres, mikben dicsőséget szerezhetett.
Kegyetlen háborúba küldtem őt, melyből midőn visszatért, homlokát tölgykoszorú
övezte. Mondom, leányom, nem örültem meg jobban annak előszöri hallatára,
hogy figyermek, mint midőn először látám, hogy férfiúnak bizonyította be magát.

VIRGILIA
De hátha odahalt volna, asszonyom, akkor?

VOLUMNIA
Akkor jó híre-neve lett volna fiam, utódom. Őszintén mondom, ha tizenkét fiam
volna, kiket mind egyaránt szeretnék, egyiket sem kevésbé, mint jó Marciusunkat:
inkább ohajtanám, hogy közülök tizenegy vitézileg meghaljon honáért, hogysem
egy tétlenül kéjelegjen.

Társalkodónő jön

TÁRSALKODÓNŐ
Asszonyom, Valeria jött látogatásodra.

VIRGILIA
Kérlek, engedd meg, hogy távozhassam.

VOLUMNIA
Ne távozzál. Úgy tetszik, mintha hozzánk
Elhangoznának férjed dobjai;
Aufidiust hajánál rántja le,
Mint gyermek a vadtól, fut tőle a volszk.
Tombolni látom őt, amint kiáltja:
„Elő, gyávák! ti félelem szülötti,
Ámbár hazátok Róma.” Homlokáról
Letörli a vért érckezével és megy,
Mint arató, ki föltevé, hogy levág
Mindenkit, vagy a díjáról lemond.

VIRGILIA
Vér homlokán!... Ó, Jupiter, ne vért!

VOLUMNIA
Te balga, az illik rá, mint szoborra
Az aranyozás. Keble Hecubának,
Hectort szoptatva nem volt ékesebb,
Mint Hector arca véresen, midőn a
Görögökkel küzde. Mondd Valeriának
Készek vagyunk őt üdvözölni.

Társalkodónő el

VIRGILIA
                        Óvja
Az Ég Aufidiustól férjemet!

VOLUMNIA
Aufidiust ő térde alá keríti,
S nyakára hág.

Visszajön a társalkodónő Valeriával

VALERIA
Jó napot mind a kettőtöknek, hölgyeim.

VOLUMNIA
Édesem...

VIRGILIA
Örvendek, hogy láthatom asszonyságodat.

VALERIA
Mit míveltek? Ti valóságos háziasszonyok vagytok. Mit varrtok itten? Szép
hímzésminta, igazán. Hát kisfiad hogy van?

VIRGILIA
Köszönöm kérdésed, asszonyom, nagyon jól.

VOLUMNIA
Jobban szereti a kardokat nézni s a dobszót hallgatni, mint tanítójára figyelni.

VALERIA
Ó, tökéletesen apja fia. Esküszöm, hogy igen derék kisfiú. Valóban, a múlt szerdán
félóra hosszat szemléltem őt; olyan erélyes alakja van. Egy aranyos pillangó után
láttam őt szaladni; midőn megfogta, ismét el hagyta röpülni, s ismét utána; elesett,
fölugrott, s újra elfogta. Elesése hozta-e dühbe vagy mi, de fogait csikorgatta, s
széttépte a pillangót. Amint mondom, egészen széttépte.

VOLUMNIA
Éppen olyan, mint apja.

VALERIA
Valóban, nemes gyermek.

VIRGILIA
Kis szeleverdi, asszonyom.

VALERIA
Tegyétek félre varrástokat; legyetek szívesek ma délután szórakozással tölteni az
időt a kedvemért.

VIRGILIA
Nem, jó asszonyom, én nem megyek el hazulról.

VALERIA
Nem fogsz kijönni?

VOLUMNIA
Ki fog menni, ki.

VIRGILIA
Valóban nem, engedjétek meg. Nem akarok átlépni a küszöbön, míg férjem vissza
nem jön a háborúból.

VALERIA.
Ejh, mért zárkóznál el így ok nélkül? Jer, meg kell látogatnunk a jó asszonyt, ki
gyermekágyat fekszik.

VIRGILIA
Kívánok neki kora fölgyógyulást, s meglátogatom imádságomban; de oda nem
mehetek.

VOLUMNIA
Kérlek, ugyan miért nem?

VIRGILIA
Nem restségből, sem szeretethiányból.

VALERIA
Második Penelope szeretnél lenni; hanem azt mondják ám, hogy azon szálak, miket
Ulysses távollétében font, csak mosollyal töltötték meg Ithakát. Jer; bárcsak oly
érzékeny volna vásznad, mint ujjaid, hogy szánakozásból szűnnél meg azt szurkálni.
Jer, el kell jönnöd velem.

VIRGILIA
Nem, jó asszonyom, engedj meg, valóban nem megyek.

VALERIA
Igazán mondom, jer; aztán majd fölséges híreket mondok férjedről.

VIRGILIA
Ó, lelkem, az még lehetetlen.

VALERIA
Hidd el, nem tréfálok veled; a múlt éjjel érkeztek róla újságok.

VIRGILIA
Igazán, asszonyom?

VALERIA
Komolyan mondom, hogy igaz; egy szenátortól hallottam. Így hangzik: a volszkok
hadserege előrenyomult, ellene Cominius vezér szállt a római erő egy részével;
férjed és Titus Lartius városukat, Coriolit vette ostrom alá; semmi kétségök benne,
hogy beveszik, s rövid időn véget vetnek a háborúnak. Ez igaz, becsületemre!
Most pedig kérlek, jer velünk.

VIRGILIA
Bocsánat, asszonyom, ez egyen kívül mindenben szavadat fogadom.

VOLUMNIA
Hagyd magára, asszonyom, mostani kedélyével csak kedvünket rontaná.

VALERIA
Magam is azt hiszem. Tehát Isten veled. Jer, kedves asszonyom. Kérlek, Virgilia,
dobd ki a ajtón ünnepélyességedet, és jer velünk.

VIRGILIA
Nem, asszonyom, egy szó, mint száz. Valóban nem mehetek. Jó mulatást.

VALERIA
Nos, akkor Isten veled.

El mindnyájan

 

4. szín

Corioli előtt.

Jőnek dobokkal és zászlókkal Marcius, Titus Lartius, tisztek, katonák; hozzájok egy követ

MARCIUS
Ez hírt hoz itt. Megütköztek, fogadjunk...

LARTIUS
Lovam lovadra, hogy nem.

MARCIUS
                        Jól van.

LARTIUS
                                Áll.

MARCIUS
Találkozott az ellennel vezérünk?

KÖVET
Szemközt vannak, de szó nincs váltva még.

LARTIUS
Enyém a jó ló.

MARCIUS
        Add el, megveszem.

LARTIUS
El nem adom, de kölcsön a tiéd,
Félszázadig. Most szólítsd föl a várost.

MARCIUS
Hol a sereg?

KÖVET
        Másfél mérföldnyire.

MARCIUS
Akkor meghalljuk egymás hadzaját.
Most kérlek, Mars, hogy munkánk gyors legyen,
S gőzölgő karddal menjünk társaink
Segítségére. Fújjad, harsonás!

Harsonaszó. A falakon megjelennek szenátorok s mások

Falaitok közt van Aufidius?

ELSŐ SZENÁTOR
Nincs, olyan sincs, ki félne tőletek, ti
Parányiak. Halljátok, ifjaink

Távoli hadi lárma

Dobja! Inkább ledöntjük e falat,
Hogysem bezárjon bennünket. Kapunk csak
Tetszőleg csukva, sás rajt a lakat,
Magától nyílik ez meg. Hallga, ott az

Ismét hadi lárma

Aufidius. Meglátjátok, miként dúl
Szétszórt seregtekben.

MARCIUS
                Hah, rajta vannak!

LARTIUS
Tanuljunk e zajtól. Hágcsót ide!

Volszkok jőnek

MARCIUS
Nem félnek, sőt a városból kijőnek.
Most szívre a pajzst, s vívjatok paízsnál
Erősebb szívvel. Fel, hős Lartius!
Jobban lenéznek, mint mi gondolók,
S ez feldühít. Előre, társaim!
Ki hátra lép, volszknak tekintem őt.
S érezni fogja kardom élét!

Harci zaj; rómaiak és volszkok viaskodva el.
A rómaiak visszaveretnek sáncaikhoz. Marcius visszajön

A föld minden dögvésze rád, te Róma
Gyalázata! te csorda!... A fekély
Borítson el, hogy tőled undorodjék
Az is, ki nem lát, és mérföldnyire
Legyen ragályos nyavalyád. Ti ember-
Alakba bújt ludak, ti, akiket
Rabszolgák kergetnek meg, kiket a
Majmok legyőznének! Pluto, pokol!
Hátúl a seb... piros hát... halovány arc
A félelemtől... Vissza, támadásra,
Vagy ellenségeinkhez megyek át,
S titeket verlek. Rajta hát! Szilárdság,
És visszahajtjuk őket asszonyikhoz,
Mint sáncainkhoz minket ők követtek.

Új ütközet. A volszkok és rómaiak visszajőnek és harcolnak.
A volszkok Corioliba hátrálnak. Marcius utánuk a kapuig.

Most nyitvák a kapuk. Hős társaim,
Az üldözőknek nyitja a szerencse,
S nem a futóknak. Tartsatok velem!
        (Bemegy a kapun, s ezt bezárják mögötte)

ELSŐ KATONA
Bolond merény! én nem...

MÁSODIK KATONA
        Magam sem...

HARMADIK KATONA
                Íme,
Bezárták őt.

Folytonos csatazaj

MIND
                Bizonnyal vége lesz.

Jön Titus Lartius

LARTIUS
Hol Marcius?

KATONÁK
        Meghalt kétségkivűl.

ELSŐ KATONA
Nyomban követte a futókat és
Bement velök, mögötte a kaput
Bezárák és most benn van egyedül
Egy város ellen.

LARTIUS
        Ó, nemes barátom!
Érző s bátrabb, mint az érzéktelen kard,
Ez hajlik, ő nem. Elestél, Marcius!
A legjobb drágakő, nagy, mint magad, nem
Ért annyit, mint te. Oly catói bajnok
Valál te! ki nemcsak rettenetes vad
Csapással, ámde haragos szemeddel
És hangjaidnak mennydörgő zajával
Megráztad ellenségid, mint midőn
Hideglelésben reszket a világ.

Visszajön Marcius, véresen s elleneitől megtámadva

ELSŐ KATONA
Uram, tekints oda.

LARTIUS
                Ez Marcius!
Mentsük meg őt vagy haljunk meg vele.

Harcolva be mindnyájan a városba

 

5. szín

Corioli. Utca.

Néhány római jön martalékkal

ELSŐ RÓMAI
Ezt elviszem Rómába.

MÁSODIK RÓMAI
Én meg ezt.

HARMADIK RÓMAI
A mennykőbe! azt tudtam, hogy ez itt ezüst.

A csatazaj még hallik a távolban.
Jön Marcius és Titus Lartius egy harsonással

MARCIUS
E hajhászok silány drachmák szerint
Becsűlik az időt. Ón kanalat,
Párnát, ruhát, mit a bakó elásna
A holttal együtt, elhord e szolganép,
Míg vége sincs a harcnak. Le velök!
Halljátok a vezér zaját? Ki hozzá!
Aufidius, kit lelkem gyűlöl, ott van
És vágja népünket. Hős Lartius, maradj itt
Egy jó csapattal a város körűl, én
A bátrabbakkal elmegyek segítni
Cominiust.

LARTIUS
        De bajnok, vérezel.
Nagyobb volt munkád, hogysem részt vehess
Új ütközetben.

MARCIUS
        Most ne azt latolgasd.
Munkám alig hogy fölhevíte. Isten
Veled! Kiomlott vérem gyógyszer inkább,
Mintsem veszély. Ez hajt Aufidiushoz
Csatázni!

LARTIUS
Szép Fortuna istenasszony
Szeressen meg, s varázsa vezesse félre
Ellenséged kardját. Hős férfi, a
Siker legyen szolgád!

MARCIUS
                S téged fogadjon
Legjobb barátjaúl. Isten veled! (El)

LARTIUS
Érdemdús Marcius!
Eredj a vásártérre s harsonázz;
Hídd össze a városnak tisztjeit, hogy
Akaratunkat meghallják. Eredj!

El mindnyájan

 

6. szín

Cominius táborához közel.

Jön Cominius és serege, visszajövet

COMINIUS
Pihenjetek! Mint rómaik vivánk,
Barátim; balgák nem valánk a téren
S hátrálva nem gyávák. Higgyétek el,
Hogy újra harc lesz. Amidőn csatáztunk,
A szél koronkint elhozá barátink
Zaját mihozzánk. Róma isteni
Segítsék őket, mint saját magunkat,
Hogy, seregünk ha vígan összejő,
Hálásan áldozzunk nekik.

Követ jön

                                        Mi újság?

KÖVET
A corioli polgárság kitört,
S megütközött Titusszal s Marciusszal.
Sáncunkhoz visszanyomták emberinket,
S én eljövék.

COMINIUS
        Tán igazat beszélsz,
De nem beszélsz jól. Mennyi ideje?

KÖVET
Egy órájánál több, uram.

COMINIUS
Nincs egy mérföldre; nem régen doboltak.
Egy óra kell egy mérföldhöz neked,
Hogy ily későn jössz?

KÖVET
                Űzni kezdtek a volszk
Kémek, s kerülni voltam kénytelen
Néhány mérföldet. Enélkül, uram, rég
Itt lettem volna.

Marcius jön

COMINIUS
        Ki ez itten? Olyan,
Mintha meg volna nyúzva. Istenek!
Hasonlít Marciushoz, s én igy őt
Előbb is láttam már.

MARCIUS
                Későn jövök?

COMINIUS
A pásztor nem tudhatja jobban a síp
S a mennydörgés különbségét, miként
Én Marcius s más emberek szaváét.

MARCIUS
Későn jövök?

COMINIUS
        Későn, ha a magad
Vérébe s nem máséba öltözél.

MARCIUS
Ó, hadd öleljelek meg olyan ép
Karokkal, mint egy kérőéi, s olyan
Vidáman, mint midőn megházasodtam,
S a gyertyafény az ágyra hullt.

COMINIUS
                        Vitézek
Virága! Titus Lartius hogyan van?

MARCIUS
Mint olyan ember, ki itéletet tart,
Egyet kivégeztet, mást számkiűz,
Fenyít, kegyelmez, szabadon bocsát.
Úgy tartja Coriolit városunk
Nevében mint hizelgő agarat
A pórázon, mit úgy húz, mint akarja.

COMINIUS
Hol a rabszolga, aki mondta, hogy
A sáncokhoz hajtottak bennetek?
Hol van? Híjátok ide.

MARCIUS
                Hagyd magára;
Amit beszélt, igaz; de bajnokink,
A söpredék – hah, és nekik tribún kell! –
Egér macskától nem fut úgy, miként ők,
Futottak a még nálok is silányabb
Alávalóktól.

COMINIUS
        És hogy győztetek?

MARCIUS
Nem érünk rá ezt elbeszélni. Hol van
Az ellenség? Tiétek már a harctér?
Ha nem, tegyétek azzá.

COMINIUS
                Marcius,
Kárvallva harcolánk, azért ide
Hátráltunk, hogy kilessük a sikert.

MARCIUS
Hol seregök? Tudjátok, merre állnak
Legjobbjaik?

COMINIUS
                Az antiumiak
Tudtomra az elősort képezik, mint
Java nép, Aufidius vezérletében,
Aki reményeiknek szíve.

MARCIUS
                        Kérlek,
Mind a csatákra, mikben részt vevénk, az
Együtt kiontott vérre és baráti
Eskünkre: állíts engem egyenest
Aufidius s vitézei elé,
S ne hadd elcsúszni a jelent... A lég
Teljék meg rögtön kard- és kopja-zajjal,
S használjuk a percet.

COMINIUS
                Jobban szeretném,
Ha jó fürdőbe mennél, magadat
Írral kenetni; de sosem merék
Kivánatidnak ellenállni. Válassz
Magadnak társakat.

MARCIUS
                Csak aki kész rá,
Az jön velem. Ha van valaki itt
– S ebben kétkedni vétek –, akinek
E festék tetszik, mely engem bemázolt;
Ki inkább létét veszti, mint hitét; ki
Hősleg hal inkább, hogysem rútul éljen,
S honát magánál többre becsüli:
Ki így itél, ha egy vagy szám szerint sok,
Intsen így nékem, szándokát tudatni
S kövesse Marciust.

Mindnyájan örvendve kiáltanak föl, karjaikkal hadonásznak,
fölemelik őt karjaikon, s hajigálják süvegeiket

        Mindnyájan hát? egy karddá tesztek engem?
Ha ez nem tettetés, úgy melyitek
Nem ér négy volszkot? Hős Aufidius ellen
Egy szálig visztek oly kemény paízst,
Mint a magáé. Valamennyeteknek
Köszönet, de most csak egy rész jön velem,
A többi más harcban vesz részt, amint
Az ügy kivánja majd. Menjünk, ha tetszik;
A legkészebbeket válassza ki
Közűletek négy.

COMINIUS
                Menjünk, társaim.
Ha ez valóság s nem hetvenkedés,
Megosztozunk mindenben véletek.

El mindnyájan

 

7. szín

Corioli előtt.

Titus Lartius, Coriolinál őrséget hagyva, harsona- és dobszóval megy
Cominius és Cajus Marcius elé, utána egy tiszt, katonasággal és kalauzzal

LARTIUS
Így őrizzétek a kaput, miként
Elétek szabtam. Hogyha üzenek,
Küldjétek a centuriákat segédül;
A többi itt elég egy darabig.
Ha elveszítjük a csatát, a város
Sem lesz mienk.

TISZT
        Minket ne félts, uram.

LARTIUS
El! s zárjátok be a kaput mögöttünk.
Követ, vezess most Róma táborába.

El mindnyájan

 

8. szín

Csatatér a római és volszk tábor közt.

Harci zaj. Jön egyfelől Marcius, másfelől Aufidius

MARCIUS
Veled vivok csak, mert jobban gyülöllek
A szószegőnél.

AUFIDIUS
        Egyformán vagyunk.
Nem iszonyít kigyó úgy, mint hired
S mérges fullánkod. Vesd meg lábadat!

MARCIUS
Haljon meg a másik rabszolgájaként,
Ki előbb mozdul el helyérül; aztán
Itéljék őt el az istenek.

AUFIDIUS
                Ha én futok,
Űzz, mint nyulat.

MARCIUS
        Nehány órája, hogy
Magam csatáztam Coriolitokban,
S tevém, mi tetszett; e vér nem enyém,
Mely engem álarcoz... Hogy bosszut állj,
Feszítsd meg minden erőd!

AUFIDIUS
                        Hector lehetsz,
Hetvenkedő ősidnek ostora,
Mégsem menekszel innen!

Vívnak. Néhány volszk jön Aufidius segítségére

                                        Túlozott
Készség s nem hősiség... szégyenlenem kell
E megvetendő segitségteket.

El mindnyájan harcolva s Marciustól űzetve

 

9. szín

A római tábor. Harci zaj. Hátrálót fújnak. Harsonázás.

Jön egyfelől Cominius rómaiakkal, másfelől Marcius felkötött karral, vele más rómaiak

COMINIUS
Ha elbeszélném, amiket ma tettél,
Magad se hinnéd. Majd ott mondom el, hol
Szenátorok könnyezve mosolyganak rá,
S a nagy nemesség hallgat, hümmöget,
S végül csodál, s hölgyek rémülnek el,
S gyönyörtől reszketvén, tovább figyelnek
S még a buta tribúnok is, kik a
Penészes néppel gyűlölik hired
Mondják szivök dacára: „Hála, hogy
Rómának ilyen katonája van!”
De lakománknak végéhez jövél csak,
Elébb jóllakva már.

Jön Titus Lartius seregével, az üldözésből jőve

LARTIUS
                Ó, hadvezér, itt
A harci ló, mi a csótár vagyunk.
Ha láttad volna...

MARCIUS
        Kérlek, ne tovább.
Anyám, kinek joga vérét dicsérni,
Ő is megbánt, ha magasztal. Úgy tevék,
Miként ti; tettem annyit, mennyi telt
Miként ti, lelkesülten a hazáért.
Ki végbevitte, amit szándokolt,
Fölülmult engemet.

COMINIUS
                Ne légy koporsaja
Ten érdemednek; Róma tartozik fia
Becsét ismerni. Ennek elfödése
Nem volna jobb, mint rablás, rágalom;
Arról hallgatni, ami a dicsőség
Tetőpontjára téve szerénynek
Mutatkoznék! Kérlek hát (nem, hogy ezzel
Dijazzalak, csak jellemzésedért),
Hallgass szavamra seregünk előtt.

MARCIUS
Nehány sebem van, s fáj nekik, midőn
Említik.

COMINIUS
Hogyha nem említenők,
A háladatlanság meggyűjtené,
S halálosokká tenné. A lovakból
(Pedig sokat s jókat fogánk) s a kincsből,
Mit a városban s harcmezőn szereztünk,
Tied a tizedrész, válassz hát belőlök
Az általános szétosztás előtt,
Saját kedved szerint

MARCIUS
                Köszönöm, vezér,
De szívemet nem bírhatom reá,
Hogy kardomért ajándékot vegyek.
Nekem nem kell több osztályrészemül, mint
Amennyit kap, ki csak néző vala.

Hosszú harsonázás; mindnyájan ezt kiáltják: „Marcius! Marcius!” s
fövegeiket és lándzsáikat emelgetik. Cominius és Lartius hajadonfővel áll

E hangszerek, melyekkel visszaéltek,
Ne adjanak több hangot! Ha ezek
Táborban hízelegnek, hogyne lenne
Úgy minden udvar és város csalárd.
Ha, mint tányérnyalónak selyme, lágyul
Az érc, hagyjuk nekik a háborút is.
Elég, mondom!... mert véres orromat
Meg nem mosám, vagy egy pár nyomorút
Legyőztem, amit észrevétlenül nem,
Egy tett közűlünk: ekképp kurjogattok,
A dolgokat nagyítva, mintha volna
Kedvem, táplálni kicsinységemet
Hazug dicséretekkel.

COMINIUS
                Túlszerénység;
Inkább kegyetlen vagy hiredhe', mint
Hálás irántunk, kik rólad valót beszélünk.
Megengedj, de ha így bánol magaddal,
Ha így magad ellen fordulsz, megkötünk, hogy
Bizton beszélhessünk. Hát tudja meg
Egész világ, hogy Cajus Marciusé
A harc babéra, és azért övé
Szerszámostul nemes paripám, melyet
A tábor ismer. S mától fogva ő
Azért, amit tett Coriolinál
– Kiáltsa el mindenki a seregben –:
Cajus Marcius Coriolanus!...
Viseld mindig dicsően e nevet.

Harsona- és dobszó

MIND
Cajus Marcius Coriolanus!

CORIOLANUS
Megyek megmosdani;
Láthatjátok, ha arcom tiszta lesz, hogy
Pirúlok-e... Mindenképp köszönet;
Lovad használom és azon leszek
Mindenkor, hogy becsűletére váljam
Melléknevemnek.

COMINIUS
                Most el sátrainkba,
Ahol megírjuk, mielőtt pihennénk,
Rómának a sikert. Te Lartius, menj
Corioliba, s küldd legfőbbjeiket
Rómába hozzánk, értekezni mind a
Két rész ügyében.

LARTIUS
                Jól vagyon, vezér.

CORIOLANUS
Hogy gúnylódnak az istenek velem!
Előbb ama fejdelmi díjakat
Elútasítám, és most koldulok
Tábornokomtól.

COMINIUS
        Szólj; tiéd, amit kérsz.

CORIOLANUS
Itt laktam egykor Corioliban egy
Szegény embernél; jól bánt vélem. Itt most
Mint foglyot láttam, megkért, hogy segítsem.
De akkor jött elém Aufidius,
S szánalmamon győzött a düh. Bocsásd ki
Szegény gazdámat, kérlek.

COMINIUS
                Mily szép kérelem!
Fiam hóhéra volna bár, szabad
Lesz, mint a szél. Ereszd el, Titus, őt.

LARTIUS
Hogyan híják?

CORIOLANUS
Az Égre, elfeledtem.
Emlékem bágyadt, oly fáradt vagyok.
Nincs itt borunk?

COMINIUS
        Menjünk a sátorokba,
Megszárad a vér rajtad. Ideje,
Hogy gondoskodjunk rólad. Jöjjetek.

El mindnyájan

 

10. szín

A volszk tábor. Harsona- és kürtszó.

Jön Tullus Aufidius véresen, vele néhány katona

AUFIDIUS
Elfoglalák a várost!

ELSŐ KATONA
De visszaadják jó föltételekkel.

AUFIDIUS
Föltételekkel!... Mért hogy római
Nem lettem, mert mint volszk nem lehetek
Az, ami vagyok. Föltételek!... Minő
Föltételekre tarthat számot az, ki
Kegyelmet vár? Ötször vívtam veled
S ötször vetél meg engem, Marcius,
S így lenne; ha annyiszor ütközünk meg,
Ahányszor eszünk. Az elemekre mondom,
Ha szembe lesz szakállammal szakálla,
Egy elvesz, ő vagy én. Vetélkedésem
Nem olyan tiszta már, mint volt. Előbb
Becsűletes csatában vágytam őt
Legyőzni, kard kard ellen... most akárhogy,
Düh- vagy csalással elejtem.

ELSŐ KATONA
                Ő az ördög.

AUFIDIUS
Nem oly cseles, de bátrabb. Hősiségem
Meg van mérgezve; merthogy tőle foltos,
Magát tagadja meg. Nincs menhely, álom,
Nyomor, betegség, templom, capitól,
Imádkozás vagy áldozás idője
És más engesztelési eszköz, amely
Kopott jogával csillapítni bírná
Gyülölségem. Bárhol lelném is őt,
Ha testvérem házában is, dacára
A vendégszeretet szabályinak,
Szilaj kezem szivébe mártanám!
Menj a városba, nézd meg, hogy kik őrzik,
S ki megy Rómába kezesnek.

ELSŐ KATONA
                S te nem jössz?

AUFIDIUS
A cipruserdőben várnak reám, a
Malmoktól délre. Hozz majd hírt oda,
Hogy s mint áll a világ, hogy aszerint
Intézzem dolgom.

ELSŐ KATONA
Úgy leend, uram.

El mindnyájan

 

---

Második felvonás

1. szín

Róma. Nyilvános tér.

Jön Menenius, Sicinius és Brutus

MENENIUS
A jós azt mondja, hogy ma este híreket hallunk.

BRUTUS
Jókat vagy rosszakat?

MENENIUS
Nem a nép kívánsága szerintieket, mert ez nem szereti Marciust.

SICINIUS
A természet tanítja meg az állatokat barátaik ismerésére.

MENENIUS
Ugyan kérlek, kit szeret a farkas?

SICINIUS
A bárányt.

MENENIUS
Igen, hogy elnyelje, mint az éhes plebejusok szeretnének tenni a nemes
Marciusszal.

BRUTUS
No, hisz ez bárány, valóban; úgy béget, mint a medve.

MENENIUS
Ő igazán olyan medve, mely úgy él, mint a bárány. Ti két öreg ember vagytok:
egyet kérdek tőletek, feleljetek rá.

TRIBUNOK
Nos, uraim?

MENENIUS
Milyen rosszaságban szenved Marcius, amellyel ti ketten nem bővelkedtek?

BRUTUS
Ő egy hiba nélkül sem szűkölködik, valamennyivel el van látva.

SICINIUS
Különösen kevélységgel.

BRUTUS
És a hányavetiségben minden emberen túltesz.

MENENIUS
Furcsa biz az. Tudjátok-e ti ketten, mit ítélnek felőletek itt a városban, magunkat
értve, a jobb oldalt. Tudjátok?

TRIBUNOK
Nos tehát, mit ítélnek felőlünk?

MENENIUS
Minthogy a kevélységről beszéltetek... de nem haragusztok meg?

TRIBUNOK
Nos, uram, nos?

MENENIUS
Különben mindegy, mert bármily kis tolvaj alkalom igen nagy mennyiségű
türelemről foszt meg benneteket. Tegyetek kedvetek szerint s haragudjatok, ha
úgy tetszik, ha örömet szerez nektek a harag. Kevélységgel vádoljátok Martiust?

BRUTUS
Nem egyedül mi, uram.

MENENIUS
Tudom, hogy ti magatok nagyon kevésre vagytok képesek. Sok a cimborátok,
különben szörnyen együgyű dolgokat vinnétek végbe. Képességtek sokkal
gyermekibb, hogysem magatok sokat tehetnétek. Kevélységről beszéltek; hejh, ha
a hátatok mögé láthatnátok s jó magatokat belsőképpen vizsgálat alá vennétek!
Tennétek csak ezt!

BRUTUS
Hát aztán, uram?

MENENIUS
Hát aztán olyan érdemetlen, kevély, kegyetlen, makacs tisztviselő párt (más
szavakkal bolondokat) födöznétek fel, aminőket csak kapni Rómában.

SICINIUS
Menenius, téged is nagyon jól ismernek ám!

MENENIUS
Ismernek mint afféle bogaras patríciust és olyat, aki szeret egy-egy pohár tüzes
bort, melyben egy csepp szelídítő Tiberisvíz sincs. Mondják, hogy annyiban
tökéletlen vagyok, amennyiben az első vádlót pártolom, hogy minden csekélységre
indulatoskodom, s hogy többet mulatok az éj hátuljával, mint a reggel homlokával.
Amit gondolok, kimondom, s rosszakaratomat kilehelem. Ha találkozom ilyen
politikusokkal, mint ti (Lycurgusoknak nem nevezhetlek) s ha az ital, melyet
nyújtotok, nem ízlik: félrerántom a képemet. Nem mondhatom, hogy „uraságaitok
igen jól fejezték ki magokat”, ha majd minden szavatokból kirí a szamár; és ámbár
el kell tűrnöm, ha valaki tiszteletre méltó férfiaknak nevez benneteket, de azok
gyalázatosan hazudnak, kik azt mondják, hogy emberséges képetek van. Ha ezt
látjátok mikrokozmusom földabroszán, következik ebből, hogy engem nagyon jól
ismernek? Mi rosszat böngészhet vak látástok e jelből arra nézve, hogy engem
nagyon jól ismernek?

BRUTUS
Eredj, uram, eredj; eléggé ismerünk.

MENENIUS
Ti sem engemet nem ismertek, sem magatokat, sem más egyebet. A ti
nagyravágyástok: szegény fickóktól süvegeltetni és bókokat nyerni.
Eltarisznyáztok egész egy istenadta délelőttet, hallgatva egy narancsos kofa és
csaplár civódását, s elhalasztjátok a háromfilléres pört a következő törvényszékig.
Ha valami ügyet terjeszt elétek két peres fél, s történetesen egyet csavarít rajtatok
a kólika, olyan képeket rántotok, mint az alakosok, kitűzitek a véres zászlót a
türelem ellen, s éji edény után ordítva véresen eresztitek el a pört, melyet
kihallgatástok még jobban összegabalyított. Annyiban szereztek békét az
ügybajosok közt, hogy mind a két részt összegazemberezitek. Derék legények
vagytok, nagyon.

BRUTUS
Eredj, eredj, jól tudják felőled hogy különb vagy bohócnak az asztalnál, mint
bírónak a Capitoliumban.

MENENIUS
Még napjaink is gúnyolódókká válnak, ha ilyen nevetséges személyekkel
találkoznak, mint ti. Ha legcélszerűbben beszéltek, még az sem ér annyit se, mint
szakállatok mozgása, szakállatok pedig nem érdemli azt a tisztességes sírt, hogy
egy kontár szabó vánkosát tömjétek ki véle, vagy hogy szamár nyergébe temessék.
De nektek azt kell mondanotok: Marcius kevély! holott ő egymaga testvérek közt
is ér annyit, mint valamennyi nagyapátok Deucalion óta, ámbár közülük a java
alkalmasint firól fira hóhér volt. Jó estét uraságtoknak; további mulatásom veletek
megrontaná agyvelőmet, miután ti a plebejus barmok pásztorai vagytok. Leszek
oly vakmerő s búcsút veszek tőletek.

Brutus és Sicinius hátramegy.
Jön Volumnia, Virgilia, Valeria

Hogy vagytok, szép és nemes hölgyek? A hold, ha földi volna, sem volna
nemesebb nálatok. Hová követitek oly gyorsan szemeiteket?

VOLUMNIA
Érdemes Menenius, fiam, Marcius közeledik. Junó szeretetére kérlek, eressz
bennünket.

MENENIUS
Hah, Marcius hazafelé tart?

VOLUMNIA
Igen, tisztelt Menenius, s a legnagyobb sikerrel és megbecsüléssel.

MENENIUS
Neked nyújtom, Jupiter, fövegemet és köszönetemet. Marcius hazajön!

VOLUMNIA és VIRGILIA
Igen is, úgy van.

VOLUMNIA
Íme, itt levele; a szenátusnak is küldött, nejének is, s úgy hiszem, otthon a te
számodra is van.

MENENIUS
Ma este az egész házamat leitatom. Levelem van tőle?

VIRGILIA
Igen, minden bizonnyal van leveled. Láttam.

MENENIUS
Levél számomra? Ez képes engem hét esztendeig egészségben tartani, s ez
alatt az egész idő alatt csak úgy komázok az orvossal. Galenus legfölségesebb
rendelvénye ezen óvószerhez képest csak kuruzslás, s annyit ér, mint valami
lóital. Nincs megsebesítve? mert úgy szokott hazajőni.

VIRGILIA
Ó, nincs, nincs, nincs!

VOLUMNIA
Ó, de meg van sebesítve, hála Istennek!

MENENIUS
Én is azt mondom, ha nincs nagyon megvagdalva. Vajon hoz-e győzelmet
zsebében? Úgy illenek neki a sebek.

VOLUMNIA
A homlokán hozza, Menenius. Harmadízben jön haza tölgykoszorúval.

MENENIUS
Jól megtanította Aufidiust?

VOLUMNIA
Titus Lartius írja, hogy együtt vívtak, és Aufidius megfutamodott.

MENENIUS
Jól is tette, afelől biztosíthatom, mert ha ott megáll előtte, olyat kap, amit én föl
nem vettem volna Coriolinak minden szekrényeért s az aranyért, mely azokban
van. Tudja ezt a szenátus?

VOLUMNIA
Jertek, hölgyeim... Igen, igen, a szenátus kapott levelet a vezértől, melyben ez a
háború minden érdemét fiamra ruházza. E táborozásban minden előbbi tetteit
fölülmúlta.

VALERIA
Valóban, csodálatos dolgokat beszélnek róla.

MENENIUS
Csodálatosakat? Kezeskedem is, hogy nem érdemetlenül.

VIRGILIA
Adják istenink, hogy igazak legyenek.

VOLUMNIA
Igazak? Ó!

MENENIUS
Igazak? Esküszöm, hogy azok. Hol van megsebesítve? (A tribunokhoz, kik
elörejönnek) Isten tartsa meg uraságtokot! Marcius hazajön, most még több oka
van kevélynek lennie. Hol van megsebesítve?

VOLUMNIA
Vállán és bal kezén. Majd mutathat elég sebhelyet a népnek, ha hivatalért
folyamodik. Tarquin elűzetésekor hét seb esett rajta.

MENENIUS
Egy a nyakán s kettő a combján... én úgy tudom, hogy kilenc.

VOLUMNIA
Ez utolsó háború előtt huszonöt sebe volt.

MENENIUS
Most van huszonhét. Minden sebe egy-egy ellenség sírja volt.

Örömzaj és harsonák

        Halljátok a harsonákat?

VOLUMNIA
Ezek már Marciusnak hirdetői! Zaj
Előzi őt meg, s könny marad mögötte.
Izmos karjában a sötét halál,
Kinyújtja, és sok ember sírba száll.

Jeladás; harsonák hangzanak. Jön Cominius és Titus Lartius,
köztük Coriolanus, fején tölgykoszorú; kapitányok, katonák, hírnök

HÍRNÖK
Tudjátok meg, hogy Marcius maga
Harcolt Corioliban, s ott hősisége
A Cajus Marciushoz új nevet nyert,
Ezen tisztes név Coriolanus... Üdvöz
Légy Rómában, híres Coriolanus!

Harsonák

MIND
Légy üdvöz itt, híres Coriolanus!

CORIOLANUS
Ne többet már, ez sérti szívemet;
Ne többet, kérlek.

COMINIUS
        Ím, uram, anyád...

CORIOLANUS
                        Ó!
Tudom, kéréd az isteneket, hogy engem
Segítsenek. (Letérdel)

VOLUMNIA
        Kelj föl, hős katonám!
Szép Marcius, vitézi Cajusom!
És tetteiddel szerzett új neved
Hogy is van? Coriolanus, úgyebár?
De nőd...

CORIOLANUS
        Üdvöz légy, kedves hallgatóm!
Nevettél volna, ha koporsó hoz meg,
Hogy diadalmamon sírsz? Kedvesem,
Ez a corioli özvegyek s fiatlan
Anyákhoz illő.

MENENIUS
        Áldjanak istenink!

CORIOLANUS
S te még élsz? (Valeriához) Ó, bocsánat, asszonyom.

VOLUMNIA
Hová forduljak? Üdvöz légy körünkben!
Vezér, te szinte, s valamennyien!

MENENIUS
Ezerszer üdvöz légy! Nevetni, sírni
Tudnék; nehéz s könnyű vagyok. Üdvözöllek.
Átok szakítsa ki szivét, aki
Nem lát örömmel. Róma titeket
Imádjon, hármatokat; hanem, hitemre,
Van itt néhány vén vadfa, melyeken
Az oltás nem fog. Jó napot, vitézek!
Mi a csalánt csalánnak hívjuk s a bolondot
Bolondnak.

COMINIUS
        Mindig igazsága van.

CORIOLANUS
Mindig, Menenius, mindig az.

HÍRNÖK
El itt az útból.

CORIOLANUS
(nejéhez és anyjához)
                Kezedet s tiédet.
Előbb, mint házam árnyékába lépek,
Nézzük el a jó patríciusokhoz,
Akiktől nem csak üdvözlést nyerék, de
Megtisztelést is.

VOLUMNIA
        Én megértem azt,
Hogy fő ohajtásom s ábrándaim
Beteljesültek. Egy van hátra még,
És ezt tenéked, nem kételkedem, hogy
Megadja Rómánk.

CORIOLANUS
                Anyám, a magam
Módján inkább leszek szolgájuk, mint uruk
Az ő módjukon.

COMINIUS
        El a Capitolba!

Harsonák, kürtök. Elmennek oly ünnepélyesen, mint jöttek. A tribunok maradnak

BRUTUS
Minden nyelv róla szól s a gyönge szem
Üveggel nézi őt. A csacska dajkák
Jajgatni hagyják csecsemőiket,
Őt emlegetvén elragadtatással,
A konyhalyány legszebb vásznát köti
Füstös nyakára s a falakra mászik,
Megtömve minden, bódék, ablakok
A fúladásig. Háztetők gerincén
Ül a sokaság, s mind iparkodik
Őt nézni. Ritkán látható papok
Furódnak a tömeg közé, helyet
Szerezni a köznép közt. Fátyolos nők
Odaadják arcuk pírját és fehérét
A kéjelgő s a forró ajku Phoebus
Zsákmányaúl. Oly zaj van, mintha egy
Isten, ki őt vezérli, emberi
Lényébe bújt vón' csellel, s adta volna
A kellemet rá.

SICINIUS
        Konzul lesz maholnap,
Fogadni mernék.

BRUTUS
        Úgy lefekhetünk
Mindaddig, míg az ő hatalma tart.

SICINIUS
Nem fogja ő méltóságát szerényen
Viselni végig; elveszíti azt is,
Mit eddig nyert.

BRUTUS
        Ez a vigasztalás.

SICINIUS
Hidd el, hogy a nép, kit képviselünk,
Felejti majd bármily kis alkalomkor
Régi haragból újabb érdemét;
S hogy ád alkalmat, olyan bizonyos,
Mint hogy kevély.

BRUTUS
                Hallám eskünni őt,
Ha konzulságért folyamodni fog,
Nem jő a térre és nem ölti fel
Az alázatosság ócska köntösét, s nem
Mutatja a népnek, mint szokás, sebeit,
Koldulni a büdös szájaktul.

SICINIUS
                        Jól van.

BRUTUS
Eképp beszélt. Ó, inkább odahagyja,
Mint így szerezze meg, ha a nemesség
Rá nem segíti.

SICINIUS
                Én ugyan kivánom,
Hogy ez legyen szándéka és ezen terv
Szerint müködjék.

BRUTUS
                Meglásd, megteszi.

SICINIUS
Akkor megértjük, amit úgy kivánunk:
Ő bukni fog.

BRUTUS
                Meg is kell buknia,
Máskép mi járunk így. Rá kell vezetnünk
A népet, hogy gyülölte mindig őt, hogy
Öszvérekké változtatná, ha bírná,
Hogy elnémítná szószólóikat,
És a szabadságból őket kiverné,
Hogy nem teszen föl bennök több erőt
S tehetséget, több lelket, mint van a
Tevében, mely azért tápláltatik csak,
Hogy hordja a tehert, s jól megverik, ha
Eldől alatta.

SICINIUS
        Ilyetén beszédtől,
Ha majd a népet lázadó dacával
Legjobban bántja (s ez meglesz, mihelyt
Ingerlik, ami könnyü, mint kutyát
Uszítni juhra:) lángra lobban a
Száraz tarló, s e lángok őt örökre
Be fogják feketíteni.

Követ jön

BRUTUS
                Mi baj?

KÖVET
A Capitolba hínak. Híre van,
Hogy Marcius konzul lesz. A vakok
Tolonganak, hogy hallják, és a némák,
Hogy lássák őt. Agg hölgyek kesztyüket
S az ifju hölgyek kendőket dobáltak
Felé, ahol ment. Bókolt a nemesség,
Mint Jupiter szobránál; és a nép
Örömzajából mennydörgést csinált
S záport a fölhányt fövegekbül. Ilyet
Még nem láttam.

BRUTUS
                Jerünk a Capitolba.
Szemünk s fülünk a jelené legyen,
S szivünk a sikeré.

SICINIUS
                Veled megyek.

El mindnyájan

 

2. szín

Ugyanott. A Capitol.

Jön két törvényszolga; párnákat raknak

ELSŐ SZOLGA
Jöszte, jöszte, ezennel itt lesznek. Hányan iparkodnak a konzulságra?

MÁSODIK SZOLGA
Azt mondják, hárman; de minden ember hiszi, hogy Coriolanus nyeri el.

ELSŐ SZOLGA
Ez derék legény, de kegyetlenül kevély s nem szereti a köznépet.

MÁSODIK SZOLGA
Valóban, volt elég nagy ember, ki hízelgett a népnek, pedig nem szerette soha;
voltak ismét elegen, kiket a nép szeretett, s maga sem tudta miért. S így, ha
szeretnek, nem tudják, mi végett s ha gyűlölnek, annak sincs jobb oka. Azért ha
Coriolanus nem törődik vele, hogy szeretik-e vagy gyűlölik, ez azt bizonyítja,
hogy jól ismeri gondolkodásukat; az ő nemes gondtalansága ezt világosan
kimutatja.

ELSŐ SZOLGA
Ha nem törődik vele, hogy szeretik-e vagy sem, részrehajlatlanul állna köztük,
s nem tenne velök se jót, se rosszat; de ő jobban igyekszik gyűlölségüket
megnyerni, mint amennyire azok képesek ezt teljesíteni, és semmit el nem
mulaszt, amiben teljesen kimutathatja irántok ellenséges indulatát. Márpedig a
nép gyűlölségére és nemtetszésére iparkodnia éppen oly gonoszság, mint az,
mit ő nem helyesel: hízelegni szeretetéért.

MÁSODIK SZOLGA
Nagy érdemeket szerzett ő hazájától, s az ő emelkedése nem oly kényelmes
lépcsőkön történt, mint azoké, kik, a nép előtt magokat udvariasan hajtogatva,
süvegeléssel jutottak a hírre és tiszteletre, minden egyéb tett nélkül. Ő,
ellenkezőleg, annyira beülteté dicsőségét szemökbe és tetteit szívökbe, hogy erről
hallgatni s ezt meg nem vallani hálátlan igaztalanság, elferdíteni pedig oly gazság
volna, mely maga magát meghazudtolván, rosszallást és szemrehányást vonna
magára mindenkitől, aki hallaná.

ELSŐ SZOLGA
Ne többet róla, ő érdemteljes ember. Helyet, helyet; jőnek.

Jeladás a harsonákkal. Jön, a lictorok után, Cominius konzul, Menenius,
Coriolanus, több szenátor, Sicinius és Brutus. A szenátorok elfoglalják
helyeiket, a tribunok szinte

MENENIUS
Bevégezvén a volszk ügyet s haza
Rendelvén Titus Lartiust, ezen
Másod-gyülésünk legfő pontja lesz,
Dijazni a nemes szolgálatot, mely
Honáért ennyit tőn. Kérlek tehát,
Komoly s nagyon tisztelt apák, hogy a
Jelen konzult, ki sikeres hadunk
Vezére volt, hagyjátok szólani
A hősiségről, melyet végbevitt
Cajus Marcius Coriolanus, aki
Azért van itt, hogy érdeme szerint
Köszönjünk néki.

ELSŐ SZENÁTOR
        Jó Cominius, szólj.
Rövidség kedveért ne hagyj ki semmit,
Higgyük inkább, hogy a hon gyenge őt
Dijazni, mintsem, hogy tán mibelőlünk
Hiányzik rá a kedv. Népszónokok,
Kérünk, figyeljetek barátilag,
S bírjátok rá a népet, hogy velünk
Majd egyetértsen.

SICINIUS
        Jó egyezkedés
Végett vagyunk itt; hajlandó szivünk
Tisztelni és elősegítni e
Gyülés ügyét.

BRUTUS
        Ezt annál szívesebben
Tesszük, ha nyájasb véleménye van
A nép felől, s jobban becsűli, mint
Becsűlte.

MENENIUS
        Ejh, ez nem való ide.
Inkább ne szóltatok vón. Tetszik-e
Hallgatnotok Cominiust?

BRUTUS
                Szívesen, de
Inkább helyén volt észrevételem, mint
Ezen feddés.

MENENIUS
        A népnek ő barátja,
De hálótársa nem leszen. Derék
Cominius, szólj.

Coriolanus fölkel s indul ki

                        Ülj le a helyedre.

ELSŐ SZENÁTOR
Foglalj helyet; ne szégyeld hallani
Hőstettidet.

CORIOLANUS
Bocsánat, uraim,
Türöm inkább megint a gyógyuló seb
Kínját, mint halljam, hogy mint kaptam őket.

BRUTUS
Uram, remélem, nem beszédem űz el.

CORIOLANUS
Nem, uram; de míg a harcban gyakran álltam,
Futék a szótól. Nem hízelgetek s így
Nem sértetek ti. És én szeretem
A népet, mint érdemli.

MENENIUS
                Kérlek, ülj le.

CORIOLANUS
Inkább vakarnám a napon fejem
Rohamfuváskor, mint henyélve halljam
Nagyítni semmiségemet. (El)

MENENIUS
                        Tribúnok!
Hogy hízelegne ő fajotoknak, ahol
Ezer közt egy jó van?... Látjátok: inkább
Kockára tette minden tagjait
A hírért, mint annak hallásaért csak
Egyik fülét! Kezdd el, Cominius.

COMINIUS
Hangom hiányzik: gyöngén nem szabad
Coriolanusról beszélni. Közhit,
Hogy a vitézség fő erény, s leginkább
Vál díszére a birtokosnak; így
Az említettem férfihoz hasonló
Nincs a világon. Már tizenhat éves
Korában, hogy Tarquin meglepte Rómát,
Harcolt a többi előtt. Diktatorunk
(Kinek dicsőség!) látta víni őt,
Midőn amazón-állával kergeté
A szőrös képeket. Megmente egy
Szorított rómait, s a konzul látta, hogy
Lesújta három ellent; térdre ejté
Magát Tarquint is. E napon, midőn
Nőt játszhatott volna a színpadon még,
Csatában férfi volt, tölgykoszorú
Lett a jutalma. Kisgyermek korában
Lőn férfivá, s így nőtt, miként a tenger,
S azóta ő tizenhét ütközetben
Egy kardnak sem hagyott babért. Utolsó
Tettére, Coriolin kül s belül,
Már erre nincs szó. Gátlá a futókat
S példáján a gyávák játék gyanánt
Vevék a vészt. Mint a hajó előtt
A hullám, úgy hajlott előtte a nép
S hullott le. Kardja, e halál pecsétje,
Ölt, ahová csak ért. Egy vér vala,
Tetőtül talpig; minden mozdulását
Halálhörgés követte. Egyedül ment
Be a vészes városkapun, s befesté
Kerűlhetetlen balsorssal; kijött
Segély nélkül, s úgy zúdult, új erővel
Corioliba, mint üstökös. Övé most
Minden; de ekkor harci zaj veré föl
Serény lelkét és kettős lelkesűlés
Élénkité föl fáradt tagjait.
Jött a csatába, és itt párologva
Rohant az emberéletek fölött, mint
Az örök romlás, s míg nem lett a mienk
A város és a harctér, meg nem állt
Lélegzet-vételért sem.

MENENIUS
                A dicső!

ELSŐ SZENÁTOR
Nem tisztelhetjük úgy meg, hogy reá
Méltó ne volna.

COMINIUS
        A zsákmányt megveté,
A drágaságokat silány szemétnek
Tekinté csak. Kevesbet követel, mint
Mit a fösvénység adna. Tettei
Jutalma az, hogy tette. Idejét
Eltölté, s néki ez elég.

MENENIUS
                Valódi
Nemes. Hivassuk.

ELSŐ SZENÁTOR
        Hídd be Coriolanust.

ELSŐ SZOLGA
Ím, érkezik.

Coriolanus jön

MENENIUS
Örömmel választ, Coriolanus, a
Tanács konzulnak.

CORIOLANUS
        Néki köszönöm
Éltem s szolgálatom.

MENENIUS
                Most már csak a
Néphez kell szólnod.

CORIOLANUS
        Kérlek, mentsetek föl e
Szokás alól; én föl nem ölthetem
Ama ruhát, hogy esdjek meztelen
A voksokért sebeim miatt. Tegyétek,
Hogy elkerüljem.

SICINIUS
        A nép megkivánja
Magáét, egy szikrát sem enged a
Bevett szokásból.

MENENIUS
        Ne ingereld őket.
Kérlek, hogy tégy a rendszabály szerint,
Vedd át oly módon méltóságodat,
Mint elődid vevék.

CORIOLANUS
                Ez oly szerep,
Melyet pirúlva játszanám; s szeretném,
Ha elvennők a néptől.

BRUTUS
                Hallod ezt?

CORIOLANUS
Hetvenkedjem, hogy ezt és ezt tevém?
Mutassam a nem-fájó sebhelyet
(Mit rejtenem kellene) mintha épp csak
Szavazat-nyerni kaptam volna?

MENENIUS
                        Hagyd ezt.
Vegyétek pártfogás alá ügyünket,
Népszónokok. S nemes konzul, neked
Üdv s tisztelet!

SZENÁTOROK
Üdv s tisztelet neked, Coriolanus!

Harsonák. A szenátorok el

BRUTUS.
Látod, hogyan fog bánni majd a néppel?

SICINIUS
Csak észrevegyék szándékát. Megvetőleg
Fog kérni, mintha olyat kérne, amit
Megadniok kell.

BRUTUS
        Jer, tudtokra adni
Eljárásunkat. A vásár terén
Várnak bennünket, úgy tudom.

El mind a ketten

 

3. szín

Ugyanott. A Forum.

Polgárok jőnek

ELSŐ POLGÁR
Ismétlem, ha kérni fogja voksainkat, nem tagadhatjuk meg tőle.

MÁSODIK POLGÁR
De meg, uram, ha akarjuk.

HARMADIK POLGÁR
Hatalmunkban van ezt megtenni, csakhogy ez olyan hatalom, melynek
végbevitelére nincs hatalmunk, mert ha megmutatja nékünk sebeit és elmondja
tetteit, be kell mártanunk nyelveinket a sebekbe, s érettök szólanunk; így ha
elmondja nemes tetteit, nekünk is el kell mondanunk nemes elismerésünket. A
hálátlanság szörnyűség, s ha a sokaság hálátlan, ez annyi, mint a sokaságot
szörnyeteggé tenni; eszerint, annak tagjai levén, magunkat szörnyeteg tagokká
tennők.

ELSŐ POLGÁR
S hogy különbnek nem tartanak bennünket, nemigen sok híja van, mert midőn a
gabona dolgában föltámadtunk, ő maga sem átallott bennünket sokfejű tömegnek
nevezni.

HARMADIK POLGÁR
Többen adták már nekünk e nevet; nem azért, hogy fejeink közül némelyik barna,
némelyik fekete, némelyik gesztenyeszín, némelyik kopasz, hanem hogy elménk
olyan sokszínű; s én úgy hiszem, ha minden elméncségünk egy koponyából eredne
is, ki keletre, ki délre, ki éjszakra, ki nyugatra röpülne, s ha megegyeznének is,
hogy egy úton haladnak, azonnal ott volnánk az éjszaktű minden pontjain.

MÁSODIK POLGÁR
Úgy gondolod? Hát az én elméncségem vajon merre repülne?

HARMADIK POLGÁR
Ó, a tied nem jönne ki oly hirtelen, mint más emberé, mert nagyon bele van
sutulva ebbe a tuskófejbe; de ha szabadon volna, bizonnyal dél felé szállna.

MÁSODIK POLGÁR
Miért arra?

HARMADIK POLGÁR
Hogy ködbe vesszen! Ha háromnegyede rothadt gőzbe oszlanék, a negyedik része
lelkiismeretességből visszafordulna, hogy téged megházasítni segítsen.

MÁSODIK POLGÁR
Te csak mindig tele vagy ilyen furcsaságokkal., No hiszen jól van, no.

HARMADIK POLGÁR
El vagytok-e tökélve, mindnyájan rá szavazni? De az mindegy, a többség mellette
lesz. Annyit mondok, ha a néphez hajolna, nem volna különb ember nála.

Jön Coriolanus és Menenius

Íme, itt jön, mégpedig az alázatosság köntösében; vigyázzunk magaviseletére.
Ne álljunk így együtt, hanem menjünk arra, ahol áll, egyenként, kettenként és
hármanként. Mindegyikünknek el kell mondania kérelmét, miáltal valamennyien
részesülünk a megtiszteltetésben, hogy saját nyelveinkkel adjuk neki
szavazatunkat; azért kövessetek: megmutatom, hogy menjetek el mellette.

MIND
Jól van, jól van.

Polgárok el

MENENIUS
Uraim, nem úgy van; hisz legjobbjaink
Ekkép tevének.

CORIOLANUS
Mit mondjak tehát?...
Uram, kérlek... Hah, dögvész! nyelvemet
Nem bírhatom rá... Nézd, uram, sebeim,
A hont szolgálva kaptam, amidőn
Testvéreid közül sok orditott
S futott saját dombunktól.

MENENIUS
                                Istenek!
Ilyet ne mondj. Kérd, hogy gondoljanak rád.

CORIOLANUS
Gondoljanak rám? Akasszák fel őket!
Inkább felejtsenek, mint az erényt, mit
Hiába vernek papjaink beléjök.

MENENIUS
Mindent lerontasz. Úgy beszélj velök,
Amint tanácsos; kérlek. (El)

CORIOLANUS
        Mondd nekik, hogy
Mossák meg képök és foguk.

Jön két polgár

                                Itt jön egy pár.
Uram, tudod, mi végett állok itt.

ELSŐ POLGÁR
Tudom: mondd meg, mi bírt reá, uram?

CORIOLANUS
Én érdemem.

MÁSODIK POLGÁR
                Ten érdemed?

CORIOLANUS
                Nem is
Kivánatom.

ELSŐ POLGÁR
Mit, nem kivánatod?

CORIOLANUS
Nem, uram.
Sosem kivántam a szegényeket
Koldúlással zavarni.

ELSŐ POLGÁR
Gondold meg, hogy ha nyújtunk valamit,
Mi is remélünk nyerni általad.

CORIOLANUS
Jól van; mi hát a konzulságnak ára?

ELSŐ POLGÁR
Az ára: baráti kérelem.

CORIOLANUS
                Baráti?
Hát, kérlek, add. Mutathatok sebet, ha
Magunk leszünk. Becses szavazatod kell!
Mit mondasz rá?

MÁSODIK POLGÁR
Tisztelt úr, megkapod.

CORIOLANUS
Megalkuvánk, uram.
Két érdemes voksot már koldulék. Az
Alamizsna megvan. Isten hírivel!

ELSŐ POLGÁR
Ez mégis furcsa egy kicsit.

MÁSODIK POLGÁR
                Ha újra
Adnám szavam... no, mit se tesz.

El mind a ketten. Jön két más polgár

CORIOLANUS
Kérlek benneteket, ha szavatok hangjával összeüt, hadd legyek konzul; íme,
rajtam a szokott köntös.

HARMADIK POLGÁR
Érdemesen viselted magadat hazád irányában, meg nem is viselted magad
érdemesen.

CORIOLANUS
E talány?

HARMADIK POLGÁR
Ellenséginek ostora voltál, barátinak vesszeje voltál.
Valóban, te nem szeretted a népet.

CORIOLANUS
Annál többre kell engem becsülnötök, hogy szeretetemet nem alacsonyítottam le.
Hízelkedni fogok, uram, megesküdt testvéremnek, a népnek, hogy több érdemet
arassak nála; ez olyan tulajdonság, amit szívesen vesz... s miután választásuk
bölcsessége inkább akarja bírni kalapomat, mint szívemet: betanulom a kedveltető
hajlongást, s iparkodni fogok majmolni, ti. utánozni valamely népszerű férfi
varázsát, s ezt bőkezűleg közlöm minden emberrel, aki kívánja. Annak okáért
kérlek, hadd legyek konzul.

NEGYEDIK POLGÁR
Reméljük, hogy barátot nyerünk benned, s azért szívesen szavazunk rád.

HARMADIK POLGÁR
Sok sebet kaptál hazádért.

CORIOLANUS
Nem akarom hitelesíteni tudományodat azzal, hogy ezeket mutassam. Nagyra
becsülöm szavazatotokat, s így nem háborgatlak tovább.

MIND A KÉT POLGÁR
Az istenek boldogítsanak, uram, szívünkből kívánjuk.

El mind a ketten

CORIOLANUS
Mi édes voksok!
Inkább meghalni, éhen veszni, mint
Koldulni a megérdemelt dijért.
Mért álljak én e farkasbőrben itt,
S kérjek fütől-fától szükségtelen
Bizonyságot? Mert a szokás kivánja!
Ha mindenben követjük a szokást,
A régi por söpretlenül marad,
S oly hegymagosra nő a rossz, hogy a jó
Fölül nem múlja. Nem vagyok bolond,
Inkább legyen dicsőség s hívatal
Akárkié. Felén már túl vagyok,
Átkínlódom hát a másik felén is.

Más három polgár jön

        Itt jő nehány voks.
Szavazzatok rám, csak azért csatáztam,
A voksért virraszték, voksotokért van
Rajtam huszonnégy seb, s kétszer kilenc
Csatát láték, hallék; voksotokért
Tettem hol ezt, hol azt. Voksoljatok rám,
Szeretném a konzulságot, valóban.

ÖTÖDIK POLGÁR
Ő nemesen viselte magát; minden becsületes ember rá fog szavazni.

HATODIK POLGÁR
Hadd legyen tehát konzul. Az istenek boldogítsák őt s tegyék a nép barátjává.

MIND
Amen, amen. Az Isten tartson meg, nemes konzul.

A polgárok el

CORIOLANUS
Érdemes voksok!

Visszajön Menenius; vele Brutus és Sicinius

MENENIUS
Kiálltad, amit kelle. A tribúnok
Reád ruházzák a nép voksait.
Mostan, felöltve tiszted jeleit,
Menj a tanács elé.

CORIOLANUS
        Megvan tehát?

SICINIUS
A kérelem-szokást beteljesítéd,
A nép megválasztott, s fölhívatol, hogy
Gyűlésbe jöjj és elfoglald helyed.

CORIOLANUS
Hol? A tanácsháznál?

SICINIUS
                Ott, Coriolanus.

CORIOLANUS
Vehetek rám más ruhát?

SICINIUS
                Vehetsz, uram.

CORIOLANUS
Tészem tüstént, s ha újonnan magamra
Ismérek, a tanács elé megyek.

MENENIUS
Társad leszek. Ti nem jöttök velünk?

BRUTUS
A népet várjuk.

SICINIUS
        Isten véletek.

Coriolanus és Menenius el

        Megkapta, s mint szeméből látható,
A szíve ég.

BRUTUS
        Kevély szívvel viselte az
Alázatosság köntösét. A népet
Szétoszlatod?

Visszajőnek a polgárok

SICINIUS
Nos, társaim, megválasztátok őt?

ELSŐ POLGÁR
Reá szavaztunk.

BRUTUS
                Adják istenink, hogy
Hajlandóságtokat megérdemelje.

MÁSODIK POLGÁR
Ámen. Szegény, súlyatlan véleményem
Szerint gúnyolt, midőn esdett.

HARMADIK POLGÁR
                        Valóban,
Csúfolt bennünket nyilvánságosan.

ELSŐ POLGÁR
Nem, ez csak szólásmódja, nem csufolt.

MÁSODIK POLGÁR
Magad vagy köztünk azt mondó, hogy ő
Nem bánt velünk csufúl; nem is mutatta
Érdemjelét, honáért nyert sebeit.

SICINIUS
Ezt csak tevé...

POLGÁROK
        Nem látta senki sem.

HARMADIK POLGÁR
Mondá: magánhelyen mutathat sebeket,
S kalapját megvetőn billentve szólt:
„Konzul szeretnék lenni, s az ős szokás csak,
Megegyezésetekkel engedi;
Szavazzatok rám.” Amidőn igértük:
„Köszönöm – mondá –, a voksot köszönöm
Az édes voksot... most szavaztatok
Végzők ügyünket.” Hát nem csúfolás ez?

SICINIUS
Dőrék volátok ezt nem látni? Vagy
Láttátok, s mégis gyermekmódra rá
Szavaztatok?

BRUTUS
        Mért nem beszéltetek, mint
Tanítánk? Még midőn hatalma nem volt,
Csak mint közember szolgált a hazának,
Már ellenségetek volt; a szabadság
S jogaitok ellen szólt mindig, miket
Az államtól bírtok. És most, midőn
Hatalmat nyert, ország-kormányozást,
Ha most is megmarad rosszindulatja
A nép iránt: nem tennen voksotok lesz
Átkotok? Kellett volna mondani,
Hogy érdemét tekintve nem igényel
Ugyan sokat, de voksaitokért
Emlékezzék reátok szívesen,
S rosszindulatját változtassa jóvá,
S legyen baráti főtök.

SICINIUS
                Íly beszéd, mint
Megmondottuk, próbára tette volna
Lelkét s szivét; s vagy jó igéretet
Csalt volna tőle, melyre őt adandó
Alkalmakon figyelmessé tehetnők,
Vagy megsértette volna nyers kedélyét,
Mely nem tűr semmit, ami egybe-másba
Korlátozná, s így feldühítve őt,
Fordíthatátok hasznotokra mérgét,
S meg nem választatik.

BRUTUS
                Vevétek észre
Hogy megvetett nyilvánosan, midőn
Szüksége volt reátok? s hiszitek,
Hogy megvetése nem lesz elzuzó most,
Midőn rátok tiporhat? Testetekben
Mért nem volt szív! Azért van nyelvetek, hogy
A józan ész ellen kiáltsatok?

SICINIUS
Máskor kérelmeket tagadtatok meg,
S most arra, aki nem kért, de csufolt,
Reá szavaztatok!

HARMADIK POLGÁR
Nem iktaták be, visszavonható még.

MÁSODIK POLGÁR
És visszavonjuk!
Ötszáz ilyen voksért kezeskedem.

ELSŐ POLGÁR
Én ezerért, s hozzá barátaik.

BRUTUS
El innen rögtön, s mondjátok nekik, hogy
Oly konzult választottak, aki őket
Szabadságuktól fosztja meg, s kutyákként
Elnémitandja, melyek ugatásért
Tartatnak, s mégis oly sokszor verik meg,
Midőn ugatnak.

SICINIUS
                Gyűljenek össze mind
S döntsék le jobb megfontolás után
E balga választást. Mondjátok el, mily
Kevély, hogy mindig gyűlölt bennetek,
S mily gőggel hordta az alázat köntösét,
S hogyan gunyolt. Csupán a szeretet,
Szolgálatit tekintve, nem hagyá most
A bántó módot észrevennetek,
Mely csúfoló, illetlen modorú volt
Ős gyűlöleténél fogva.

BRUTUS
                        Fogjatok
Mindent reánk, hogy (gátat nem tekintve)
Mi voltunk rajt, nektek ki kelle őt
Neveznetek.

SICINIUS
        Mondjátok azt, hogy inkább
Parancsainkra, mint jó kedvetekből
Választottátok őt, hogy lelketek
        Eltelve volt azzal, mit tennetek
Kellett, nem amit akartatok, s ezért
Szavaztatok rá kelletlen. Miránk
Fogjátok.

BRUTUS
                Minket ne kiméljetek.
Mondjátok, hogy mi vertük fejetekbe:
Szolgálni mily ifjan kezdé honát,
S szolgálja folyvást... hogy honnét ered,
A bajnok Marciusoktól... őse volt
Numának unokája, Ancus, aki
A nagy Hostilius királyt követte...
Ezen házból volt Quintus s Publius, kik
Csatornákon legjobb vizet hozának;
És Censorinus, népkedvenc, ki e nevet
Két ízbeni cenzorságért nyeré,
Az ő nagy őse volt.

SICINIUS
                Ily sarjadék,
S maga is megérdemlé azonfölül
E szép helyet; mi mondtuk, hogy vegyétek
Őt pártfogás alá... de vélitek,
Múltját s jelenjét összevetve, hogy
Ellenségtek, s a gyors megegyezést
Eltörlitek.

BRUTUS
        Mondjátok: nélkülünk így
Soha nem tesztek... Mindig ezt a húrt;
S mihelyt elég sok ember összegyűlt,
El a Capitolba.

POLGÁROK
        Jó. Majd mindenik
Sajnálja a választást.

A polgárok el

BRUTUS
                Menjetek hát;
Tanácsosabb most e fölzendülés,
Mint várni később még nagyobb veszélyre.
Ha visszalépésökre, mint szokása,
Fölingerül: vigyázunk rá s dühéből
Hasznot huzunk.

SICINIUS
                Jer a Capitoliumba,
Legyünk elébb ott, mint a népfolyam:
Lássék saját szándékának (miként
Részint az is), mihez mi ösztönöztük.

El mind a ketten

 

---

Harmadik felvonás

1. szín

Róma. Utca. Kürtök.

Jőnek Coriolanus, Menenius, Cominius, Titus Lartius, szenátorok, patríciusok

CORIOLANUS
Megint hadat gyűjt hát Aufidius?

LARTIUS
Igen, uram, s ez okból végezők
A frigykötést oly hirtelen.

CORIOLANUS
És így a volszk nép úgy áll, mint előbb;
Kész rajtunk ütni ismét kedvező
Időben?

COMINIUS
Úgy meg vannak rontva, konzul,
Hogy egyhamar nem látjuk lengeni
Zászlóikat.

CORIOLANUS
Aufidiust ki látta?

LARTIUS
Ótalmam alá jött, s szidta nemzetét,
Hogy elveszíté csúfondárosan
A várost, aztán Antiumba tért.

CORIOLANUS
Beszélt rólam?

LARTIUS
        Beszélt, uram.

CORIOLANUS
                Miket?

LARTIUS
Hányszor jött össze kardosan veled;
Hogy a világon mindenek fölött
Téged gyülöl, hogy minden vagyonát
Kockáztató zálogba tenni kész, csak
Győződ lehessen.

CORIOLANUS
        Antiumban él?

LARTIUS
Ott, Antiumban.

CORIOLANUS
Bár lenne fölkeresni őt okom, hogy
Szembenézzek dühével. (Lartiushoz) Jó napot honn!

Jön Sicinius és Brutus

Im, itt a néptribúnok, nyelvei
A község szájának. Nem szívelem,
Mert úgy kérkednek rangjukkal, hogy azt nem
Tűrheti a nemesség.

SICINIUS
                Ne tovább!

CORIOLANUS
Mi történik?

BRUTUS
        Maradj; tovább haladnod
Veszély.

CORIOLANUS
Honnét e változás?

MENENIUS
                                Mi baj?

COMINIUS
Nem választá meg őt nép és nemesség?

BRUTUS
Cominius, nem.

CORIOLANUS
        Gyermekek szavaztak?

ELSŐ SZENÁTOR
Utat, tribúnok; a piacra megy.

BRUTUS
Föl van lobbanva a nép ellene.

SICINIUS
Megállj, mert baj lesz.

CORIOLANUS
        Ilyen hát a csorda?
Ezeknek voksot! Most igérnek és
Azonnal visszaveszik. Mi tisztetek van?
Ti vagytok a száj, mért a fogakon
Nem uralkodtok? Ti bujtogattatok?

MENENIUS
Csak csendesen.

CORIOLANUS
Szántszándékos dolog;
Nemesség ellen összeesküvés.
Tűrjük s éljünk azokkal, kik sem úrnak,
Sem szolgának nem jók.

BRUTUS
                Nem összeesküvés.
A nép zajong, mert gúnyolád. Minap, hogy
Ingyen buzát kaptak, te zúgolódtál;
Mocskoltad szószólóikat, nevezted
Őket hizelkedőknek, a nemesség
Ellenségének s köntösforgatóknak.

CORIOLANUS
Ez tudva van rég.

BRUTUS
        Nem mindenki tudta.

CORIOLANUS
Te beszélted el?

BRUTUS
        Mit! én beszéltem?

CORIOLANUS
Tőled kitellik.

BRUTUS
        Meglehet, de dolgom
Jobban végeztem, mint te a tied.

CORIOLANUS
Mért én legyek hát konzul? A pokolra!
Oly silány leszek, mint ti... s társatokként
Tribúnkodom.

SICINIUS
        Sok olyat téssz, ami
A népet bántja. Ha pályád, melyre léptél,
Folytatni vágyod, kérdezd nyájasabban
Az útat, amelyről letévedél,
Másképp nem állhatsz, mint konzul, fölötte,
Sem, mint tribún, mellette.

MENENIUS
                        Csendesen!

COMINIUS
A néppel visszaéltek. Menjetek.
Rómához ilyen aljasság nem illik,
S ezt meg nem érdemelte Coriolanus,
Ezen méltatlan botrányt, hogy galádul
Dicsőségének gáncsot vessenek.

CORIOLANUS
Beszéljetek ti gabnáról nekem!
Azt mondtam, úgy van, s azt ismétlem is.

MENENIUS
Ne most, ne most.

ELSŐ SZENÁTOR
        Uram, ne e zavarban.

CORIOLANUS
Az életemre, most!... Nemes barátim,
Engedjetek meg.
Hadd lássa e csélcsap, büdös csapat,
Hogy nem hizelgek, és tekintse bennem
Magát. Ismétlem, hogy kimélve őket
Tanácsunk ellen hintjük el magvát az
Orcátlanságnak, pimasz zendülésnek;
Magunk szántottuk és vetettük ezt el,
Közénk vegyítve őket, nemesekbe,
Kikben van erény, erő is, kivéve,
Mit koldusoknak adtak.

MENENIUS
                Elég, ne többet.

ELSŐ SZENÁTOR
Kérlek, ne szólj többet.

CORIOLANUS
        Hogyan! ne többet?
Amint hazámért ontám véremet,
Nem félve külhatalmat, úgy kiáltsa
Tüdőm a szót, míg megszakad, e fekélyes
Nép ellen, melynek undorít baja
S mégis keressük, hogy reánk ragadjon.

BRUTUS
Úgy szólsz a népről, mintha büntető
Isten volnál, s nem oly erőtelen
Ember, mint ők magok.

SICINIUS
                Jó lenne ezt a
Népnek tudtára adni.

MENENIUS
                Mit? Haragját?

CORIOLANUS
Harag!
Ha, mint éjféli álom, oly nyugodt
Volnék, így vélekedném, esküszöm.

SICINIUS
Rejtett méregnek kell maradnia
E véleménynek, hogy tovább-tovább mást
Ne mérgezzen meg.

CORIOLANUS
                Kell maradnia!
Halljátok ezt a kis Tritont, hatalmas
Kell-jével?

COMINIUS
        Az nem volt törvényszerű.

CORIOLANUS
                                Kell!...
Te jó, de oly eszélytelen nemesség,
Tisztes, de gondatlan tanács, azért hagyál
A hydrának szolgát választani,
Hogy ez makacs kell-jével, mely csupán
A szörnyetegnek kürtharsogtatása,
Folyód pocsolyába fojtsa s medredet
Magának tartsa meg? Ha van hatalma,
Engedjen balgaságtok; hogyha nincs,
Ébredjünk e veszélyes lanyhaságból.
Ha bölcsek vagytok, mért bolondoztok; ha nem,
Vánkost nekik. Ha ők szenátorok, ti
Plebejek vagytok, s ők azok valóban,
Ha összeolvasztott voksaitokon csak
Az ő izök van. Tesznek tiszteket,
És ilyeket, mint ez, aki paraszti
Kell-jét oly bíróságnak mondja, milyen
Még Graeciában sem volt. Jupiterre,
Ez meggyalázza a konzult s szivem fáj,
Látván: ha két egyenlő hatalom
Támad, mily hirtelen jön a zavar
Nyilásaik közé, s azáltal egymást
Emésztik föl.

COMINIUS
        Jó, menjünk a piacra.

CORIOLANUS
Bárki tanácslá, hogy magtárainkból
A gabnát ingyen osszuk, mint koronként
Szokás volt Graeciában...

MENENIUS
                        Elég elég...

CORIOLANUS
(Bár ott a népnek több hatalma volt),
Az, mondom, engedetlenséget és
Romlást idézett.

BRUTUS
                Mit, a nép ilyenre
Szavazzon, aki így szól?

CORIOLANUS
                        Okaim
Vannak, különbek, mint az ő szavok.
Tudják, hogy nem volt tőlünk díj a gabna;
Bizton levén, sohsem szolgáltak érte.
Egy sem mozdult, midőn ingott az állam
És hadba kellett volna menniök.
Ingyen gabnát az íly szolgálatért!
A hadban föllázadtak, itt kitűnt
Vitézségök sem válik érdemökre.
A vád, mivel gyakran méltatlanúl
Szenátusunkat illeték, jogot
Ajándékokra nem szerez. Továbbá
E sok gyomor hogy emészthetné meg a
Tanács kegyelmét? Tett beszéljen a
Szavak helyett: „Mi kívánjuk, mi a
Többség vagyunk, s félelmök majd megadja
Kivánatunkat.” Így lealjasítjuk
Magunkat; e rongy nép azt véli, hogy
Gondoskodásunk félelem... s ez egykor
Ajtót tör, s varjakat hoz a tanácsba,
Megtépni a sasokat.

MENENIUS
                Menjünk, elég.

BRUTUS
Mértéken túl elég.

CORIOLANUS
        Nem az, nektek több:
Esküt teszek mindenre, ami szent
Ég s föld előtt! e kettős hatalomnak
(Hol egyik párt méltán büszke s a másik
Ok nélkül bősz, hol ész, igény, nemesség
Mit sem tehet, csak a közbutaság
Igen- s nemjével) el kell hagynia
A szükségest, helyt ád az ingatag
Hanyagságnak. Hiába várjuk a
Sikert ily gátak közt. Kérlek tehát: kik
Kevésbé vagytok gyávák, mint szerények,
Kik inkább kedvelitek hazánk alapját,
Mint féltek változástól, kik előtt
Szép élet a hosszúnál többet ér, kik
Ráálltok a testet megóni a
Haláltól vészes gyógyszer által... e
Sokágu nyelvet tépjétek ki rögtön,
Ne nyaljon édest, mely méreg neki,
Aláztatástok sérti a józan észt
S megfosztja a hazát azon tökélytől,
Mely illő, hogy diszítse, s képtelen
A jót, mint óhajt, végbevinni az
Ellenszegűlő rossz miatt.

BRUTUS

                                Elég volt.

SICINIUS
Mint áruló beszélt, s mint áruló
Lakolni is fog.

CORIOLANUS
Alávaló! fúlj meg gyülöletedben.
Miért a népnek e kopasz tribúnok?
Ezeknek engedvén, szót nem fogad.
A felsőbbeknek. Lázadás alatt,
Midőn törvény a szükség volt, nem a jog,
Választatának. Boldogabb időben
Mondjuk ki: így jó s így kell lennie,
S dobjátok porba hatalmokat.

BRUTUS
Nyilvános árulás.

SICINIUS
                Konzul legyen? Nem!

BRUTUS
Aedilek, hé!

Egy aedil jön

                        El kell fogatni őt.

SICINIUS
Menj, hídd a népet,

Aedil el

                                amelynek nevében
Elfoglak, mint áruló újitót
S a közjó ellenét. Parancsolom,
Kövess a számadásra.

CORIOLANUS
        Félre, vén barom!

SZENÁTOROK ÉS PATRÍCIUSOK
Megvédjük őt.

COMINIUS
        Öreg, vedd el kezed.

CORIOLANUS
Odább innen, rohadt lény, mert kirázom
Ruhádból csontod!

SICINIUS
                Polgárok, segítség!

Plebejus csőcselék jön az aedilekkel

MENENIUS
Több tisztelet mind a két részrül.

SICINIUS
                                Itt van,
Ki romlástokra tör.

BRUTUS
                Fogjátok el,
Aedilek.

POLGÁROK
Rajta, rajta, le vele!

SZENÁTOROK
Fegyvert, fegyvert, fegyvert!

Körülveszik Coriolanust; általános zavar

        Tribúnok, polgárok, nemesek, megálljunk!
Sicinius, Brutus, Coriolanus,
Polgárok! Békét, békét; álljatok meg!

MENENIUS
Mi válik ebből?... A lélegzetem fogy,
Romlás közelg, nem szólhatok. Tribúnok,
Beszéljetek; lassan, Coriolanus.
Szólj, jó Sicinius.

SICINIUS
                Figyeljen a nép!

POLGÁROK
Halljuk!... Beszélj!

SICINIUS
                Veszély fenyegeti.
Szabadságjogotokat. Marcius
Akarja azt elvenni, Marcius, kit
Imént konzullá tettetek.

MENENIUS
                        Piha,
Hisz ez nem olt, hanem még bujtogat.

ELSŐ SZENÁTOR
Eldönti a várost, mindent leront.

SICINIUS
Mi a város, ha nem a nép?

POLGÁROK
                        Úgy vagyon,
A nép a város.

BRUTUS
Köz-egyezés útján levénk a nép
Előljárói.

POLGÁROK
        És azok maradtok.

MENENIUS
Valóban, olyan színe van.

CORIOLANUS
Ez úton így a város összeomlik,
Alapjához leroskad a födél,
És omladékok fogják eltemetni
Az álló rendet.

SICINIUS
        Ez halálra méltó.

BRUTUS
Erősítsük meg vagy veszítsük el
Tekintélyünket. Nyilván mondjuk a nép
Nevében, amelynek hatalma minket
Magának megválaszta, Marcius
Büne halált kiván!

SICINIUS
                Fogjátok el hát,
Vigyétek a tarpei szirthez, onnan
Taszítsátok le!

BRUTUS
        Rajta, aedilek!

POLGÁROK
Add meg magad.

MENENIUS
                Csak egy szót halljatok,
Kérlek, tribúnok, hadd szólhassak egy szót.

AEDILEK
Csendet! Csendet!

MENENIUS
(Brutushoz)
                        Legyetek, aminek
Látszotok, igaz honfiak s tegyétek
Jóvá a dolgot mérséklettel és ne
Erőszakoskodással.

BRUTUS
                        A hidegség,
Mely bölcsességnek tetszik, méreg ott,
Hol így dühöng a baj. Fogjátok el,
S vigyétek a sziklára.

CORIOLANUS
        Nem, itt halok meg. (Kardot ránt)
Nem egy van itt, ki látta, hogy vivok, most
Jöjjön, s amit látott, próbálja meg.

MENENIUS
Le e kardot!... Hátrább, tribúnusok.

BRUTUS
Fogjátok el!

MENENIUS
                Segítsük Marciust!
Nemesség, föl, segítsen ifju s agg!

POLGÁROK
Le vele, le vele!

A zavargásban a tribunok, aedilek s a nép kiűzetnek

MENENIUS
Eredj, menj a házadba, szaporán,
Különben végünk van.

MÁSODIK SZENÁTOR
Menj.

CORIOLANUS
                Álljatok meg!
Ahány az ellen, annyi a barátunk.

MENENIUS
Odáig menjünk?

ELSŐ SZENÁTOR
                Ne adja az Ég!
Kérlek, nemes barátom, menj haza,
S hagyd ránk a dolgot.

MENENIUS
                Bízd ránk e sebet; te
Nem orvosolhatod. Menj, menj haza.

COMINIUS
Menjünk együtt, uram.

CORIOLANUS
Bár barbárok volnának (és azok, noha
Itt ellették) s ne rómaiak! (nem is
Azok, habár a Capitolium
Előtt vetélték őket)...

MENENIUS
                Menj haza.
Ne vedd nyelvedre méltó haragod;
Jön még idő miránk is.

CORIOLANUS
        Nyílt mezőben
Levernék negyvenet.

MENENIUS
                Én is a javából
Elvállalnék egy párt: a két tribúnt.

COMINIUS
Ne számítgassuk most, hogy ki erősebb;
A bátorság csak bolondság, ha omló
Épűlet elé áll. Jöttök, mielőtt
E dibdáb nép itt lesz, mely ront, miként a
Gátolt folyam s legyőzi, ami őt
Korlátolá előbb.

MENENIUS
                Eredj, könyörgök;
Elmésségem tán majd fog azokon,
Akikben ez kevés van. Toldjuk a rést
Minden szinű vászonnal.

COMINIUS
                Jöszte, menjünk.

Távoznak Coriolanus, Cominius s mások

ELSŐ PATRÍCIUS
Szerencséjét ez ember tönkre tette.

MENENIUS
Nemesb ő, mint érdemli a világ.
Neptun villájaért sem hízelegne
S Zeus mennykövéért. Ajkán van szive,
Mi keblében terem, kimondja nyelve,
S ha megharagszik, elfelejti, hogy
Hallotta a halál nevét.

Kívül zaj

        Ott szép dolog van!

MÁSODIK PATRÍCIUS
Bár volnának ágyban!

MENENIUS
Vagy inkább a Tiberben!... A manóba,
Mért nem beszélt szépen?

Visszajön Brutus és Sicinius a néppel

SICINIUS
                        Hol a kígyó, mely
Rómát kiölni szándékszik, hogy ő
Legyen itten minden?

MENENIUS
                Derék tribúnok...

SICINIUS
Kemény kezekkel dobjuk őt le a
Tarpei szirtről; törvénnyel dacolt,
S azért a törvény nem hallgatja ki.
Érezze a közönség szigorát,
Mit semmibe sem vett.

ELSŐ POLGÁR
                Tudja meg, hogy a
Nemes tribúnok a nép szája és mi
A karja.

POLGÁROK
Úgy van!

MENENIUS
        Kérlek...

SICINIUS
                Csendesen!

MENENIUS
Miért kiáltasz pusztulást, ha szép
Lassan célt érhetsz?

SICINIUS
                Hogy miképp, uram, te
Őt elsegítéd innen?

MENENIUS
                        Halld szavam:
Amint ismérem a konzul becsét, úgy
Tudom hibáit is...

SICINIUS
                Miféle konzul?

MENENIUS
Coriolanus konzul.

BRUTUS
                Konzul, ő!

POLGÁROK
Nem, nem, nem, nem, nem!

MENENIUS
Tribúnok s jó nép, engedelmetekkel
Egy-két szót ejtek, hogyha rám figyeltek.
Kivéve az időt, nem vallanátok
Egyéb kárát.

SICINIUS
                Beszélj hát röviden,
Mert elszántuk magunk, halálba küldjük
E mérges árulót. Száműzni őt
Szintúgy veszélyes; itten tartani
Biztos halálunk. Elhatározók hát,
Hogy még ma meghal.

MENENIUS
                Istenink ne adják
Hogy híres Rómánk, melyről Jupiter
Könyvébe van jegyezve, miszerint
Háládatos nagy emberei iránt,
Mint egy természetellenes vadállat
Eméssze el tulajdon magzatát!

SICINIUS
Fekély ő, mit ki kell belőle vágni.

MENENIUS
Ő csak beteg tag, mit lemetszeni
Halálos baj, s gyógyítni nem nehéz.
Hogy érdemelt ő Rómától halált?
Az ellent ölve?... Vére, mely kifolyt
(S ez, mondhatom, hogy több, mint mennyi még
Maradt erében), a honért folya,
S ha megmaradt vérét kiontja a hon,
Ez rajtunk, akik tesszük s tenni hagyjuk,
Világ végéig szenny lesz.

SICINIUS
                        Szóbeszéd!

BRUTUS
Fonákság! Míg szerette a hazát,
Becsülte őt az.

MENENIUS
                Ha megromlik a láb,
Megszűnünk számba venni egykori
Szolgálatát?

BRUTUS
        Nem hallgatunk tovább.
Utána házához! S hurcoljuk el, hogy
Odább ne terjedhessen a baja,
Mert ez ragályos.

MENENIUS
        Egy szót még, egyet!
E tigrislábu düh, ha féktelen
Rohamja kárát látja, óntehert a
Sarkára későn köt. Rendes per útján
Járjatok el, nehogy – népszerü! – pártharc
Támadjon s római sarcolja Rómát.

BRUTUS
S ha úgy volna is?...

SICINIUS
                Mily badar beszéd!
Nem láttuk, milyen szófogadó? Üté az
Aedileket, nekünk is ellenállt. Jer.

MENENIUS
Hadban nőtt fel, gondoljátok meg ezt,
Mióta csak kardot bír, s nem tanult
Finom beszédet; összevissza hány
Darát és lisztet. Engedelmetekkel
Hozzá megyek s előidézem őt, hogy
Kihallgassátok, nagy veszélyire,
A törvények szerint.

ELSŐ SZENÁTOR
                Nemes tribúnok,
Ez emberséges út, a többi véres
Találna lenni; ismeretlen a vég
A kezdeten.

SICINIUS
        Nemes Menenius
Légy hát a nép szolgálatbélije...
Le a fegyvert, polgárok.

BRUTUS
                El ne menjetek.

SICINIUS
El a piacra, ott találkozunk, s ott,
Ha Marciust el nem hoznád, előbbi
Tervünk szerint cselekszünk.

MENENIUS
                        Elviszem.
(A szenátorokhoz)
Menjünk együtt mi. El kell jőnie,
Különben minden rossz lesz.

ELSŐ SZENÁTOR
                Érte menjünk.

El mindnyájan

2. szín

Szoba Coriolanus házában.

Coriolanus és patríciusok jőnek

CORIOLANUS
Kiáltsanak bármit fülembe, ha
Kerékbe törnek, vad lóhoz kötöznek,
Vagy a tarpei szirtre tíz hegyet
Tesznek még, hogy mélyebbre döntsenek, mint
Ameddig ér a szem sugára: mégsem
Leszek más, mint valék.

ELSŐ PATRÍCIUS
        Annál nemesb vagy.

Jön Volumnia

CORIOLANUS
Csodálkozom, hogy nem helyesli tettem
Anyám, ki őket csak rongyháziaknak
Hivá s olyan lényeknek, kik teremtvék,
Hogy apró pénzzel kereskedjenek, s a
Gyülésekben födetlen álljanak,
Ásítsanak, s némán bámuljanak,
Ha a magamfélék hadról beszélnek
S békéről. (Volumniához) Téged emlegettelek.
Miért legyek szelídebb? Magamat
Csaljam? Mondd inkább, hogy játsszam csupán a
Férfit, aki vagyok.

VOLUMNIA
                Hatalmad
Bár addig vetted volna föl, amíg
El nem kopott.

CORIOLANUS
Vesszen Isten hirével.

VOLUMNIA
Inkább lehetnél, aki vagy, ha nem
Törekednél így rá. Szándékod kevésbé
Gátolták volna, ha nem mutatod ki,
Míg el nem vesztik a hatalmukat, hogy
Árthassanak neked.

CORIOLANUS
        Kössék fel őket!

VOLUMNIA
És égessék el!

Menenius és szenátorok jőnek

MENENIUS
Jer, durva voltál, durva egy kicsit,
Jer és hozd helyre.

ELSŐ SZENÁTOR
        Nem használ egyéb;
Ha nem teended ezt, jó városunk
Kettéhasad s eldől.

VOLUMNIA
                Kérlek, fogadj szót.
Szivem csak úgy nem kész rá, mint tiéd,
De agyvelőm jobban vezéreli
Indúlataimat.

MENENIUS
        Jól beszélsz, nemes hölgy.
Mielőtt ekképp meghajlanék a
Nyájnak, ha nem kivánná azt a hon, mint
Gyógyszert e lázas korban, én magam
Fegyvert kötnék, mit már alig birok.

CORIOLANUS
És mit tegyek?

MENENIUS
        Jer a tribúnusokhoz.

CORIOLANUS
Jó, és aztán?

MENENIUS
        Bánd meg beszédedet.

CORIOLANUS
Én! ezt?... Az isteneknek sem teszem.
S nekik tegyem?

VOLUMNIA
        Ne légy oly hajthatatlan.
Bár itt túlságosan nemes sosem lehetsz,
Csak ha szükség int. Én tőled tudom, hogy
Becsűlet és eszély, mint hű barátok,
Együtt harcolnak. Mondd meg hát, hogy a
Békében melyik lesz hűtlen, hogy itt
El vannak válva?

CORIOLANUS
Eh!

MENENIUS
                Jól kérdezi.

VOLUMNIA
Ha hadban annak látszanod becsűlet,
Mi nem vagy (s ezt eszélyed engedi
A célért), mért csekélyebb vagy roszabb,
Ha ez békében, mint hadakban, a
Becsűlet társa, már ha egyaránt
Szükséges mindkettőnek?

CORIOLANUS
                Mért erőtetsz?

VOLUMNIA
Mivel most kell, hogy a néppel beszélj,
Nem tenbelátásod szerint, sem úgy,
Mint szíved ösztönöz, de oly szavakkal,
Mik ajkadon teremnek, fattyuhangok
S kebled valójával nem összefüggők.
Ez oly kevéssé válik szégyenedre,
Mint egy várost szép szóval venni be,
Amelynek sorsán másképp jó szerencséd
Határoz és a vérontás merénye.
Én képmutató lennék barátim és a
Magam javáért, s ez nem lenne rajtam
Gyalázat. Itt kérdésben forgok én,
Fiad, nőd, a szenátus, a nemesség;
S előtted több, a népnek megmutatnod,
Mily ráncos homlokod, mint hízelegni
Kegyének megnyeréseért s megóni
Azt, ami enélkül ledől.

MENENIUS
                        Nemes hölgy!
Jer vélünk, szép szóval megmentheted,
Nemcsak, mi most veszélyben van, hanem
Azt is, mi elveszett.

VOLUMNIA
                        Kérlek, fiam,
Eredj hozzájok sapkáddal kezedben,
Nyújtsd azt ki ennyire és lépj oda,
Csókolja térded a követ (ily esetben
Szónoklat ez, s értelmesb a szem e
Tudatlanokban, mint a fül), fejed
Mozgasd, mintegy javítva vad szived, mely
Szelíd most, mint a lágy szeder, s nem áll
Az érintésnek ellen. Mondd nekik:
Te harcosuk vagy, s zajban növekedvén,
Megvallod, nem bírsz a kivánatos
Nyájas modorral, mit várhatnak ők, ha
Kegyökre vágyasz; ámde a jövőben
Iparkodol kedvökben járni majd
Kitelhetőleg.

MENENIUS
                Hogyha ezt teszed,
Amit beszélt, minden szív a tied, mert
Kérésre oly készek megbocsátni, mint
Szószátyárkodni máskor.

VOLUMNIA
                        Kérlek, engedj,
S eredj. Tudom, hogy elleneddel inkább
Tűzlángba mennél, mint nekik lugasban
Hizelkedjél. Itt jön Cominius.

Jön Cominius

COMINIUS
A téren voltam, és szükség, barátom,
Hogy gyűjts erőt, vagy fuss, vagy szendeséggel
Védjed magad. Mindenfelé harag van.

MENENIUS
Csak a szép szó...

COMINIUS
        Ez tán használni fog, ha
Magát rábírja.

VOLUMNIA
                Kell s akarja is!
Ó, mondd, hogy úgy van, és aztán eredj.

CORIOLANUS
Hajadon fővel menjek hát eléjök?
Silány nyelvem tegyen nemes szivemre
Hazugságot, mit el kell tűrnie?
        Jó, megteszem; de hogyha egy személy
Forogna fönn, e Marcius teste csak:
Porrá törnék azt s a szelekbe szórnák.
El hát!... E rám tukmált szerepben én
Sosem játszom jól.

COMINIUS
                Jer, mi majd segítünk.

VOLUMNIA
Édes fiam, kérlek! Mondád: az én
Dicséretem tett hőssé; hogy megint
Dicsérjelek, vedd át e szerepet, mit
Még nem játszottál.

CORIOLANUS
                El kell játszanom.
Menj, meggyőződésem! Szálljon belém
Egy ringyó lelke! Torkom, mely miként a
Dob, harsogott, oly vékony síp legyen,
Mint a herélt vagy kislyány hangja, ki
Pulyákat altat el! Fickó-mosoly
Tanyázzon arcomon, sírjon szemem,
Mint iskolásfiú! Koldúsi nyelv
Mozogjon ajkaim közt, s e vasas térd,
Melyet csupán a kengyel görbitett, mint
Alamizsnás emberé hajoljon?... Én nem
Teszem; saját hitem megsemmisítsem,
S tanítsam testem által lelkemet
Örök aljasságra?

VOLUMNIA
                Tetszésed szerint hát.
Nagyobb szégyen nekem koldulni tőled
Mint őtőlök neked. Pusztuljon el hát
Minden. Könnyebb éreznem gőgödet, mint
Félnem dacod veszélyét. A halált úgy
Vetem meg, mint te. Tégy kedved szerint.
Enyém vitézséged, tőlem szivád azt;
E gőg sajátod.

CORIOLANUS
Kérlek, légy nyugodt
Anyám, s ne dorgálj többé; elmegyek,
Elcsempészem hajlandóságukat
Sziveiket elnyerem, szeretni fog
Rómának minden céhe. Lásd, megyek már.
Üdvözlöm nőmet. Mint konzul jövök meg,
Vagy sohse bízzál nyelvemben, hogy egykor
Ügyes hizelgő lesz.

VOLUMNIA
                Tégy, mint akarsz. (El)

COMINIUS
El, a tribúnok várnak. Rajta légy, hogy
Szelíden szólj, mert úgy hallám, keményebb
Vádakkal állnak még eléd azoknál
Amelyek nyomnak már.

CORIOLANUS
„Szelíden” a jelszó. Kérlek, jerünk.
Vádoljanak koholmányokkal, én
Becsűlettel felelek.

MENENIUS
                Hanem szelíden.

CORIOLANUS
Jó, jó, szelíd leszek tehát, szelíd.

El mindnyájan

3. szín

Ugyanott. A Forum.

Jön Sicinius és Brutus

BRUTUS
Fő vád legyen, hogy zsarnok-hatalomra
Törekszik, és ha itt kisiklik, a nép
Iránti gyűlölségével szorítsd,
S hogy a prédát nem osztá szét, amit
Az antiumbeliktől vettek el.

Aedil jön

Nos, jő?

AEDIL
Igen.

BRUTUS
        Kik társai?

AEDIL
                        Az öreg
Menenius s a szenátorok, kik őt
Mindig kegyelték.

SICINIUS
                Összeírtad-e
A voksokat mind, melyeket szereztünk?

AEDIL
Igen, leírtam, rendiben van, íme.

SICINIUS
S beszedted tribusok szerint?

AEDIL
                        Beszedtem.

SICINIUS
Most gyűjtsd a népet össze e helyen,
S ha én azt mondom: „Úgy kell lennie
A köznép joga s ereje szerint”, bár
Halál, pénzbüntetés vagy számüzés
Mondják utánam, hogy „pénzbüntetés” vagy
„Halál”, az ősi jog szerint s a jó ügy,
Hatalmánál fogvást.

AEDIL
                        Tudtul adom.

BRUTUS
S ha így elkezdenek kiáltani,
Ne szűnjenek meg, míg a zaj s zavar
Ki nem csikarja azt a büntetést,
Amelyet rá itéltünk.

AEDIL
                Jól vagyon.

SICINIUS
Mondd, hogy kemények s készen legyenek,
Ha intésünket látják.

BRUTUS
                Eszerint tégy.

Aedil el

        Lobbantsd haragra őt. A győzelemhez
Van szokva, s ellenmond nagyon hamar,
S ha föl van ingerülve, vissza nem tér
A mérséklethez; akkor ő kimondja,
Mi szívén van, s ott az van, ami minket
Nyakát szegnünk segít.

Jőnek Coriolanus, Menenius, Cominius, szenátorok, patríciusok

SICINIUS
Hah, jól van, itt jön.

MENENIUS
                Kérlek, csak nyugodtan.

CORIOLANUS
Mint a lovász, ki százszor tűri el
Egy kis pénzért a gaz nevet. Istenink
Tartsák meg Rómát, adjanak érdemes
Birákat, hintsenek közénk szeretetet,
S töltsék meg békejellel templominkat
S ne haddal utcáinkat.

ELSŐ SZENÁTOR
        Ámen, ámen.

MENENIUS
Nemes kivánat.

Az aedil visszajön polgárokkal

SICINIUS
        Emberek, idébb.

AEDIL
Figyeljetek a tribúnusokra. Lassan!

CORIOLANUS
Előbb én szólok.

TRIBUNOK
        Jó, szólj. Csendesen!

CORIOLANUS
Csak itt és másutt nem vádoltatom?
Itt vége lesz mindennek?

SICINIUS
                        Kérdezem:
Meghajtod a népszó előtt magad,
Elismered képviselőiket,
S eltűröd a törvényes büntetést a
Vétkekért, mik rádbizonyulnak?

CORIOLANUS
        El.

MENENIUS
No, látjátok, polgárok, ő igent mond.
Tekintsétek vitézi tetteit,
Gondoljatok sebeire... Olyanok
Testén, mint sírok a szent temetőn.

CORIOLANUS
Nevetséges kis tüskekarcolások.

MENENIUS
Továbbá gondoljátok meg: ha nem
Beszél mint polgár, tesz mint katona.
Ne nézzétek vad hangját rosszaságnak.
Amint mondottam, ő csak katonás, de
Nem gyűlöl bennetek.

COMINIUS
                Jó, jó, ne többet.

CORIOLANUS
Hogyan van az, hogy bár egyhangulag
Konzulnak választattam, ilyetén
Csúfot vallok, hogy egy óra alatt
Visszaveszitek?

SICINIUS
        Te felelsz nekünk.

CORIOLANUS
Beszélj hát... Jó... Hisz így kell lennie.

SICINIUS
Bevádolunk, hogy tervezéd, miképp
Rómába minden tisztséget kiírtasz,
Hogy így zsarnok hatalmat vívj magadnak.
Ezért a népnek árulója vagy.

CORIOLANUS
Mit! Áruló!

MENENIUS
        No, lassan, megigérted.

CORIOLANUS
Pokol mély lángja nyelje be a népet!
Én áruló! Gyalázatos tribún!
Bár ülne húszezer halál szemedben,
Markod szorítna milljomot, s hazug
Szájad kétannyit, mégis mondanám:
Hazudsz! s oly nyíltan, mintha istenimhez
Imádkoznám.

SICINIUS
        Nép, hallod ezt?

POLGÁROK
                        El a
Sziklára véle, a sziklára!

SICINIUS
                        Lassan.
Nem szükség vádjait szaporítanunk;
Láttátok tettit, hallátok beszédét,
Szolgátokat megverte, titeket
Káromlott, a törvénynek ütlegekkel
Állt ellen, megvetéssel illeté
A nagyhatalmu bíróságot. Ez mind
Főbenjáró bűn, mely a legkeményebb
Halált érdemli.

BRUTUS
De mert elébb honát
Szolgálta...

CORIOLANUS
Mily szolgálatról fecsegsz itt?

BRUTUS
Mondom, mivel tudom.

CORIOLANUS
        Te?

MENENIUS
                        Ez tehát
Anyádnak tett igéreted?

COMINIUS
                Könyörgök,
Tudd meg...

CORIOLANUS
Nem, én már semmit sem tudok.
Mondjátok ki a tarpei szirt-halált, a
Csavargó számütöttséget, nyuzást
A börtönt egy szem búzával naponként...
Nem adnék egy jó szót kegyelmökért
Nem kéne, amit adhatnak, habár
Megkapnám azt egy „Isten jó nap”-ért.

SICINIUS
Mert gyűlöletet szított ellene
S iparkodott a népet megrabolni
Hatalmától, és most is úgy viselte
Magát, mint ellen, s nem csupán a tisztes
Törvény iránt, de még azokhoz is, kik
Azt végrehajtják: a népnek nevében
S tribún-hatalmunknál fogvást ezennel
Száműzzük őt a városból, s kikötjük
Mihelyt bejő Rómának kapuján
Lelökjük őtet a tarpei szirtről.
A nép nevében mondom: úgy legyen!

POLGÁROK
Úgy légyen, úgy, úgy! számkivetjük őt! Úgy
Kell lenni!

COMINIUS
Urak, barátaim, hallgassatok rám.

SICINIUS
Nem, el van már itélve.

COMINIUS
                Hadd beszéljek.
Konzul valék, s Rómának elleni
Nyomot hagyának rajtam. Szeretem
Hazám javát gyöngédebb tisztelettel
Szentebben s mélyebben, mint éltemet
És drága nőmet s méhének gyümölcsit
Ágyékom kincseit. Ha mondanám, hogy...

SICINIUS
Mit mondanál hát? Tudjuk, hányadán vagy.

BRUTUS
Nincs mit beszélned. Ő száműzve van, mint
A népnek és hazának ellene.
Úgy lészen.

POLGÁROK
        Úgy lesz, úgy kell lennie!

CORIOLANUS
Hitvány kutyák! kiknek lélegzetét
Utálom, mint a mocsár bűzhödését,
S kegyét úgy becsülöm, mint temetetlen
Halott maradványát, mely levegőmet
Megrontja: én száműzlek titeket!
Maradjatok itt ingó lelketekkel!
Remegjen minden neszre szívetek!
Az ellenség tollának lebbenése
Ejtsen kétségbe! Legyen hatalmatok
Mindig, védőtöket száműzni, s végre
Butaságtok (mely nem lát, míg nem érez),
Nem tartóztatva bennetek (levén
Tenellenségtek), légyen nyomorú
Szolgáivá olyan nemzetnek, amely
Egy kardcsapás nélkül hódíta meg!
Megvetve a várost miattatok,
Hátat fordítok... Széles a világ.

Coriolanus, Cominius, Menenius, szenátorok és patríciusok el

AEDIL
Elment a népnek ellensége, elment!

POLGÁROK
Ellenségünk száműzeték! hahó!

SICINIUS
Kisérjétek ki őt a kapukig, mint
Ő megvetéssel kísért titeket,
S bosszantsátok, miként érdemli. Minket
Kövessen őrség át a városon.

POLGÁROK
Jerünk, jerünk, nézzük ki a kapun.
Óvja az Ég nemes tribúnainkat!

El mindnyájan

 

---

Negyedik felvonás

1. szín

Róma. A város kapuja előtt.

Jönnek Coriolanus, Volumnia, Virgilia, Menenius, Cominius és néhány ifjú patrícius

CORIOLANUS
Ne sírjatok... rövid bucsút... kiöklel
A sokfejű vadállat. Hát, anyám,
Hol régi bátorságod? Hisz te mondtad:
A lélek próbája a balszerencse,
Hogy apróságot apró ember is bír,
Hogy minden sajka mesterként evez
Csendes vizen... Midőn a sors lesújt ránk:
Kín közt szelídnek lenni, ez kiván nagy
Erélyt. Te adtál oly tanácsokat
Nekem, mik győzhetetlenné teszik
A szívet, amely tudja azokat.

VIRGILIA
Ó, istenek!

CORIOLANUS
        Kérlek, ne, feleség...

VOLUMNIA
Most érje dögvész Róma céheit,
S pusztuljon el minden!

CORIOLANUS
        Mit, ejh! szeretni
Fognak, ha nélkülöznek majd. Anyám,
Légy olyan ismét, mint midőn beszélted:
Ha lettél volna neje Herculesnek,
Végzetted volna hat müvét, kimélni
Férjed verítekét. Cominius, ne
Csüggedj. Anyám, nőm, Isten véletek; még
        Jó dolgom lesz. Vén, jó Menenius,
Könyűd sósabb, mint ifjabb emberé,
S méreg szemednek. Egykori vezérem,
Komor vagy és sok szívkeményitő
Látványod volt; mondd e bús asszonyoknak:
Kerűlhetlen bajon jajgatni olyan
Bolondság, mint nevetni. Anyám, hiszen
Merészségem vigaszod vala mindig,
S hidd el (bár most magam megyek, miként
Magános sárkány, melyet rettegetté
Tesz elhiresztelt s nem látott tanyája),
Fiad túllép a köznapin, ha ármány
Nem ejti őt el.

VOLUMNIA
                Kedves gyermekem,
Hová mégy? Vidd magaddal egy darabra
Cominiust; menj egyenes irányban
S ne a vad véletlenre bízd magad,
Mely véled szembejő.

CORIOLANUS
        Ó, istenek!

COMINIUS
Egy hónapig kisérlek és kikötjük,
Hol fogsz maradni, hogy halljuk hirét
Egymásnak; így, ha a visszahivásra
Majd ok kerül, nem kell a nagy világba
Szétküldenünk, keresni egyes embert,
És elveszítnünk a kegyelmet, amely
Mindig hűl, hogyha távol az, kinek
Szüksége van rá.

CORIOLANUS
                Isten véletek...
Rajtad nagy a kor, s jobban jóllakál a
Csatákkal, hogysem ép erőmmel a
Bolygásd kibírd. Csak a kapun kisérj ki.
Jer, édes nőm s te drága, jó anyám, s ti,
Próbált barátim, mondjatok bucsút,
Ha távozom, s mosolygjatok. Jerünk.
Amíg a földön járok, hallani
Fogtok felőlem, és mindig hasonlót
Előbbi tettimhez.

MENENIUS
                Különbet ennél
Nem hallhat fül. Jertek, ne sírjatok.
Ha csak hét évet ránthatnék le e vén
Kezek s lábakról, a jó istenekre,
Nyomodban járnék.

CORIOLANUS
        Add kezed. Jerünk.

El mindnyájan

2. szín

Ugyanott. Utca, közel a kapuhoz.

Jön Sicinius, Brutus és egy aedil

SICINIUS
Oszoljanak szét: ő elment; elég ez.
Háborog a nemesség; látható volt:
Pártjára állt.

BRUTUS
        Hatalmunk megmutattuk;
Legyünk szerényebbek most, mint valánk
A tett alatt.

SICINIUS
        Hadd menjenek haza.
Mondd, hogy nagy ellenségök elmene,
S megint erősek ők.

BRUTUS
                Oszoljanak szét.

Aedil el

Im, anyja jön.

Jön Volumnia, Virgilia és Menenius

SICINIUS
        Kerüljük őt ki.

BRUTUS
                        Mért?

SICINIUS
Mondják, hogy dúl-fúl.

BRUTUS
                Már megláta, hát csak
Maradjunk helyben.

VOLUMNIA
Itt vagytok, jó; az Ég minden csapása
Fizesse vissza szívességteket.

MENENIUS
Ne oly fennszóval.

VOLUMNIA
                Hogyha könnyeimtől
Szólhatnék, hallanál majd valamit.
Hanem hisz így is hallasz. (Brutushoz) Távozol?

VIRGILIA
(Siciniushoz)
Maradj te is!... Bár volna módom így
Férjemhez szólnom.

SICINIUS
                Ilyen férfias vagy?

VOLUMNIA
Igen, bolond. Hát szégyen ez? bolond.
Nem férfi volt apám? S te róka voltál,
Száműzni azt, ki annyi kardcsapást
Ejtett Rómáért, amennyit te szót sem...

SICINIUS
Ó, szent egek!

VOLUMNIA
        Több hősi kardcsapást, mint
Te bölcs beszédet, és a hon javáért.
Egyet mondok... De menj... Nem, nem, maradj még.
Bár volna Arábiában fiam
Jó kardjával s előtte ti, effélék.

SICINIUS
Aztán?

VIRGILIA
Aztán? Fajodnak ott végét szakítná.

VOLUMNIA
Fattyaknak és mindennek.
Jó férfiú, Rómáért hány sebet hord!

MENENIUS
Jer, légy nyugodt.

SICINIUS
Bár úgy maradt volna a hon iránt, mint
Kezdé, s ne oldta volna szét a szép
Csomót, melyet kötött.

BRUTUS
                Bár volna így.

MENENIUS
Bár? Bujtottátok a csőcseléket,
Ti, ti macskák, kik érdemét úgy értik,
Mint én azon rejtelmeket, miket
Az ég a földdel nem tudat.

BRUTUS
                        Jerünk.

VOLUMNIA
Tehát, urak, kérlek, hogy menjetek. Hős
Tettet vivétek végbe. Mielőtt
Mentek, halljátok: amennyivel magasb
A Capitol, mint itt a legkisebb ház,
Fiam, kit számüzétek (férje e
Hölgynek, látjátok), annyival magasb
Mindnyájatoknál.

BRUTUS
                Jó, jó, itt hagyunk.

SICINIUS
Mért hallgatnók e tébolyult szidalmát?

VOLUMNIA
Vigyétek el jó kívánságimat.

A tribunok el

Ne tennének bár mást az istenek
Átkimnak teljesítésén kivűl!
Napjában egyszer jőnék össze csak
Velök, könnyülne szívem a tehertől,
Mely nyomja.

MENENIUS
        Szavamra, jól odamondtál,
Van miért. Jöttök hozzánk vacsorára?

VOLUMNIA
Haraggal élek, magamat eszem,
S ez ételnél éhen halok. Jerünk. (Virgiliához)
Ne nyögj ily bágyadtan, velem panaszkodj
Haraggal, mint Juno. El, el! Jerünk.

MENENIUS
Piha, piha, piha.

El mindnyájan

3. szín

Országút Róma és Antium között.

Egy római és egy volszk jön szemközt

RÓMAI
Jól ismerlek, uram, te is ismersz engemet, úgy hiszem, Adriánnak hínak.

VOLSZK
Úgy van, uram; de én valóban elfeledtelek.

RÓMAI
Én római vagyok, és, valamint te, Róma ellen szolgálok. Ismersz most?

VOLSZK
Nicanor, nem?

RÓMAI
Ugyanaz, uram.

VOLSZK
Szakállasabb voltál, midőn utolszor láttalak, de beszéded visszahoz emlékembe.
Mi hír Rómában? Ki vagyok küldve a volszk államtól, hogy ott fölkeresselek;
megkíméltél egynapi úttól.

RÓMAI
Rómában különös lázadás volt, fölkelt a nép a szenátorok, patríciusok és
nemesség ellen.

VOLSZK
Volt? Már vége van? Kormányunk másképp vélekedik; nagyarányú hadi
készületeket tesz, s reméli, hogy rajtok üt meghasonlásuk hevében.

RÓMAI
A láng lelohadt, de valami csekélység ismét föllobbanthatja, mert a nemesek úgy
szívökre veszik az érdemes Coriolanus száműzetését, hogy készek a néptől
minden hatalmat elvenni s tribunjaikat örökre letenni. Ez füstölög lassan, s
mondhatom, hogy közel van az erőszakos kitöréshez.

VOLSZK
Coriolanust száműzték?

RÓMAI
Száműzték, uram.

VOLSZK
E hírrel szívesen látnak, Nicanor.

RÓMAI
Az idő most kedvező rájok nézve. Hallottam, hogy legkönnyebb az asszonyt
elcsábítani, ha férjével meghasonlott. Nemes Tullus Aufidiustok kitüntetheti
magát e háborúban, miután nagy vetélytársának, Coriolanusnak nincs keletje
hazájában.

VOLSZK
Minden bizonnyal. Milyen szerencsés vagyok, hogy veled így véletlenül
találkoztam; elvégezted dolgomat, ennél fogva szívesen kísérlek haza.

RÓMAI
Az estebédig igen különös dolgokat beszélek még Rómáról, melyek mind
ellenségeik hasznára vannak. Hadseregtek készen áll, mondád?

VOLSZK
Királyi hadsereg pedig; a centuriók legényeikkel együtt már zsoldban és
elszállásolva vannak, s egy intésre egy óra alatt talpon teremnek.

RÓMAI
Nagyon örülök rajta, hogy készen vannak s úgy hiszem, én vagyok az az ember,
ki őket tettre híja. Tehát, uram, szívesen üdvözöllek, s örvendek társaságodon.

VOLSZK
Megelőzesz, uram; nekem van okom örvendeni a tiéden.

RÓMAI
Jó, menjünk együtt.

El mind a ketten

4. szín

Antium, Aufidius háza előtt.

Jön Coriolanus közönséges öltözetben, beburkolva

CORIOLANUS
Derék egy város. Antium, özvegyid
Miattam vannak. Hány örökösét
Látám e szép házaknak nyögni a
Csatában és kimúlni. Rám ne ismerj!
A nők nyársakkal s a fiúk kövekkel
Gyilkolnának le törpe-viadalban.

Polgár jön

Üdvez légy.

POLGÁR
        Szinte.

CORIOLANUS
        Kérlek, hol lakik
A hős Aufidius? Itt van Antiumban?

POLGÁR
Itt, és ma házánál vendégli az
Előkelőket.

CORIOLANUS
        Mondd, melyik a háza?

POLGÁR
Ez itt előtted.

CORIOLANUS
        Jól van, köszönöm.

Polgár el

Síkos, forgó világ!... Esküdt barátok,
Kik két kebelben egy szivet viseltek,
S osztoztak ágyon, ételen, időn,
Munkán, s mint ikrek válhatatlanúl
Együtt valának, pillantás alatt
Kicsinységekre a legkeserűbb
Gyülölködésbe esnek. És kegyetlen
Ellenségek, kik indulatjaikban
Álmatlanul terveztek, hogy megejtsék
Egymást, csekély véletlen által, ami
Nem ér föl egy tojással, hű barátok
Lesznek és végül összeházasítják
Gyermekeiket. Így van velem is.
Hazámat gyűlölöm s szeretem ez
Ellen-várost. Benézek. Ha megöl:
Igazságot tesz; hogyha befogad:
Szolgálok nemzetének. (El)

5. szín

Ugyanott. Terem Aufidius házában. Belül zene.

Szolga jön

ELSŐ SZOLGA
Bort, bort, bort! Milyen szolgálat ez!
Tán elaludtak a legényeink. (El)

Más szolga jön

MÁSODIK SZOLGA
Hol van Cotus? Az uram hivatja.
Cotus! (El)

Coriolanus jön

CORIOLANUS
Derék ház, jó szagú a lakoma.
De én vendéghez nem hasonlitok.

Visszajön az első szolga

ELSŐ SZOLGA
Mit akarsz, barátom? Hová való vagy?
Itt nincs hely a számodra. Kérlek, ott az ajtó.

CORIOLANUS
Nem érdemeltem jobb fogadtatást,
Mert hiszen Coriolanus vagyok.

Visszajön a második szolga

MÁSODIK SZOLGA
Hová való vagy, uram? Fejében a szeme a kapusnak, hogy ilyen legényeket
bebocsát? Kérlek, hordd el magadat.

CORIOLANUS
Félre!

MÁSODIK SZOLGA
Félre? Te lódulj félre!

CORIOLANUS
Terhemre kezdesz lenni.

MÁSODIK SZOLGA
Olyan vitéz vagy? Majd váltok még veled egy szót.

Harmadik szolga jön, az elsővel találkozik

HARMADIK SZOLGA
Miféle ember ez?

ELSŐ SZOLGA
Olyan furcsa, amilyet még sosem láttam. Ki nem tuszkolhatom a házból. Kérlek,
hídd ide csak az urat. (El)

HARMADIK SZOLGA
Dolgod van itt, atyafi? Kérlek, távozzál.

CORIOLANUS
Hadd álljak, nem bántom tűzhelyteket.

HARMADIK SZOLGA
Ki vagy?

CORIOLANUS
Nemesember.

HARMADIK SZOLGA
Mennykő szegény pedig.

CORIOLANUS
Valóban az vagyok.

HARMADIK SZOLGA
Megkövetlek, szegény nemesember, keress más szállást magadnak; itt nincsen a te
számodra hely. Kérlek, pusztulj innét, jer.

CORIOLANUS
El a dolgod után, s hízzál a hideg falatokon! (Eltaszítja a szolgát)

HARMADIK SZOLGA
Nem mégy?... Ugyan mondd meg csak az úrnak, milyen különös vendége van itt.

MÁSODIK SZOLGA
Azt megteszem. (El)

HARMADIK SZOLGA
Hol lakol?

CORIOLANUS
Mennyezet alatt.

HARMADIK SZOLGA
Mennyezet alatt?

CORIOLANUS
Ott.

HARMADIK SZOLGA
Hol van az?

CORIOLANUS
A héják és varjak városában.

HARMADIK SZOLGA
A héják és varjak városában? Ez ám a nagy szamár. Hát csókákkal is lakol?

CORIOLANUS
Nem, én nem szolgálom uradat.

HARMADIK SZOLGA
Ejh, földi, hát te az én uramba kapsz?

CORIOLANUS
Igen, s ez tisztességesebb, mint ha úrnődbe kapnék. Csak fecsegsz, csak fecsegsz.
Hordd a tányérokat, takarodj. (Kiveri a szolgát)

Jön Aufidius és a második szolga

AUFIDIUS
Hol az az ember?

MÁSODIK SZOLGA
Itt, uram. Kibotoztam volna, mint a kutyát, de nem akartam az urakat zavarni ott
benn. (El)

AUFIDIUS
Honnan jössz? Mit kívánsz? Mi a neved?
Mért nem beszélsz? Mondd meg, ki vagy?

CORIOLANUS
(leleplezi magát)
                        Ha most sem
Ismersz rám, Tullus, s látva engemet sem
Tudod, ki légyek, kénytelen leszek
Megmondanom nevem.

AUFIDIUS
                Mi a neved?

CORIOLANUS
Nevem rossz hangu a volszkok fülének
És a tiednek durva.

AUFIDIUS
                Mondd ki csak.
Lényed zordon s arcod parancsoló;
Vitorláid meg vannak tépve bár,
Nemes hajónak látszol. Mondd neved.

CORIOLANUS
Készülj hát ráncba szedni homlokod;
Nem ismersz még?

AUFIDIUS
                Nem ismerlek. Neved?

CORIOLANUS
Nevem Cajus Marcius, ki néked és
Minden hazádfiának annyi bút
És kárt okoztam, aminek tanúja
Melléknevem, Coriolanus. Nehéz
Munkák, veszélyek s a hálátalan
Hazámért ontott vércseppek jutalma
Csak e melléknév, amiről eszedbe
Juthat gyülölséged, mellyel nekem
Te tartozol... Csak e nevem maradt; a
Kegyetlen nép irígykedése, melyet
A tőlem gyáván elpártolt nemesség
Helyben hagyott, a többit elnyelé.
Megengedék, hogy e rabszolganép
Kilármázzon Rómábul engem. E baj
Hozott házadhoz. Én nem a reményből,
Ne gondold, hogy megmentsem éltemet (mert
Ha halni félnék, senkit sem kerülnék
Úgy, mint téged), de dacbul állok itt,
Hogy megtoroljam számütőimet.
Tehát, ha van szózat szivedben, amely
Bosszút kiván ten megbántásidért,
S bosszút akarsz állni a szégyenért, mely
Hazádat érte: rajta! vedd ezennel
Ínségemnek hasznát, fordítsd javadra
Bosszúállásom; víni akarok
Az alvilágnak minden haragával
Romlott hazám ellen. De hogyha ezt nem
Mered s már átalod kisérteni
Jó sorsod: úgy, egy szó, mint száz, nekem
Nem kell tovább az élet, s átadom
Neked s gyülölségednek nyakamat,
Melyet ha el nem vágsz, bolond leszesz,
Mert mindig ellened valék, s honod
Keblébül hordónkint ontottam a vért,
S így szégyenedre élek csak, ha nem
Szolgállak téged.

AUFIDIUS
        Ó, Marcius, Marcius,
Az ős irígység egy-egy gyökerét
Tépé ki mindenik szavad szivembül.
Ha Jupiter jósolna e fellegekbül,
És szólna: „úgy van” nem hinnék neki
Jobban, mint, tisztes Marcius, neked.
Ó, hadd övezze melledet karom,
Mint durva kopjám százszor megtörött
S forgácsot szórt a holdra! Itt fogom
Körül kardomnak üllőjét, s vivok
Szereteteddel oly hőn s nemesen,
Mint egykor nagyravágyásom vivott
Vitézségeddel. Tudd meg, hogy szerettem
A lányt, ki nőm lett, férfi nem sohajta
Hivebben, mint én;... ámde téged látva itt,
Nemes lény, vígabban dobog szivem, mint
Midőn először lépett e küszöbre
Menyasszonyom. Hah, Mars! mondom neked,
Hadunk talpon van, s szándokom vala,
Pajzsod leütni még egyszer karodról
Vagy elveszítni a magam karát.
Tizenkétszer verél meg; éjjelenként
Bajvívásunkról álmodám azóta;
Harctéren álltunk álmomban, ledobtuk
Sisakjainkat, egymást fojtogattuk,
S félholtan ébredék a semmitől.
Hős Marcius, ha más bajunk se volna
Rómával, mint hogy téged számüzött:
Ki csak tizenkét s hetven év között van,
Elővennők és haddal omlanánk
A háladatlan Róma belsejébe,
Mint vad folyam. Jer, ó, jer, fogj kezet
Barátságos szenátorinkkal, akik
Bucsút vesznek tőlem, hogy készülőben
Vagyok hazádat megtámadni, bár
Rómát magát nem.

CORIOLANUS
        Jók az istenek!

AUFIDIUS
Azért ha mint korlátlan úr akarsz
Eljárni bosszuállásodba, vedd át
Felét az én tisztemnek és határozz
Utad fölött, mint aki ismered
Hazádnak gyöngeségét s erejét:
Kopogtassunk-e Róma kapuin
Vagy rajtüssünk a tartományokon, hogy
Előbb ijesszük, aztán rontsuk el?
És most jerünk be, hadd ajánljalak
Azoknak, kik vágyadra majd igennel.
Felelnek. Ó, üdvez légy! Most nagyobb
Barátom vagy, mint egykor ellenem.
S ez, Marcius, sok. Add kezed. Üdvezellek!

Coriolanus és Aufidius el. Két szolga előlép

ELSŐ SZOLGA
Különös változás!

MÁSODIK SZOLGA
A kezemre mondom, meg akartam őt agyalni, de a lelkem azt súgta, hogy
öltözete hamis tanúbizonyságot tesz ellene.

ELSŐ SZOLGA
Milyen karja van! Csak úgy pörgetett a mutatóujjával és hüvelykével,
mint a csigát.

MÁSODIK SZOLGA
Láttam a képéről, hogy nem az, aki; olyan képe van, látod-e, hogy... ki se
tudom fejezni, milyen.

ELSŐ SZOLGA
A bizony, úgy nézett, mintha... Kössenek föl, ha nem gondoltam, hogy sokkal
több, mint gondolom.

MÁSODIK SZOLGA
Bizony Isten, éppen úgy voltam. Ő a legderekabb ember a világon.

ELSŐ SZOLGA
Ühüm, az ám. De csak ismersz különb katonát, mint ő?

MÁSODIK SZOLGA
Kit? Gazdánkat?

ELSŐ SZOLGA
Igen, már arról szó sincs.

MÁSODIK SZOLGA
Hatszorta többet ér.

ELSŐ SZOLGA
Már a nem, hanem hát csak különb katonának tartom nála.

MÁSODIK SZOLGA
Látod, hé, arról nem lehet voltaképpen beszélni; a mi vezérünk a város
védelmezésében nagyon kitűnő.

ELSŐ SZOLGA
Igen, és a megtámadásokban is.

Visszajön a harmadik szolga

HARMADIK SZOLGA
Hejh, rabszolgák, újságot tudok, újságot, fickók.

ELSŐ és MÁSODIK SZOLGA
Mit? mit? mit? Halljuk!

HARMADIK SZOLGA
Minden inkább szeretnék lenni, mint római; inkább elítélt rab.

ELSŐ és MÁSODIK SZOLGA
Miért? miért?

HARMADIK SZOLGA
Azért, mert itt van, aki vezérünket meg szokta csipkedni... Cajus Marcius.

ELSŐ SZOLGA
Mit beszélsz? Csipkedni vezérünket?

HARMADIK SZOLGA
Nem mondom éppen, hogy megcsipkedte, de mindig mérkőzött vele.

MÁSODIK SZOLGA
Hagyjuk ezt, pajtások és barátok vagyunk; vezérünk sosem bírt vele; ezt
magától hallottam.

ELSŐ SZOLGA
Úgy van biz az igazság szerint, sosem bírt vele; Corioli előtt úgy
megagyabugyálta, mint a rostélyost.

MÁSODIK SZOLGA
S ha éppen valami kannibál természetű lett volna, még meg is sütötte és ette
volna.

ELSŐ SZOLGA
De hát a többi újság?

HARMADIK SZOLGA
Hát úgy bánnak ott benn vele, mintha Mars fia és örököse volna. Előreültették.
Egy szenátor sem kérdez tőle semmit, csak hajadonfővel. Vezérünk is úgy viseli
magát irányában, mintha leány volna, kezével áldatja magát, s a szeme fejérét
forgatja, ha beszél. De a java újság az, hogy vezérünk ketté van hasítva, s csak
fele annak, ami tegnap volt, mert a másik fele amazé, az egész asztal kérelménél
és engedelménél fogva. Elmegy, aszondja, s fülén rángatja Róma kapujának őrét;
mindent lekaszál maga előtt, hogy sima legyen az út.

MÁSODIK SZOLGA
És tőle kitelik, jobban, mint akárkitől, akit csak gondolhatok.

HARMADIK SZOLGA
Hogy kitelik? Ki bizony, mert, látjátok, annyi a barátja, mint az ellensége; s ezek
a barátai, legények (amint a dolgok állnak), nem merték (látjátok, legények)
magokat barátinak mutatni (amint mondjuk), míg ő diskrécióban van.

ELSŐ SZOLGA
Mi az a diskréció?

HARMADIK SZOLGA
De ha majd látják, fiúk, hogy a taréja megint föláll s ő vérben jár, kibújnak
lyukaikból, mint eső után a tengeri nyulak, s együtt ujjongatnak.

ELSŐ SZOLGA
De mikor kezdi el?

HARMADIK SZOLGA
Holnap... még ma... rögtön. Ma délután meghalljátok a dobszót; ez lesz a
csemege az ebédhez, melyet elköltenek, mielőtt megtörlik szájokot.

MÁSODIK SZOLGA
No, hiszen hát majd lesz megint zajos világ. Az a béke nem is való egyébre, mint
vasat rozsdásítani, szabókat szaporítani és versírókat költeni.

ELSŐ SZOLGA
Már én csak azt mondom, hadd legyen háború; úgy többet ér a békénél, mint a
nappal az éjnél. Akkor van élénkség, virrasztás, zaj, akkor van miről beszélni.
A béke valóságos ájulás, gutaütés, émelygős, siket, álmos, érzéketlen; több
fattyút terem, mint amennyi férfit a háború elemészt.

MÁSODIK SZOLGA
Igazán, s amint a háborút némineműképpen nőrablónak lehet nevezni, nem
tagadhatni, hogy a béke sokakat fölszarvaz.

ELSŐ SZOLGA
Igen és sok gyűlölséget okoz.

HARMADIK SZOLGA
Úgy van, mert akkor kevesebb szüksége van egyik embernek a másikra. Csak
háborút! Remélem, hogy a rómaiak olyan olcsók lesznek, mint a volszkok.
Fölkelnek ott benn, fölkelnek.

MIND
Be, be, be, be.

El mindnyájan

6. szín

Róma. Nyilvános tér.

Jön Sicinius és Brutus

SICINIUS
Hirét sem halljuk, nincs mit félni tőle;
Erője megfogyott a nép jelen
Békés nyugalmában, mely azelőtt
Vadul zajongott. Így barátait
Megszégyenítjük, hogy minden helyén van
Ők jobb szeretnék, bár magokra is
Bajt hozna, hogyha zúgó nép zavarná
Az utcákat, mint ezt, hogy műhelyében
A mesterember énekel s ügyét
Békében végzi.

BRUTUS
Jól jártunk el.

Jön Menenius

                        Ez nem Menenius?

SICINIUS
De ő. Nagyon nyájas lett mostanában.
Köszöntelek.

MENENIUS
        S én mindkettőtöket.

SICINIUS
Coriolanus távollétét csupán
Baráti érzik; a hon áll, s tovább is
Fönnállna, bárha még jobban gyülölné.

MENENIUS
Minden jól van, s még jobban lenne, ha
Engedett volna.

SICINIUS
        Hol van, nem tudod?

MENENIUS
Nem én; sem anyja, sem pedig neje
Nem értesül felőle.

Jön néhány polgár

POLGÁROK
Az Ég tartson meg mindkettőtöket.

SICINIUS
Adj' Isten jó estét, szomszédaink.

BRUTUS
Jó estét, jó estét mindnyájatoknak.

ELSŐ POLGÁR
Mi, gyermekeink és nőink, térdepelve
Imádkozunk érettetek.

SICINIUS
                Köszönjük.

BRUTUS
Jó szomszédok, bár kedvelt volna úgy
Coriolanus, mint mi, titeket.
Isten velünk.

POLGÁR
        Az Ég áldása rátok.

A KÉT TRIBUN
Isten velünk, Isten velünk!

Polgárok el

SICINIUS
Ez boldogabb és kedvesebb idő, mint
Midőn rohantak e fiúk az utcán,
Romlást kiáltva.

BRUTUS
                Cajus Marcius
Derék hadember volt, de elbizott,
Gőgös, képzelhetetlen nagyravágyó,
Önző...

SICINIUS
        S korlátlan, osztatlan hatalmú
Úr akart lenni.

MENENIUS
        Én ezt nem hiszem.

SICINIUS
Ha konzul maradt volna, ez leendett
Közfájdalomra a tapasztalás.

BRUTUS
Az istenek megóttak tőle s Róma
Most csendes és ép.

Aedil jön

AEDIL
                Érdemes tribúnok,
Egy elfogott rabszolga azt beszéli,
Hogy a volszkok külön két hadsereggel
Átléptek Rómának határain,
S a háború dühével útjokon
Pusztítanak mindent.

MENENIUS
                Aufidius lesz,
Ki hallván Marcius száműzetését,
Szarvát kinyújtva ismét a világba,
Melyet bevont, míg az Rómába volt,
S nem is moccant.

SICINIUS
                Eh, hagyd el Marciust!
Ostort a hírkeltőnek! Nem lehet,
Hogy ezt merjék a volszkok.

MENENIUS
                        Nem lehet!
Eszünkbe juthat, hogy nagyon lehet.
Három példája van, mióta élek.
Mielőtt megbüntetnétek e legényt,
Kérdezzétek ki, hol hallotta azt,
Mert majd intőtök kap ki, a követ,
Ki hírül adta, hogy óvakodjatok
Attól, amit rettegni kell.

SICINIUS
                Ne szólj!
Tudom, hogy nem lehet.

BRUTUS
                Hisz képtelenség.

Követ jön

KÖVET
Tanácskozásra gyűlt mind a nemesség.
Egy újság jött, mely megzavarta őket.

SICINIUS
Ez a rabszolga. Menj, s a nép előtt
Korbácsolják meg. Ő koholta ezt.
Csak híresztelés!

KÖVET
                Igaz, tisztes úr.
A szolga nem hazudt; sőt rémitőbbek
Sülnek ki még.

SICINIUS
        Mit, milyen rémitőbbek?

KÖVET
Nyiltan beszéli több száj (nem tudom,
Mily mértékben való?), hogy Marcius
Aufidiusszal frígyesülve hoz
Hadat Rómára és határtalan
Bosszút esküdt.

SICINIUS
        Nagyon valószinű!

BRUTUS
Szíszó; hogy a gyöngébb rész Marciust
Megint előkivánja.

SICINIUS
                Ez fogás.

MENENIUS
Ez nem lehet;
Aufidiusszal ő nem egyesülhet
Egymás halálos ellenségei.

Más követ jön

KÖVET
Tanácsgyülésbe hínak bennetek;
Rémes had, melyet Cajus Marcius
Aufidiusszal társultan vezérel,
Dühöng határitok között; utat
Tört már magának és mindent emészt
Tűzzel-vassal, mi csak előtte van.

Jön Cominius

COMINIUS
Szépet tettetek.

MENENIUS
        Mi újság? Mi újság?

COMINIUS
Elhurcolják leányaitokat
Koponyáitokra ónt olvasztanak
És meggyalázzák asszonyaitokat,
S mindezt magatok szereztétek.

MENENIUS
                                Mi újság?

COMINIUS
Talpig leégnek templomaitok,
Kiváltságitok fúrólyukba is
Be fognak férni.

MENENIUS
                Kérlek, mondd, mi újság?
Hejh, rossz fa ég a tűzön... Szólj, mi hír van?
Ha Marcius a volszkokkal egyesült...

COMINIUS
                                Ha!
Ő istenök; mint olyan lény vezérli
Őket, kit nem természet alkotott, de
Nagyobb erő, s azok jőnek vele
Reánk, tacskókra, olyan bizalommal,
Mint a gyerek pillét űz, vagy legyet
Öl a mészáros.

MENENIUS
                Szépet tettetek, ti
S kötényes bandátok; hencegtetek, s hogy!
E mesteremberek voksával, e
Fokhagyma-rágókkal!

COMINIUS
                Rómátokat
Hogy rázza meg fülön!

MENENIUS
                Mint Hercules
Az ért gyümölcsöt rázta. Szép dolog!

BRUTUS
Igaz tehát?

COMINIUS
        Az, és sápadni fogtok,
Látván, hogy nincs különben. Birtokink
Vígan lázadnak föl, s ki ellenáll,
Mint balga hőst gunyolják, s elesik,
Mint hű bolond. És gáncsolhatjuk-e?
Az ellenségek most látják, ki ő.

MENENIUS
Ha nem kegyelmez a nemes,
Végünk vagyon.

COMINIUS
        S ki fog könyörgeni?
Azt a tribúnok szégyelnék; a nép
Kegyelmet tőle akképp érdemel, mint
Juhásztul a farkas; barátai
Ha mondanák: „Légy jó Rómához”, úgy
Terhelnék, mint azok, kiket gyülöl, s ők
Ellenségi lennének szinte.

MENENIUS
                        Úgy van.
Ha üszköt vetne a házamra, hogy
Meggyújtsa, akkor se mozdulna nyelvem:
„Kérlek, ne bántsd!” Szép dolgot tettetek
Ti s cimboráitok! Gyönyörü dolgot!

COMINIUS
Úgy megráztátok Rómát, hogy soha-
Sem volt ily gyógyíthatlan.

TRIBUNOK
                        Ránk ne hárítsd.

MENENIUS
Mi tettük hát? Mi szerettük őt, de mint
Barmok, gyáván helyt engedt a nemesség
A ti csoportotoknak és ez őt
A városból kikurjogatta.

COMINIUS
                        Félek,
Megint beordítják. Aufidius,
A második hős, enged néki, mintha
Szolgája volna. A kétségb'esés
Erőnk, eszélyünk, védelmünk, mivel
Eléje állhatunk.

Egy csapat polgár jön

MENENIUS
                        Itt a rakás.
S Aufidius véle van? Ti rontottátok el
A levegőt, midőn büdös, zsiros
Sapkáitokat hajgálva, zúgtatok
Száműzetéseért. Most visszajön,
S a harcosok minden hajszála egy
Korbács lesz; voksotok jutalmaúl
Majd annyi tökfejet kaszál le, ahány
Kucsmát akkor földobtatok. De jól van!
Ha porrá égnénk is mindannyian
Megérdemeltük.

POLGÁROK
Rossz híreket hallánk.

ELSŐ POLGÁR
                        Részemrül én
Mindjárt mondtam, hogy kár száműzni őt.

MÁSODIK POLGÁR
Azt mondtam én is.

HARMADIK POLGÁR
Én magam is; és igazat szólva, ezt sokan mondták közülünk. A közjóért tettük,
amit tettünk! És ámbár szívesen beleegyeztünk száműzetésébe, ez mégis
akaratunk ellen történt.

COMINIUS
Derék legények vagytok!

MENENIUS
                        Szép dolog,
Amit tevétek! A Capitolba menjünk?

COMINIUS
Igen; mit is tehetnénk egyebet?

Cominius és Menenius el

SICINIUS
Bátorság, társak! Menjetek haza.
Ez az a párt, mely azt ohajtja, hogy
Megtörténjék, mitől rettegni látszik.
Menjetek haza. De félsz nyoma nélkül.

ELSŐ POLGÁR
Legyenek irántunk jók az istenek! Jertek, társaim, menjünk haza.
Mindig mondtam, hogy nincs igazunk, mikor őt száműztük.

MÁSODIK POLGÁR
Mindnyájan ezt mondtuk. De menjünk haza.

Polgárok el

BRUTUS
Ez a hír nem tetszik nekem.

SICINIUS
                        Nekem sem.

BRUTUS
El a Capitolba. Birtokom felét od-
Adnám, ha ez hazug hír volna.

SICINIUS
                        Menjünk.

El mind a ketten

7. szín

Tábor, közel Rómához.

Jön Aufidius és egy tiszt

AUFIDIUS
A rómaihoz futnak mindegyre még?

TISZT
Én nem tudom, mily bű-hatalma van, de
Legényeidnek ő ebéd előtt
S után imája és közben beszéde,
S uram, elhomályositott saját
Embereid előtt is.

AUFIDIUS
                Most ezen
Segítni nem lehet, vagy legfölebb
Csak oly eszközzel, ami terveinket
Sántítaná meg. Ő irántam is
Kevélyebb, mint véltem, hogy lesz, midőn
Először üdvözlém. De ebben ő
Változhatatlan; mentem, ami nem
Javítható.

TISZT
                De kívánnám, uram
(Magadra nézve), bár ne egyesültél
Volna ővéle. Mért nem vetted át az
Egész ügyet? Vagy bíztad volna őrá.

AUFIDIUS
Jól értelek, s hidd el, ha számolunk,
Nem sejti, hogy szorítom majd meg őt.
Habár úgy tetszik, és ő is hiszi,
S azt vélik a közönséges szemek, hogy
Rendén tesz mindent, s jól gazdálkodik
A volszk ügyekben, mint sárkány csatáz
S végez, mihelyt kardját kirántja: egy
Még hátra van s az majd nyakát szegi
Vagy az enyémet kockáztatja, ha
Kenyértörésre kerül a dolog.

TISZT
Uram, hiszed, hogy elfoglalja Rómát?

AUFIDIUS
Minden hely meghódol, még meg se szállja.
Övé Rómának minden nemese,
Szenátor s patricius kedveli;
Harchoz nem értők a tribúnok; a nép
Oly kész lesz visszahíni őt, amily
Hamar kiűzte. Ő Rómának az, mi
A halnak a sas, mely megfogja azt
Felsőségénél fogva. Kezdetén ő
Nemes szolgájok volt, de a dicsőség
Bizony fejébe szállt... mi vagy kevélység,
Mely nagy szerencsében mindig kisérti
A boldogot; vagy ítélethiány,
Hogy nem tudá használni a körülményt,
Amelyen úr volt; vagy természete,
Hogy mindig úgy legyen... párnára nem
Ment a sisaktól, béke idején oly
Szigorral és komolysággal parancsolt,
Mint háborúban... Egy ezek közűl
(Mindebbül bír egy részt, nem az egészet,
Elismerem) félelmessé tevé őt,
Gyülöltté s számüzötté. Érdeme
Szélsőségekbe fúl. Így magyarázza
Erényeinket a kor; s az erő,
Amely magát ajánlja, biztosabb sírt
A szónokszéknél nem talál, ahol
Magasztaltatnak tettei.
Tüzet tüz olt, szöget szög ver ki, jog
Jogot dönt és erőt erő emészt. Jer.
Cajus, ha Rómát bírod, mily szegény léssz!
Mert nemsokára akkor az enyém léssz.

El mind a ketten

 

---

Ötödik felvonás

1. szín

Róma. Nyilvános tér.

Jőnek Menenius, Cominius, Sicinius, Brutus s mások

MENENIUS
Én nem megyek. Halljátok, egykori
Vezérét hogy fogadta, aki őt oly
Nagyon szerette. Engem úgy hivott, hogy
Apám, s mi haszna? Menjetek, kik őt
Elűztétek, térdeljetek le egy
Mérföldre sátrától s így csússzatok
Kegyébe. Már, ha még Cominiust
Sem vette föl, csak itthon maradok.

COMINIUS
Ismerni sem akart.

MENENIUS
                Halljátok ezt?

COMINIUS
Egyszer mondá nevem. Fölemlegettem
A régi ismeretséget s a vért, mit
Együtt ontánk. Felelni sem akart;
Minden cím ellen tiltakozva szólt: ő
Nevetlen semmi; Róma lángiban,
Ottan kovácsol majd nevet magának.

MENENIUS
Lám, ilyen dolgot tettetek, tribúnok.
Elgyötrétek Rómáért magatok, hogy
A szén olcsó legyen. Szép híretek lesz!

COMINIUS
Mondám, milyen dicső a kegyelem,
Hol azt nem várják. Válaszolta, hogy
Ez puszta kérés a hazátul ahhoz,
Kit az megbüntetett.

MENENIUS
                Való igaz;
Kevesbet válaszolhatott-e?

COMINIUS
Azon valék, hogy jó barátait
Kimélje. Így felelt: nem szedheti
Őket ki a penészes, undorító
Rakás gazból, s egy-két szegény magért
Bolondság lenne föl nem gyújtani
S tovább szagolni ezt.

MENENIUS
                Egy-két szegény magért?
Egy én vagyok. Anyja, nője és fia
S e bajnoktárs, mi a magok vagyunk,
S ti a penészes gaz; felbűzlötök
A holdig... Égnünk kell miattatok.

SICINIUS
Légy csendesen, kérlek. Ha nem segítesz
E váratlan bajon, ne hányd szemünkre
Ínségünket. Ha kedved lenne szólni
Ez ügyben, hidd, inkább föltartaná
Jó nyelved hazánkfiát, mint a sebtin
Gyűjtött sereg.

MENENIUS
        Nem, én ezt nem teszem.

SICINIUS
Eredj hozzája, kérlek.

MENENIUS
                S mit tegyek?

BRUTUS
Próbáld meg, Marciusnál mit tehet
Szived Rómáért.

MENENIUS
                Jó, s ha Marcius, mint
Cominiust, majd elküld engem is,
Ki sem hallgatva, aztán?... Több legyen
Egy bús barátjával, kit szigora
Megsérte? Akkor?

SICINIUS
                        Jó szándékodat
Köszönni fogjuk, oly mértékbe, mint
Iparkodál.

MENENIUS
                Megpróbálom tehát.
Tán meghallgat. De hogy száját harapta
S Cominiusszal úgy bánt, ez lever.
Rosszkor ment hozzá, még ebéd előtt. Ha
Erünk üres, vérünk hideg, haragszunk
Még a reggelre, nincs ínyünkre adni
És megbocsátni; de ha megtömők e
Csatornáit vérünknek ételekkel
S borral, hajlékonyabbak lelkeink, mint
A papos bőjtölésben. Kilesem,
Ha kérelmemhez illőn jóllakik,
Aztán utána látok.

BRUTUS
Tudod, hogy kell megnyerni a szivét,
Nem tévedhetsz el.

MENENIUS
                        Ráadom fejem.
Amint lesz, úgy lesz. Meglátjuk, miképpen
Végződik. (El)

COMINIUS
        Rá sem fog hallgatni.

SICINIUS
                                Nem?

COMINIUS
Aranyban ül, mondám; úgy ég szeme,
Mintha Rómát akarná gyújtani,
S kegyét sérelme fogva tartja. Térdre
Esém; halkan szólt: „Kelj föl”, s elbocsátott
Némán, kezével. Mit tesz, mit nem, arról
Irást küldött utánam, merthogy eskü
Köti, hogy föltételeit teljesítse.
S így nincs remény, csak
Tisztes szülőjében s nejében, akik
Mint hallom, kérni készek őt, hogy
Kegyelmezzen honának. El tehát,
Vegyük rá őket: gyorsan menjenek.

El mind a ketten

 

2. szín

Volszk táborszem Róma előtt.

Helyeiken az őrök. Jön hozzájok Menenius

ELSŐ ŐR
Megállj, honnan jössz?

MÁSODIK ŐR
        Vissza!

MENENIUS
                        Ti derék
Őrök vagytok, de engedelmetekkel
Kormány-küldöttként jöttem Marciusszal
Beszélni.

ELSŐ ŐR
Honnan?

MENENIUS
        Róma városából.

ELSŐ ŐR
Térj vissza, nem mehetsz át, mert vezérünk
Azokról többé tudni sem akar.

MÁSODIK ŐR
Előbb látod Rómádat égni, mint
Beszélhetsz Marciusszal.

MENENIUS
                        Jó barátim,
Ha hallátok Rómáról szólani
S barátiról vezérteket, fogadni
Merek, megemlitett engem; nevem
Menenius.

ELSŐ ŐR
        Mindegy, csak vissza, mert
Nevednek itten nincs becsűlete.

MENENIUS
Mondom, fiú, vezéretek barátom;
Vitézségének könyve én valék,
Hasonlíthatatlan hírét énbelőlem
Olvasták s tán nagyítva... Barátimat (s ő
Az első köztök) én dicsérni szoktam,
Amint csak az igazság engedi,
Sőt néha, mint golyó a sík uton,
Még túl is ugrám, s túlzásimra is
Ráütöttem az igazság pecsétjét.
Azért eressz, öcsém.

ELSŐ ŐR
Már uram, ha annyi hazugságot mondtál is az ő javára, ahány szót most magadéra,
mégse mégy itt keresztül; nem itt, ha olyan érdem volna is a hazugság, mint a
szeplőtelen élet. Annak okáért csak vissza!

MENENIUS
Kérlek, fiú, jusson eszedbe, hogy nevem Menenius, s mindig vezéred pártján
voltam.

MÁSODIK ŐR
Ha te hazudozója voltál (mint magad vallod), én olyan vagyok szolgálatában,
hogy igazat beszélek, s azt mondom, nem mehetsz át. Azért fordulj vissza.

MENENIUS
Nem tudod, megebédelt-e már? Mert csak ebéd után szeretnék vele beszélni.

ELSŐ ŐR
Római vagy, ugyebár?

MENENIUS
Az vagyok, ami vezéred.

ELSŐ ŐR
Akkor gyűlölnöd kéne Rómát, mint ő gyűlöli. Gondolhatjátok-e, hogy miután
kilöktétek kapuitokon ezeknek valódi védelmezőjét, s a feldühült nép butasága
által az ellenségnek adtátok át a paizsotokat, gondolhatjátok, hogy majd
ellenálltok bosszújának sopánkodó vén asszonyok sóhajával, leányaitok szűzi
kézkulcsolásaival, vagy köszvényes közbenjárásával ilyen megaszott, elévült
embernek, amilyennek te látszol? Képzelhetitek, hogy a szándékolt tüzet,
melyben városotok el fog égni, elolthatjátok ilyen gyönge lélegzettel? Nagyon
csalatkoztok... Azért csak eredj vissza Rómába, s készüljetek a halálra; el
vagytok ítélve, s vezérünk megesküdt, hogy se halasztás, se kegyelem.

MENENIUS
Fickó, ha kapitányod tudná, hogy itt vagyok, tisztelettel bánnék velem.

ELSŐ ŐR
Hagyd el, kapitányunk nem ismer téged.

MENENIUS
A vezért értem.

ELSŐ ŐR
Törődik is veled vezérünk!... Vissza, mondom, vissza, mert még lecsapolom azt a
kis maradék véredet... Ennél egyebet nem remélhetsz. Vissza.

MENENIUS
Hanem hát, atyámfia...

Jön Coriolanus és Aufidius

CORIOLANUS
Mi a baj?

MENENIUS
No, legény, idevigyázz! Majd meglátod, milyen becsülésben állok, látni fogod,
hogy ilyen fajankóféle strázsa nem rekeszthet el engemet az én Coriolanus
fiamtól; gyanítni fogod beszélgetésünk módjáról, hogy közel jutottál az
akasztófához, vagy valami látványra, kínra hosszabb s kegyetlenebb halálhoz.
Most hát ide nézz, s elgondolván jövődet, ájulj el. – A dicsőséges istenek tartsanak
óránként gyűlést kirekesztőleg a te jólléted végett, s ne szeressenek kevésbé, mint
vén apád, Menenius szeret. Ó, fiam, fiam, tüzet készítesz számunkra; nézd, itt a
víz azt eloltani. Nehezen vehettek rá, hogy hozzád jöjjek, de meg levén győződve,
hogy kívülem senki sem indíthat meg, sóhajokkal fújtak ki a kapukon. Kérlek,
kényszerítlek, kegyelmezz Rómának s esedező hazádfiainak! A jó istenek
csendesítsék le haragodat, s annak söprejét ontsák e gazemberre itt, ki, mint
valami tuskó, gátolta hozzád jöttömet.

CORIOLANUS
Félre!

MENENIUS
Hogyan félre?

CORIOLANUS
Szülő, nő, gyermek, én nem ismerem.
Másnak szolgálok. Bár magam kivánok
Bosszút, elengedése annak a volszk
Szivekben van. Hogy egykor jól valánk
Egymással, inkább hálátlan felejtés
Mérgezze meg, mint följegyezze részvét.
Menj hát. Fülem könyörgésitek ellen
Erősb, mint hadam ellen kaputok.
De vedd ezt, mert szerettelek: érted írtam
(Levelet ad neki)
S elküldtem volna. Csend, Menenius,
Nem hallgatok rád. Ő, Aufidius,
Barátom volt Rómában; s íme, látod.

AUFIDIUS
Rendíthetetlen vagy.

El Coriolanus és Aufidius

ELSŐ ŐR
Nos, uram, Menenius a neved?

MÁSODIK ŐR
Ez, amint látod, nagyhatalmú varázsige. Tudod már, merre az út hazafelé?

ELSŐ ŐR
Hallottad, hogy leszidtak bennünket, amért uraságodat föltartóztattuk?

MÁSODIK ŐR
Ugyan mondd meg csak, mért ájuljak el?

MENENIUS
Nem gondolok sem a világgal, sem vezéretekkel; ti pedig? Alig képzelhetem,
hogy léteztek, olyan hitványságok vagytok. Aki önnön keze által kész meghalni,
nem fél a mástól jövő haláltól. Tegyen vezérlek akármit. Ami titeket illet,
legyetek sokáig azok, amik vagytok, s éveitekkel gyarapodjék nyomorúságtok!
Azt mondom nektek, amit nekem mondtak: félre! (El)

ELSŐ ŐR
Derék legény, meg kell vallanom.

MÁSODIK ŐR
Vezérünk a derék legény. Ő szikla, tölgy, melyet meg nem ráz a szél.

El mind a ketten

 

3. szín

Coriolanus sátra.

Jőnek Coriolanus, Aufidius és mások

CORIOLANUS
Hadunkkal holnap Róma előtt tanyázunk.
Beszéld el aztán, háborúi társam,
A volszk uraknak, mily jól jártam el
        Ez ügyben.

AUFIDIUS
        Mindig hasznukat tekintéd,
Rómának minden esdeklésire
Siket valál és titkos suttogást
El nem fogadtál oly barátaidtól
Sem, akik bíztak benned.

CORIOLANUS
                        Ez öreg,
Akit Rómába tört szívvel bocsáték
Atyámnál jobban szeretett... imádott
Valóban. Végreményük volt az ő
Hozzám jövése. Kedveért (habár
Fanyar valék iránta) megujítám
Az első föltételt, mit megtagadtak
S el nem fogadhatnak most... kedveért, ki
Többet remélt végezni, engedék egy
Kicsit. Új követségre s kérelemre,
Sem a kormánytól, sem barátaimtól,
Nem hallgatok többé. Hah, mily rivalgás!
Új kísértés, hogy megszegjem ez épp most
Tett fogadalmamat. De nem szegem meg.

Jön gyászruhában Virgilia, Volumnia, vezetve az ifjú Marciust,
Valeria és kíséret

Elől nőm, aztán a tisztelt alak,
Amelyben én formáltatám, s kezén
Vérének másod íze. Félre, szív!
Természet minden lánca és joga,
Eltéplek! A makacsság lesz erényem.
Ó, e meghajlás, e galambszemek,
Mik isteninket hitszegésre bírnák!
Elolvadok, csak oly gyarló anyagból.
Vagyok, mint más. Anyám hajol, akár az
Olymp hajolna vakandturás előtt
Kérőleg, s kis fiamnak közbejáró
Arcárul a nagy természet kiált rám,
Hogy „Ne tagadd meg!” – Eh, hadd szántsa Rómát
A volszk, hadd dúlja szét Itáliát,
Nem hajtok én golyhóként ösztönömre.
Magam vagyok magamnak alkotója,
S nem ismerek rokont.

VIRGILIA
                Férjem s uram!

CORIOLANUS
Beh más szemem van, mint Rómába volt!

VIRGILIA
A bú, mely minket megváltoztatott,
Ez ámit el.

CORIOLANUS
Feledtem szerepem,
Mint lomha színész, és úgy benn akadtam,
Hogy szégyen. Ó, legjobb vérem, bocsásd meg
Zsarnokságom, de azért bocsánatot
Ne kérj Rómának. E csók... hosszu, mint
Száműzetésem s édes, mint boszúm!
Az ég féltékeny úrnőjére, ezt
Tőled nyerém, s hű ajkam szűzileg
Őrzé azóta. Hah, én fecsegek,
És a világnak legnemesb szülőjét
Nem üdvözlöm... Hajolj a földre, térdem,
S mutasd mélyebb nyomát a tiszteletnek,
Mint más fiú. (Letérdel)

VOLUMNIA
        Ó, kelj megáldva föl!
S én térdelek, nem lágyabb vánkoson,
Mint a tűzkő, mutatva a hibás
Alázatot, mit eddig félreérte
Egymás közt gyermek és szülő. (Letérdel)

CORIOLANUS
                        Mi ez?
Te térdelsz? A bűnös fiú előtt?...
Hadd sújtsa puszta parton a kavics hát
A csillagot, hadd dobja lázadó szél
A büszke cédrust a tűz-napba föl,
S a képtelenséget megölve könnyű
Szerrel tegyen lehetetlent!

VOLUMNIA
                        Fiam vagy,
Vitézem; van részem abban, mi lettél.
Isméred e hölgyet?

CORIOLANUS
                        Publicola
Nemes testvére, Róma holdja; tiszta,
Mint a jégfürt Diana templomán a
Legtisztább hóbul. Jó Valéria!

VOLUMNIA
Magadnak egy kicsiny tartalma ez, s ha
A kor kifejti, teljesen hasonló
Leszen hozzád.

CORIOLANUS
        A hősök istene,
Nagy Zeus segélyével, tanítsa minden
Nemesre lelked, hogy szégyen soha
Ne sértsen, s hadban tengerparti jel
Gyanánt állj, a vésszel dacolva, s óvjad,
Akik rád néznek.

VOLUMNIA
                Térdepelj le, gyermek.

CORIOLANUS
Derék fiam, te!

VOLUMNIA
Ő, hitvesed s e hölgy és én magam, mint
Kérők vagyunk itt...

CORIOLANUS
                Kérlek, csendesen; vagy
Előbb, mint szólsz, gondold meg: amire
Megesküvém, hogy nem teszem, ne vedd azt
Elútasításnak. Ne kérj hadam
Szétküldésére, vagy hogy alkudozzam
Ama kézművesekkel újra. Azt se
Mondd, hogy természetellenes vagyok. Ne
Kivánd dühöm s bosszúmat csillapítni
Higgadt okokkal.

VOLUMNIA
                Ó, megállj, ne többet!
Azt mondtad, hogy semmit nem teljesítesz,
Mert más kivánságunk nincs, mint amit
Már megtagadtál: és mégis könyörgünk...
Ha hasztalan lesz, úgy essék a vád
Keménységedre. Hallgass meg tehát.

CORIOLANUS
Aufidius s volszkok; figyeljetek,
Semmit sem hallok Rómáról magam. Szólj.

VOLUMNIA
Ha szótlanok volnánk is, e ruhákról
S arcunk szinéről láthatnád, hogy' éltünk
Száműzetésed óta. Sejtheted
Magad, mennyivel boldogtalanabbak
Vagyunk, mint minden élő hölgy, ide
Jövén... Képed, szemünk örömkönyűi
És szívünk víg tombolása helyett
Bú-könnyet s félő reszketést okoz,
Mert látja a szülő, a nő s a gyermek,
Hogy a fiú, a férj és az apa
Honát széttépi. S ránk árvákra nézve
Dühöd legsúlyosabb... elzárja az
Égtől imánkat... Ez közös vigasz
Csak a miénk nem... Ó, mert mondd, hogyan
Imádkozhatnánk a honért, habár
Ez tartozásunk? s győzedelmedért is,
Mi szintén az? Vagy elvesz a haza,
E drága dajkánk, vagy te, aki benne
Reményünk voltál. Minket csak csapás ér,
Ha teljesűl is a kivánatunk,
S bármelyik rész nyer, mert vagy láncokon
Vezetnek át, mint pártos idegent,
Az utcákon, vagy győzedelmesen
Tiprod hazádnak omladékait, s a
Pálmát viszed, hogy nagy vitézül ontád
Fiad s nőd vérét. Ami engem illet,
Fiam, nem várom én a jó szerencsét
A harc végéig. Ha rá nem vehetlek,
Hogy inkább mind a két részhez kegyes légy,
Mint eltörölj egyet: nem fogsz előbb
Hazádon dúlni (nem fogsz, hidd el azt), míg
Anyádnak méhét meg nem gázolod,
Mely a világra szült!

VIRGILIA
                S engem, kitől e
Fiút nyeréd, hogy a jövőben is
Éljen neved.

FIÚ
                Rám nem hág; elfutok,
S aztán vivok, ha majd nagyobb leszek.

CORIOLANUS
Ne nézzünk gyermek és asszony szemébe,
Szivünkbe ömlik szívük gyöngesége.
Soká ülék. (Föláll)

VOLUMNIA
        Nem, ekképp el ne hagyj.
Ha kérelmünk, hogy Rómát megkiméld,
Azt jelentené, veszítsd el a volszkot,
Akit szolgálsz: úgy érhetne olyan vád
Hogy megmérgezzük a becsűleted. Nem,
Mi arra kérünk, békítsd össze őket:
Hadd mondja a volszk: „Mi kegyelmet adtunk”,
És Róma ezt: „Mi nyertünk”, s mind a két rész
Téged dicsőit, mondván: „Békeszerzőnk,
Légy áldva!” Nagy fiam, tudod, hogy a harc
Bizonytalan végű; de bizonyos:
Ha meg fogod Rómát hódítni, a díj,
Amelyet ott aratsz, oly név leszen, mit
Átkozva emlegetnek majd, s a könyvek
Így írnak róla: „Bajnok férfi volt,
De bosszu-tette mindent letörölt;
Honát földúlta, s utálatul hagyá
Nevét a késő kornak.” Szólj, fiam,
Célod volt a leggyöngédebb becsűlet,
Hogy mérkezzél az istenek kegyével,
Hogy mennydörögve tépd a messze léget,
S villámaiddal mégis tölgyeket
Hasíts csak. Mért hallgatsz? Azt gondolod
Nemes lélekhez méltó, nem feledni
A bántalmat? Lányom, beszélj, könyűid
Nem illetik meg. Szólj te, kisfiú, tán
Gyermekséged jobban meghatja, mint
Okoskodásunk. Nincsen ember, aki
Anyjának oly adósa lenne, mint ő,
S itt hagy esengni, mint kikötött rabot.
Sohsem voltál te jó anyád iránt
Nyájas, s ő (a szegény tyúk!) nem törődve
Új fajjal, hadba csalt, s ha megjövél,
Diccsel tetézett. Mondd, hogy helytelen
Kérelmem, s rúgj el; ámde ha nem az,
Te becstelen vagy, s megver majd az Ég,
Hogy megtagadtad tőlem azt, ami
Anyákat illet. Elfordul... Le, hölgyek!
Hadd szégyenítsék őt meg térdeink.
Coriolanushoz illőbb a kevélység,
Mint kérelmünk meghallgatása. Térdre!
Ez a végső... Így, most Rómába térünk,
S a többivel halunk meg. Nézz ide,
E gyermek nem mondhatja, mit kiván,
De térdel és kezét föltartja, vélünk,
És több erő van kérelmébe, mint
Makacsságodban. Keljünk fel, jerünk; ez
Embernek anyja volszk, Corioliban
Van nője, s e gyermek véletlenűl
Hasonlít hozzá. El vagyunk eresztve,
Elhallgatok... Ha majd a város ég,
Ismét beszélek!

CORIOLANUS
Ó, anyám, anyám!
(Némán tartja Volumnia kezeit)
Mit tettél? Nézd, megnyílt a menny, s lenéznek
Az istenek, s e természettelen
Látványt kacagják. Ó, anyám, anyám! Ó,
Rómának boldog győzelmet nyerél, de
Fiadra nézve... hidd, ó, hidd el azt,
Nagyon veszélyes a te diadalmad,
Sőt tán halálos is... De hadd legyen.
Aufidius, bár nem harcolhatok, de
Illő békét kötök. Nos, jó Aufidius,
Helyemben nem hallgattál volna az
Anyára? Nem tetted meg volna érte?

AUFIDIUS
Megilletődtem.

CORIOLANUS
Esküszöm reá: meg!
S az nem csekélység, hogyha szemeim
Megindulástul nedvesek. Barátom,
Tudasd velem, milyen békét akarsz. Én
Rómába nem megyek, veled leszek,
S kérlek, segíts ez ügyben. Ó, anyám! Nőm!

AUFIDIUS
(magában)
Jó, hogy sajnálatod s becsűleted
Így meghasonlott; ezzel visszaszerzem
Régibb jó sorsomat.

A hölgyek intenek Coriolanusnak

CORIOLANUS
        Mindjárt; előbb
Együtt igyunk, aztán a puszta szónál
Különb bizonyságot visztek haza,
Mit kölcsönösen megpecsételünk
Illő föltételekkel. Jöjjetek,
Hölgyek, tinektek méltó templomot
Építni, mert Itáliának és
A frígyeseknek minden kardja e
Békét nem eszközölte volna ki.

El mindnyájan

 

4. szín

Róma. Nyilvános tér.

Jön Menenius és Sicinius

MENENIUS
Látod azt a sarkot a Capitoliumon, azt a sarokkövet?

SICINIUS
Nos, aztán?

MENENIUS
Ha lehetséges, hogy azt elmozdíthatod a helyéről a kisujjaddal, úgy van némi
reménység, hogy rábeszélik őt a római hölgyek, különösen anyja. De mondom,
arról szó sincs; gégéink el vannak ítélve, s közel a halál.

SICINIUS
Lehetséges tehát, hogy ily rövid idő alatt ennyire változzék az ember?

MENENIUS
Különbség a hernyó és a pillangó, és lám, a pillangó hernyó volt. Ez a Marcius
emberből sárkány lett, szárnyai nőttek; több ő a csúszó-mászó állatnál.

SICINIUS
Mennyire szerette anyját!

MENENIUS
Engemet is! És most oly kevéssé emlékszik anyjára, mint a kilenced-fű ló. Fanyar
képe megsavanyítja az érett szőlőt. Ha járkál, úgy mozog, mint valami ostromgép,
s a föld összezsugorodik lépteitől. Páncélt képes a szemével keresztülszúrni,
beszéde halálharang és ümmögése csatazaj. Úgy ül ott fönségében, mintha
Sándort ábrázolná. Amit parancsol, hogy legyen, már megvan, mire parancsát
végzi. Semmije sem hiányzik, hogy isten legyen, csak az örökkévalóság és az ég,
hogy benne uralkodjék.

SICINIUS
De igen, a kegyelem is, ha híven festetted őt.

MENENIUS
Élethíven festettem őt. Majd meglátod, milyen kegyelmet hoz tőle anyja. Nincs
benne több kegyelem, mint a hím tigrisben tej, és ezt tapasztalni fogja szegény
városunk, s ez mind tőletek származik.

SICINIUS
Az istenek irgalmazzanak!

MENENIUS
Most az egyszer nem fognak az istenek irgalmazni, mert nem gondoltunk velök,
midőn őt száműztük, s most, midőn nyakunkat szegni visszajő, ők nem gondolnak
velünk.

Követ jön

KÖVET
Uram, hogy megmentsd élted, fuss haza!
A nép elfogta tribúnus társadat,
S föl és alá hurcolja s esküszik,
Ha Róma hölgyei vigasztalást
Nem hoznak, ízenként hal meg.

Más követ jön

SICINIUS
                        Mi újság?

KÖVET
Jó újság, jó; győztek az asszonyok,
A volszkok elvonulnak s Marcius megy;
Vígabb napot nem látott Róma még, nem,
Mióta Tarquint elveré.

SICINIUS
                Barátom,
Való-e ez? Tudod jól, hogy való?

KÖVET
Olyan való, mint hogy tűzből van a nap.
Ha leskelődtél, hogy kételkedel?
Nem zúg úgy a híd-ív alatt az árvíz,
Mint a kapun át a vígasztaltak. Íme,

Kívül harsona, tárogató, dob, valamennyi együtt

        Síp, tárogató, hárfák és harsonák,
Dobok, cimbalmok s a kurjongató nép
Megtáncoltatják a napot.

Kint rivalgás

MENENIUS
                        Dicső hír!
A hölgyekhez megyek. Volumnia
Egy városnyi konzulnál, szenátornál
S patríciusnál többet ér, s egész
Világnyi olyan tribunnál, minők ti
Vagytok. Jól imádkoztatok. Ma reggel
Nem adtam volna tízezer nyakért
Egy rossz petákot. Hallga, míly öröm!

Örömzaj és zene

SICINIUS
Áldjon meg hírmondásodért az Ég,
S fogadd hálám.

KÖVET
                Hálára nagy okunk van,
Uram, mindnyájunknak.

SICINIUS
                Közelgenek?

KÖVET
Ezennel bent lesznek.

SICINIUS
                Menjünk eléjök,
S vegyünk részt jókedvökben.

Indul. Jőnek a hölgyek, velük szenátorok, patríciusok s a nép.
Keresztülmennek a színpadon

ELSŐ SZENÁTOR
Íme, patrónánk, Róma élete!
Híjátok össze a népet, isteninket
Dicsérni, rakjatok diadaltüzet,
Útjokra hintsetek virágokat,
Zúgjátok túl a zajt, mely Marciust
Száműzte és híjátok vissza őt
Az üdvözlettel, mellyel anyja híja!
Kiáltsátok: köszöntünk, hölgyeink!

MIND
Köszöntünk, hölgyeink, köszöntünk!

Dobok és harsonák. El mindnyájan

 

5. szín

Antium. Nyilvános tér.

Jön Aufidius és kíséret

AUFIDIUS
Mondjátok főnökinknek, itt vagyok, s ez
Irást adjátok át; ha olvasák,
A térre jöjjenek, kérem, hol én
Bizonyságot teszek nyilvánosan, hogy
Való, mi ebben van. Bevádlom őt, ki
Most jött be a városba s szándoka
Kiállni a népség elé, remélvén:
Szóval kimenti majd magát. Hamar.

Kíséret el. Jön néhány Aufidius részéről való összeesküdt

Isten hozott!

ELSŐ ÖSSZEESKÜDT
                Hogy vagy, vezér?

AUFIDIUS
                                Csak úgy, mint
Kit megmérgez saját jótéteménye,
S kit szívessége öl meg.

MÁSODIK ÖSSZEESKÜDT
Nemes úr,
Ha áll szándékod, melyben részesidnek
Kivántál minket, mi megszabadítunk
A nagy veszélytől.

AUFIDIUS
                Nem beszélhetek még.
Amilyen a nép lesz, majd úgy tegyünk.

HARMADIK ÖSSZEESKÜDT
A nép bizonytalan, amíg ti együtt
Vitáztok; ha egyiktek elvesz, az
Élő örökli mindenét.

AUFIDIUS
Tudom. Nem puszta az ürügy, amellyel
Lesújtom. Én emeltem fel; hitemmel
Kezeskedém hűségeért. Midőn így
Fönn lett, hizelgés harmatával önté
Le új növényeit, s elcsábitá
Barátimat, s végtére meghajolt, ki
Oly faragatlan, büszke s szertelen volt.

HARMADIK ÖSSZEESKÜDT
S dacos; midőn a konzulságra készült,
Mit elveszített, mert meg nem hajolt...

AUFIDIUS
Erről akartam éppen szólani.
Mikor, száműzetvén, házamba jött,
S nyakát nyújtá késemnek, béfogadtam,
Kenyeres-társammá tettem s vágyinak
Utat nyiték, ki hagytam válogatni
Az ő tervének végbevitelére
Legjobb legényim, még magam segítém;
Együtt arattuk a hírt, mit magának
Takarított be; mit bántam; lenyeltem
Károsodásom... Végre zsoldosának
Látszottam, és nem társának, s velem
Oly pártfogóilag bánt, mintha csak
Szolgája volnék.

ELSŐ ÖSSZEESKÜDT
Így volt, így, uram, s a
Sereg csodálkozott rajt. És midőn már
Rómát birá, mi által annyi hírt
Reméltünk, mint zsákmányt...

AUFIDIUS
                        Ez az, miért
Erőmet megfeszítem ellene.
Nehány asszonykönnyért, mi olyan olcsó,
Mint a hazugság, munkánk fáradalmát
S vérét eladta. Meg kell halnia,
S bukása engem föltámaszt. De hallga!

Dobok, harsonák, a nép örömrivalgása

ELSŐ ÖSSZEESKÜDT
Te üdvözlés nélkül, holmi futárként
Jövél hazádba, s ím, hogy ő jön, a zaj
Leget hasít.

MÁSODIK ÖSSZEESKÜDT
                A bárgyu nép, amelynek
Fiait megölte, szétrepeszti torkát,
Hogy ünnepelje.

HARMADIK ÖSSZEESKÜDT
                Az lenne célszerű,
Ha – még mielőtt beszélne s a népet
Meghatná – megérezné kardodat.
Mi majd segítünk. Hogyha elesett,
Szerinted értelmezzük szavait
S ővéle együtt okait is eltemetjük.

AUFIDIUS
Elég, elég; itt jönnek az urak.

Jőnek a város urai

URAK
Üdvözlünk.

AUFIDIUS
        Nincs rá semmi érdemem; de
Tisztelt urak, átnéztétek gondosan,
Mit nektek írtam?

URAK
                Át.

ELSŐ ÚR
                S fájt hallanunk
Előbbi vétkét jóvá tette volna
Kis büntetés is; ám a kezdeten
Végezni és eldobni seregünk
Hasznát, minket saját költségeinkkel
Dijazni és a hóditás helyett
Szerződést kötni: már ez menthetetlen.

AUFIDIUS
Im, itt közelg, majd meghalljátok őt.

Jön Coriolanus dobszóval és zászlókkal, vele egy csapat polgár

CORIOLANUS
Üdv nektek! Visszatértem, katonátok,
És nem ragadt rám több honszeretet, mint
Midőn menék! Folyvást nagyságtokot
Szolgálom. Tudnotok kell, hogy sikerrel
Harcoltam s véres nyomdokon vezettem
Tábortokat Rómának kapujáig.
Zsákmányt szereztünk, mely egy harmadával
Fölülhaladja a költségeket.
Békét köténk az antiumbelik
Dicsőségére s Róma szégyenére.
Itt nyújtom át a szerződést, melyet
Minden konzul s patrícius aláírt
És rajta a tanács pecséte van.

AUFIDIUS
Ne olvassátok el, tisztelt urak,
De mondjátok ki, hogy ez áruló
Hatalmatokkal szörnyen visszaélt.

CORIOLANUS
Mit! Áruló?

AUFIDIUS
        Az, Marcius.

CORIOLANUS
                Marcius!

AUFIDIUS
Az, Marcius, Cajus Marcius; azt hiszed,
Lopott Coriolanus neveddel
Diszítlek föl itt, Corioliban?
Urak s országnagyok, ti, hűtlenül
Elárult bennetek, s odadta néhány
Sós cseppekért Rómát, várostokat
(Igen, várostokat) anyjának s nejének,
Tervét, esküjét úgy szakítva szét, mint
Rothadt selyemszálat, s hadi tanácsot
Sosem tartván. Dajkája könnyivel
Elsírta, bőgte diadaltokot...
Fickók pirultak s érett emberek
Bámulva nézték egymást.

CORIOLANUS
                Hallod ezt, Mars?

AUFIDIUS
Ne hídd ez istent, síró gyermek...

CORIOLANUS
                Hah!

AUFIDIUS
Egyéb sem vagy.

CORIOLANUS
Határtalan hazug,
Oly naggyá tetted szívem, hogy be nem fér
Keblembe. Gyermek!... Ó, rabszolga te!...
Urak, bocsánat, első alkalom, hogy
Pörölnöm kell. Itéljetek, komoly fők,
Hogy e gaz dög hazud... Saját hite
(Hisz rája vésvék vagdalásaim s e
Veréseket a sírba fogja vinni),
Hazugságát az is képébe dobja.

ELSŐ ÚR
Békét, békét! Halljátok szavamat...

CORIOLANUS
Szaggassatok szét, volszkok; vének, ifjak,
Vagdaljatok. Gyermek! Csalárd kutya!
Ha krónikátok hű, úgy benne van, hogy
Mint galambokat a sas, titeket
Úgy üldözélek Corioliban,
Én, egymagam. Gyermek!

AUFIDIUS
                        Tisztelt urak,
Ő vak szerencséjét fölhányja, mi
Szégyentek, a hetvenkedő pimasz,
Itt mindnyájunk láttára, hallatára!

ÖSSZEESKÜDTEK
Haljon meg érte!

POLGÁROK
(összevissza)
Szaggassuk őt szét, most mindjárt!... Megölte fiamat... leányomat... Megölte
Marcus bátyámat... Megölte apámat...

MÁSODIK ÚR
Békét... Ne gyalázkodjunk... Hó, csendesen.
Nagy férfi ő, a földet átövedzi
Dicsőségével. Vétkét ellenünk
Törvény ítélje el. Megállj, Aufidius,
Ne bántsd a békét.

CORIOLANUS
                Volna csak kezemben!
S hat ilyen még, s több, minden pereputtya.
S velem jó kardom!

AUFIDIUS
                Orcátlan bitang!

ÖSSZEESKÜDTEK
Öljük meg! öljük meg!

Megölik Coriolanust, ki elesik s Aufidius rálép

URAK
                        Megálljatok.

AUFIDIUS
Tisztelt urak, halljátok szóm...

ELSŐ ÚR
                        Ó, Tullus!

MÁSODIK ÚR
Könyűket ejt tettedre a vitézség.

HARMADIK ÚR
Ne lépjetek rá. Csöndesedjetek le,
Hüvelybe a kardot.

AUFIDIUS
Urak, ha látni fogjátok (habár e
Zűrzavarban, mit szerzett, lehetetlen)
A nagy veszélyt, amelyet életétől
Várhattatok, még hálálkodni fogtok,
Hogy végit érte. Méltóztassatok
Tanácsba híni, bizonyságát adom majd,
Hogy hű szolgátok voltam; és ha nem:
Büntessetek bármint.

ELSŐ ÚR
                        Vigyétek el
Testét s gyászoljuk meg. Tekintsük úgy, mint
A legnemesb holtat, kit valaha
A hamvvederhez hírnök elkisért.

MÁSODIK ÚR
Saját zabolátlan természete
Aufidius vádját könnyebbiti.
Fordítsuk jóra.

AUFIDIUS
                Elmúlt haragom,
S bú száll reám. Emeljétek fel őt,
Három legjobb vitézem; negyedik
Magam leszek. Te úgy verd a dobot,
Hogy gyászt beszéljen. A kopják a földre
Hajoljanak. Bár e városban ő-
Miatta oly sok özvegy s árva van,
Kik most is veszteségöket siratják:
Csak tisztelettel emlegessük őt.
Segítsetek.

Kiviszik Coriolanus holttestét. Gyászzene

William Shakespeare: Hamlet, dán királyfi

Fordította: Arany János

SZEMÉLYEK

CLAUDIUS, Dánia királya
HAMLET, az előbbi király fia, a mostaninak unokaöccse
HORATIO, Hamlet barátja
POLONIUS, főkamarás
LAERTES, fia
VOLTIMAND
CORNELIUS
ROSENCRANTZ
GUILDENSTERN udvarfiak
OSRICK, udvaronc
PAP
MÁS UDVARONC
MARCELLUS
BERNARDO tisztek
FRANCISCO, katona
RAJNÁLD, Polonius embere
EGY SZÁZADOS
ANGOL KÖVETEK
HAMLET ATYJA SZELLEME
FORTINBRAS, norvég királyfi
KÉT SÍRÁSÓ
GERTRUD, dán királyné, Hamlet anyja
OPHELIA, Polonius leánya
Urak, úrnők, tisztek, katonák, színészek, hajósok, híradók  és kíséret

Szín: Helsingőr

---

ELSŐ FELVONÁS

1. SZÍN

Helsingőr. Emelt tér a kastély előtt. Francisco őrt áll. Bernardo jő szembe

BERNARDO
Ki az?

FRANCISCO
       Nem úgy; te állj s felelj: ki vagy?

BERNARDO
Sokáig éljen a király!

FRANCISCO
Bernardo?

BERNARDO
       Az vagyok.

FRANCISCO
Órádra pontosan jössz.

BERNARDO
                   Most veré
Az éjfelet: menj, Francisco, fekünni.

FRANCISCO
Köszönöm, hogy felváltasz. Kemény hideg van,
S nem jól vagyok.

BERNARDO
               Nyugodtan őrködél?

FRANCISCO
Egér se moccant.

BERNARDO
                 No, jó éjszakát.
Ha Marcellust, Horatiót találod,
Őrtársaimat: mondd, hogy siessenek.

FRANCISCO
Úgy tetszik, hallom is már. Állj! Ki az?

Horatio és Marcellus jőnek

HORATIO
Honnak baráti.

MARCELLUS
           S dán alattvalók.

FRANCISCO
Jó éjszakát.

MARCELLUS
Isten veled, becsűletes vitéz:
Ki válta fel?

FRANCISCO
Bernardo van helyettem.
Jó éjt. (El)

MARCELLUS
Hahó! Bernardo!

BERNARDO
               Nos? Ki az?
Horatio, nemde?

HORATIO
               Teste, lelke az.

BERNARDO
Hozott Isten, Horatio; téged is,
Jó Marcellus.

HORATIO
Nos, hát ma-éjjel is járt az izé?

BERNARDO
Semmit se láttam.

MARCELLUS
Horatio azt mondja, képzelődünk,
És nem fog rajta hit, ez általunk
Két ízbe látott rémlátvány felől:
Én hát magammal hívtam őt, virassza
Velünk az éjnek perceit;
S ha jő megint a tünemény, legyen
Szemünk' tanúja, és szólítsa meg.

HORATIO
Aj, aj! sosem jő.

BERNARDO
             Ülj le hát elébb;
Hadd ostromoljuk ismét a füled,
Mely e csodának úgy el van falazva,
Amit mi kétszer láttunk.

HORATIO
                   Jó, leűlök.
Bernardo mondja el, miképp esett.

BERNARDO
Múlt éjszaka,
Midőn ama csillag, mely a saroktól
Nyugotra ég, a mennynek épp azon
Részén világolt, Marcellus meg én,
Az óra egyet ütvén...

MARCELLUS
Csitt! szó se több: ahol jő már megint!

Szellem jő

BERNARDO
Alakra éppen a megholt király.

MARCELLUS
Te tudsz latínul: szólítsd meg, Horatio.

BERNARDO
Nem a király? Nézd csak, Horatio.

HORATIO
Egy ízig: átver félelem, csodálat.

BERNARDO
Szót várna.

MARCELLUS
         Tégy kérdést, Horatio.

HORATIO
Mi vagy te, mely az éjfelet bitorlod,
Együtt ama szép, harcias idommal,
Amelyben egykor elhunyt Dánia
Fölsége járt? Az égre kényszerítlek:
Szólj!

MARCELLUS
Lám neheztel.

BERNARDO
           És halad tovább.

Szellem el

MARCELLUS
Elment, felelni kedve nincs.

BERNARDO
No hát? Horatio! sápadsz, remegsz.
Nem több-e hát, mint puszta képzelet?
Mit vélsz felőle?

HORATIO
Az Isten látja, nem hinném soha
Érzéki és hű vallomása nélkül
Saját szememnek.

MARCELLUS
                 Ugyebár hasonlít?

HORATIO
Mint te, magadhoz.
Még harcmez is e volt királyomon,
Midón a büszke norvégit legyőzte;
S bosszús vitában ily zord képe volt,
Midőn a szánas lengyelt a jegen
Megverte. Különös.

MARCELLUS
Két ízbe már, s pont e halotti órán,
Járt őrhelyünk előtt ily harcilag.

HORATIO
Mi részben árt sajátlag, nem tudom;
De általános véleményem az,
Hogy ez honunkra nagy csapást jelent.

MARCELLUS
Üljünk le; s aki tudja mondja meg,
Mért e szoros, e pontos őrvigyázat,
Gyötörni éjjel az alattvalót?
Mért öntik e réz álgyukat naponta,
S veszik külföldön a sok harci szert?
Mért a hajóácsok nagy fogdosása,
Kiknél vasárnap, köznap egyre mén?
Mi készül, hogy ez izzadó sietség
Munkába fog mind éjet, mind napot?
Ki fejti ezt meg?

HORATIO
               Én megmondhatom;
Legalább ez a hír. Az elhúnyt királyt,
Kinek képmása feltűnt az elébb,
Tudjátok, a norvégi Fortinbras,
Izgatva büszke verseny viszketegtől,
Párbajra készté: ám hős Hamletünk
(Mert így becsülte az ösmert világrész)
Megölte Fortinbrast; pecsétes alku,
Törvény- s lovagszokással szentesült,
Levén közöttük, mely szerint amaz
Éltével együtt minden birtokát,
Mely pör alatt volt, a győzőre hagyja;
S mellyel fölérőt szintén lekötött
A mi királyunk. Most, ha győz vala
Fortinbras, ő örökli e vagyont;
És így viszontag az övé, csere-
Kötésök egy kitűzött pontja által,
Hamletre szállt. No most, az ifju Fortinbras
Tapasztalatlan harcvággyal tele,
Norvégia szélein, itt és amott,
Egy csőcselék, elszánt hadat toborza,
Mely, puszta étiért, kész nyaktörő
Nagy vállalatra; és ez nem kisebb
(Hisz kormányunk előtt már nem titok),
Mint visszavenni tőlünk fegyver által
Az apja elvesztette földeket.
Ez inditója mind e készületnek,
Úgy sejtem én, ez őrségünk oka,
S az országos hű-hónak kútfeje.

BERNARDO
Nem más, csupán ez, én is úgy hiszem:
S jól összevág, hogy e csodás alak
Fegyverbe jár itt; oly hasonlatos
Ama királyhoz, akiért e harc.

HORATIO
Egy porszem ő, az ész szemét zavarni.
Így Róma fönt-virágzó napjain,
A leghatalmasb Julius bukása
Előtt kevéssel, gazdátlan maradt
Sok sír, s belőle a leples halott
Makogva, nyíva járt mind útcaszerte;
Tűzfarku csillag, vérharmat, homály
A napban; és a nyirkos égitest,
Mely Neptun országán uralkodik,
Kórrá fogyott, majd mint a végnapon.
S ím, zord jövők hasonló gyászjelét,
Mintegy a balsors száguldó futárit,
S előbeszédét ránk törő gonosznak
Tüntet föl együtt a menny s föld, hazánk
Éghajlatán és honosink előtt.

Szellem visszajő

De halkan! ím! ehol jő már megint!
Útját szelem, ha megront is. Megállj,
Káprázat!
Ha van beszélni hangod, vagy szavad:
Felelj!
Ha képes ember tenni jót veled,
Mi néked enyhes, nékem üdvhozó:
Felelj!
Ha tán belátsz honod sorsába, mely
Előre tudva elkerűlhető:
Ó, hát felelj!
S ha életedben zsarlott kincseket
Raktál halomra mélyen föld alatt,
Miér' ti holtak visszajárni szoktok:

Kakasszó

Mondd el: ne távozz! szólj! Elébe, Márcell!

MARCELLUS
Ne üssek hozzá a lándzsámmal?

HORATIO
                           Üss,
Ha nem akar megállni.

BERNARDO
               Itt van!

HORATIO
                     Itt van!

Szellem el

MARCELLUS
Elment!
Megbántjuk, amily fönséges, midőn
Erőszak látszatával fenyegetjük;
Mert sérthetetlen, mint a levegő,
S hiú ütésink vásott gúny neki.

BERNARDO
Szólt volna már, hogy a kakas kiálta.

HORATIO
S hogy felriadt! mint bűn sujtotta lény
A rettentő hivásra. Úgy beszélik,
Hogy a kakas, a reggel harsonája,
Metsző, hegyes torkával fölveri
A napnak istenét; s az ő jelére,
Ha tűz-, ha vízben, földön vagy egen
Csatangol a bolygó lélek, siet
Mesgyéi közzé, s hogy van benn igaz,
Arról ez a jelen tárgy is bizonyság.

MARCELLUS
Aztán csak elmúlt a kakas szavára.
Mondják, valahányszor az idő közelg,
Melyben Urunk születését innepeljük,
Egész éjjel zeng e hajnal-madár;
S hogy akkor egy se mér mozdulni szellem;
Az éj ártalmatlan; planéta nem ver,
Tündér nem ígéz, nem büvöl boszorkány,
Oly üdvös, oly szentelt azon idő.

HORATIO
Hallottam én is, hiszek is belőle.
De ím, a reggel, öltve bíborát,
Ott járdal a domb harmatján, keletre.
Menjünk, letelt az őr; s azt mondom én,
Tudassuk mindez éji látomást
Az ifju Hamlettel; mert, a fejem rá!
Hogy e nekünk oly néma szellem ő –
Hozzá beszélni fog. Rálesztek, úgye,
Hogy értesítsük, mint a szeretet
Kívánja, s illik hű tisztünk szerint?

MARCELLUS
Rá, rá; közöljük; én tudom, ma reggel
Legalkalmasban hol találni őt.

Elmennek

2. SZÍN

Trónterem. Király, királyné, Hamlet, Polonius, Laertes, Voltimand, Cornelius, urak és kísérők jőnek

KIRÁLY
Bár Hamlet, édes testvérünk, halála
Emléke még új, és ugy illenék,
Hogy gyászba hordjuk szívünket, s egész
Országunk egy bús homlokká boruljon:
De annyiban már a természeten
Győzött  az ész, hogy míg bölcs fájdalommal
Siratjuk őt, megemlékszünk magunkról.
Azért ángyunkat egykor, most királynénk',
E harcos állam trónja özvegyét,
Mintegy kopár örömmel – a szemünk
Mosolygva egyik, a másik könyezve,
Kéjjel koporsók, gyásszal nász között,
Egyensulyozva bánatot s gyönyört –
Nőül vevők; nem ellenkezve bölcs
Tanácsitokkal, melyeket nekünk
Szabadon adátok ez iránt: köszönjük.
Már most, az ifju Fortinbras, miképp
Tudjátok is, nem adva ránk sokat,
Vagy oly hiszemben, hogy bátyánk halála
Miatt ez ország összevissza van,
Kalandos álmakkal szövetkezék,
S követséggel nem átalt háborítni,
Az atyja elvesztette földeket
Kiadni kérvén, melyek jog szerint
Bátyámra szálltak. Ennyit róla. Most
Magunkra térve, s hogy mért e gyülés:
Így áll az ügy: mi a norvég királynak,
Az ifju Fortinbras bátyjának – aki
Mint ágybafekvő és erőtlen agg,
Aligha sejti öccse szándokát –
Írtunk, ne hagyja többre menni ezt,
Holott csak úgyis népéből telik
Ujonc, csapatszám s minden, ami kell.
Most hát, jó Voltimand, Cornelius,
Ti lesztek üdvözlésem átvivői
Az agg királyhoz; nem szabván nagyobb
Kört számotokra, mint itt írva van.
Jó útat; és a gyorsaság legyen
Legjobb ajánlat hűségtek felől.

CORNELIUS és VOLTIMAND
Most, mint egyébkor, tettünk szólni fog.

KIRÁLY
Nem kétkedünk; jó útat, híveim.

Voltimand és Cornelius el

Nos hát, Laertes, mondd, mi jóba jársz?
Kérésed volna: szólj, mi az, Laertes?
A dán király előtt okos beszéd
Nem vész hiába; mit kérnél,, Laertes,
Hogy kérve lenne s nem megadva is?
A szívvel a fő nem közelb rokon,
A száj iránt kéz nem szolgálatosb,
Mint e királyi-szék atyád iránt.
Mit kérsz, Laertes?

LAERTES
               Fölséges királyom
Kegyét, s szabadságot, hogy Francia-
Országba visszatérhessek, ki onnan
Koronázásra vágytam volt haza,
Hűség jeléül. Most, végezve tisztem,
Frankhonba szállnak vágyaim, s hajolva
Fogadnák a kegyes bocsánatot.

KIRÁLY
S atyád ereszt? Mit szól Polonius?

POLONIUS
Igen, királyom; zaklatásival
A lassu engedélyt kicsikará,
S én szándokát nehéz jóváhagyással
Pecsételém; már most bocsássa, kérem.

KIRÁLY
Éld hát, Laertes, szép világodat;
Sajátod a kor s kéj: élvezd örömmel.
De hát te, Hamlet, jó öcsém s fiam...

HAMLET
(félre) Több mint rokonság, s nem éppen rokonszenv.

KIRÁLY
Még rajtad egyre felhők csüngenek?

HAMLET
Dehogy; nagyon is bánt a nap, uram.

KIRÁLYNÉ
Jó Hamlet, ezt az éjszint dobd le már,
S a dán királyra vess nyájasb szemet.
Nehéz pillád ne süsd alá örökké,
Keresve mintegy a por közt atyádat.
Tudod, közös, hogy meghal, aki él,
S természet útján szebb valóra kél.

HAMLET
Igen, asszonyom, közös.

KIRÁLYNÉ
                   Ha az: miért
Látszik tehát előtted annyira
Különösnek?

HAMLET
           Látszik, asszonyom! az is
Valóban; látszik-ot nem ismerek.
Nem e sötétszín köntös, jó anyám,
Sem a szokott gyászöltözet, sem az
Erőltetett mell zúgó sóhaja,
Nem a szemekben duzzadó patak,
A csüggedő tartásu arc, meg a
Bú többi módja, színe és alakja
Jelölhet engem voltaképp: ezek,
Valóban, látszanak, mert játszhatók;
Az enyém belül van, és nem látja szem,
Csak dísze és boglára gyászmezem.

KIRÁLY
Szép tőled, és ajánlja szíved, Hamlet,
Leróni mind e gyász-adót atyádnak.
De lásd, atyád is vesztett egy atyát,
A vesztő újra  mást meg mást; s az élő
Siratta egykorig fiúi tiszte
Szerint. De így megátalkodni a
Bánatban: ez vétkes nyakaskodás,
Nem férfias bú; Isten elleni
Rugódozás, mely gyarló szívet és
Nem béketűrő elmét árul el,
És bárdolatlan, együgyű eszet.
Mert ami, tudjuk, meg kell hogy legyen,
És oly közös, mint érzékink alá
Eső akármi: mért izgága daccal
Szívünkre venni? Fúj! Ez bűn az Ég,
Bűn a halott, bűn a természet ellen,
Fonák az észnek, melynél az atyák
Halála közhely, s szüntelen kiáltja,
Az első hullától a ma kimúltig,
Hogy: „Így kell lenni.” Vágd földhöz tehát,
Kérünk, e gyáva bút, s tekints atyádul;
Mert a világgal éreztetni kell,
Hogy trónusunkhoz legközelb te állsz;
S mi nem kevésbé gyöngéden fogunk
Szeretni, mint legjobb nemző atya
Édes fiát. Mi célod illeti,
Hogy Wittenbergbe visszamenj tanulni,
Ez óhajtásunk ellen van nagyon:
Tégy is le, kérlek, erről és maradj
Nyájas szemünk előtt, szives körünkben,
Mint első udvaronc, öcsénk s fiunk.

KIRÁLYNÉ
Ne hagyd hiába kérni jó anyádat;
Maradj, ne menj Wittenbergába, Hamlet.

HAMLET
Úgy engedelmes lészek, asszonyom.

KIRÁLY
Ez már fiúi szép válasz: maradj
S légy a mi másunk. Asszonyom, jerünk;
Hamlet szelíd és kész megegyezése
Mosoly gyanánt ül szívemen; minek
Örömére ma ne csengjen billikom,
Hogy a felhőknek ágyu meg ne mondja:
Az ég is a királyi áldomást,
A földi dörgést zengje vissza. Jertek.

Harsonák. Király, királyné, urak stb., Polonius és Laertes el

HAMLET
Ó, hogy nem olvad, nem higul s enyész
Harmattá e nagyon, nagyon merő hús!
Vagy mért szegezte az Örökkévaló
Az öngyilkosság ellen kánonát?
Ó, Isten, Isten! míly unott, üres,
Nyomasztó nékem e világi üzlet!
Phí! rút világ! gyomos kert, mely tenyész,
Hogy magva hulljon; dudva és üszög
Kövér tanyája. Ó, megérni ezt!
Kéthónapos halott! – nem, annyi sincs még,
S egy oly király, kihez e mostani:
Hyperion mellett szatír; ki úgy
Élt-halt anyámér, hogy kimélte még a
Fúvó szelektül is. Ég és pokol!
Eszembe kelle jutni? Szenvedéllyel
Csüggött anyám is férjén, mintha vágyát
Növelte volna tápja: s ímhol egy
Hó múlva már – de jobb feledni ezt.
Gyarlóság, asszony a neved! Csak egy
Rövid hó: még cipője sem szakadt el,
Melyben atyám testét kisérte ki,
Niobe módra könnyé válva: – s ím
(Ó, Isten! egy barom, egy oktalan
Tovább gyászolna), ím, ő, éppen ő,
Atyám öccsével egybekél, ki úgy
Sem húz atyámra, mint én Herculesre.
Egy hó alatt – még tettetett könyének
Kisírt szeméből el se tűnt sava,
S  ő újra házas. Ó, gonosz hamarság,
Vérnászi ágyba így sietnie!
Ez jóra nem visz, nem vihet soha;
De törj meg, szívem, mert nem szólhat a száj.

Horatio, Bernardo és Marcellus jőnek

HORATIO
Üdv, jó királyfi.

HAMLET
             Örvendek látásodon:
Horatio – vagy tévedek?

HORATIO
                     De az,
Szegény s örökké hű szolgád, uram.

HAMLET
Nem úgy: „barátom”: váltsunk ily nevet.
S mi hoz Wittenbergből haza, Horatio?
Marcellus, nemde?

MARCELLUS
           Jó uram...

HAMLET
Örvendve látlak, jó estét. No de
Igazán, mi hoz Wittenbergből haza?

HORATIO
Korhelykedési hajlam, jó uram.

HAMLET
Rossz emberedtől nem tűrném el ezt;
Magad se tégy fülemen erőszakot,
Hogy elhitesd ez önvádat velem.
Korhely te nem vagy, én tudom. De hát
Mi dolgod Helsingőrben? Na, ne félj,
Majd megtanítunk inni emberül.

HORATIO
Atyád végtisztességét látni jöttem.

HAMLET
Kérlek, tanúlópajtásom, ne csúfolj;
Inkább anyám nászára, gondolom.

HORATIO
Igazán, uram, az is meglett hamar.

HAMLET
Gazdálkodás, Horatio, gazdálkodás!
Torról maradt hidegsültből kiállt
A nászi asztal. Ó, Horatio,
Inkább halálos ellenségemet
A mennybe láttam volna, mint megérjem
Azt a napot. Atyám! – ni, mintha látnám
Atyámat.

HORATIO
Hol, uram?

HAMLET
         Lelkem szemében.

HORATIO
Én láttam egyszer: oly derék király volt.

HAMLET
Ő volt az ember, vedd akármi részben,
Mását e földön nem látok soha.

HORATIO
Úgy tartom, a múlt éjjel láttam is.

HAMLET
Láttad? Kit?

HORATIO
         A királyt, uram, atyádat.

HAMLET
Atyámat, a királyt!

HORATIO
                 Enyhítse kissé
Füled figyelme az álmélkodást,
Míg elbeszélem a csodát, mire
Tanúm e két ur is.

HAMLET
               Az Istenért!
Halljam tehát.

HORATIO
       Egymás utáni két
Éjjel, hogy őrsön álltak ez urak,
Marcellus és Bernard, mélységes éjfél
Halotti csendjén, ez történt velök.
Tetőtül talpig ércbe öltözött
Alak, hasonló idvezült atyádhoz,
Termett eléjök, s méltóságosan,
Lassan tovább ment; háromszor haladt el
Ijedve káprázó szemeik előtt,
Csak mint pálcája hossza; míg ezek,
Kocsonyává fagyva szinte félsz miatt,
Némán álltak, nem merve szólni hozzá.
Rémes titokban ezt közlik velem,
Én harmad éjjel őrt állok velök;
S ahogy leírták, pontban, az időt,
A tárgy alakját: minden szó igaz lesz,
A tűnemény jő. Ismerém atyádat:
A két kezem nem egyformább.

HAMLET
               De hol
Esett ez?

MARCELLUS
A teren, hol őrködénk,

HAMLET
Hozzá se szóltatok?

HORATIO
                 Szólottam én,
De nem felelt; egy ízbe mintha már
Fejét emelte s úgy tett volna, mint
Ki szólni készül: ám az éjkakas
Harsányt kiálta s ennek hallatára
Csak elhanyatlott és nagy-hirtelen
Eltűnt szemünk elől.

HAMLET
                 Megfoghatatlan.

HORATIO
De mint hogy élek, oly való, uram;
S veled közölni tisztünknek hivők.

HAMLET
Igazán, urak, nagy szög fejemben ez.
Őrködtök-é ma?

MARCELLUS és BERNARDO
Őrködünk, uram.

HAMLET
Páncélosan volt?

MARCELLUS és BERNARDO
Úgy uram.

HAMLET
         Tetőtül talpig?

MARCELLUS és BERNARDO
Fejtől bokáig úgy, uram.

HAMLET
Akkor nem is láttátok arcát?

HORATIO
Tisztán, uram! rostélya nyitva volt.

HAMLET
No! és mogorva volt?

HORATIO
                   Ábrázatán
Inkább bú, mint harag.

HAMLET
                   Halvány? piros?

HORATIO
Fölötte halvány.

HAMLET
             És szemét reátok
Szegezte?

HORATIO
Mindig.

HAMLET
     Hogy nem voltam ott!

HORATIO
Szörnyen leverte voln' fenségedet.

HAMLET
Lehet, lehet. Soká időzött?

HORATIO
Míg halkan százig olvas valaki.

MARCELLUS és BERNARDO
Tovább, tovább.

HORATIO
             Az én láttomra, nem.

HAMLET
Szakálla szürkés, nemde?

HORATIO
                             Aminőnek
Életében láttam: oly ezüst-deres.

HAMLET
Ma éjjel én is őrt állok: talán
Eljő megint.

HORATIO
       El, én kezeskedem.

HAMLET
Ha hős atyám alakját vészi föl,
Megszólitom, ha mindjárt a pokol
Tátong reám s parancsol hallgatást.
Kérlek, ha eddig e látvány titok,
Tartsátok azt tovább is rejtve még;
S akármi olyas történjék ez éjjel,
Vegyétek észre bár, de nyelvre ne.
Jóságtok díja meglesz. Járjatok
Békével. Úgy éjfél előtt, az őrsön
Találkozunk.

MIND
           Tisztünk fönségedé.

HAMLET
Barátságtok, s viszont. Most áldjon Isten.

Horatio, Marcellus és Bernardo el

Atyám árnyéka fegyverben! Gonosz,
Rút cselt gyanítok: bár éj volna már!
Csitt, lélek, addig. Rút csíny nem marad,
Borítsa bár egész föld, föld alatt. (El)

3. SZÍN

Szoba Polonius házában. Laertes és Ophelia jőnek

LAERTES
Poggyászom a hajón; Isten veled:
Aztán, ha kedvező szél lesz, hugom,
S indúl hajó: ne szunnyadj, ám, hanem
Halljak felőled.

OPHELIA
               Kétkednél azon?

LAERTES
Mi nézi Hamlet bíbelő kegyét:
Vedd azt divatnak s játszi vér gyanánt;
Vedd ibolyának az ifjú tavasztól
– Korán nyit, elhull, kedves, de mulékony,
Illatja, színe pillanatnyi élv –
Ne többnek.

OPHELIA
     Ó, ne?

LAERTES
             Mondom, annyinak.
Mert nem csupán idomra és tömegben
Nő a természet; e templommal együtt
Az elme, lélek belszolgálata
Szintén öregbül. Most talán szeret;
Tán ronda célzat még nem szennyezi
Szándéka értékét; de óvakodjál:
Amily nagy ő, szándéka nem övé,
Mert szűletése rabja maga is.
Nem kérhet ő, mint közsorsú személy,
Leányt magának; mert egész haza
Jólléte, üdve, lépésén forog.
Azért e lépésnek határt ama
Test szavazatja s engedélye szab,
Amelynek ő feje. Ha hát szeret,
Mint mondja, illő hinned józanul:
Amennyiben saját állása, rangja
Be hagyja tettel a szót váltani:
Azaz, míg Dánia is mellé szavaz.
Vedd fontolóra hát, mily csorba éri
Becsűleted, ha túl-bizó fülekkel
Dalára hallgatsz, vagy szivet veszítsz,
Vagy szenvedélye zaklatásinak,
Melyen nem úr, szűz kincsed megnyitod.
Vigyázz, Ophelia, szép hugom, vigyázz;
Állj tartalékban vonzalmad megett,
Vágyak s veszély lőtávolán kivűl.
A legszemérmesb lányka is pazar,
Kecseit habár a holdnak fölfedi.
Erény se ment a rágalmas fulánktól,
Üszög senyveszti a tavasz szülöttit
Gyakran előbb, mint bimbajok fesel;
S az ifjuság harmatdús hajnalán
A mételyes kór legjárványosabb.
Óvd hát magad; legbiztosb a vigyázat;
Az ifjú, ha más nincs, magára lázad.

OPHELIA
Megtartom e szép lecke bényomásit
Őrül szivemnek. De, jó bácsikám,
Magad se tégy úgy, mint rossz pap, nekem
Az égbe tüskés, zord ösvényt mutatván,
Míg ő szeles, hiú kéjenc gyanánt
Az élvek rózsás útjain halad,
Feledve, mit papolt.

LAERTES
                 Attól ne félj.
De késem is már; itt jő az atyám.

Polonius jő

Két üdv az áldást kétszer venni el;
Másod bucsúra alkalom mosolyg.

POLONIUS
Még itt, Laertes? Ejh! siess, siess.
A szél vitorlád vállán űl; hajóra!
Várnak. Ne, még ez – áldásom veled

(Kezét Laertes fejére teszi);

S elmédbe vésd jól e nehány szabályt.
A gondolatnak nyelve sose keljen
Nálad, se tettre ferde gondolat.
Légy nyájas ámbár, de ne köznapi;
Kémlelve rostáld meg barátidat,
Aztán szorítsd lelkedhez érckapoccsal;
De minden első jöttment cimbora
Üdvözletén ne koptasd tenyered.
Kerüld a patvart; de, ha benne vagy,
Végezd, hogy ellened másszor kerüljön.
Füled mindenki bírja, szód kevés;
Itéletet hallj bárkitől, ne mondj.
Öltözz, miképp erszényedtől telik,
Drágán, ne torzul; gazdagon, ne cifrán,
Mert a ruha jellemzi emberét,
S a franciák közt a jobb rangbeli
Legválasztékosabb főmester ebben.
Kölcsönt ne végy, ne adj: mert a hitel
Elveszti önmagát, el a barátot;
Viszont, adósság a gazdálkodás
Hegyét tompítja. Mindenek fölött
Légy hű magadhoz: így, mint napra éj,
Következik, hogy ál máshoz se léssz.
Isten veled: áldásom benned ezt
Érlelje meg majd.

LAERTES
               Én alázatos
Bucsút veszek hát, jó uram.

POLONIUS
Menj, az idő hí; várnak a cselédid.

LAERTES
Élj boldogúl, Ophelia;
Eszedbe jusson, mit mondtam.

OPHELIA
                       Bezárva
Elmémben  őrzöm, s kulcsa nálad áll.

LAERTES
Élj boldogul. (El)

POLONIUS
Mi az? Mit mondott ő, Ophelia?

OPHELIA
Könyörgök, Hamlet úrról ejte szót.

POLONIUS
Igen! Jó, hogy eszembe jut.
Úgy hallom, ő gyakran bizalmas órát
Áldoz neked mostanság, s hogy te is
Nagyon szabad s kész voltál elfogadni.
Ha így van (és ezt így sugák nekem,
Intés gyanánt, be), meg kell mondanom:
Nem érted oly tisztán magad, miképp
Lányomhoz illik, és becsűletedhez.
Mennyire vagytok? Mondd ki a valót.

OPHELIA
Több ízben árult már vonzalmat el
Irántam mostanság, uram.

POLONIUS
Mit! Vonzalom! Gyermekleány beszéd,
Járatlané az ily veszélyes ügyben.
S hiszed, mit árul? vagy minek hivod.

OPHELIA
Én nem tudom, mit gondoljak, uram.

POLONIUS
No, megtanítlak: gondold, csecsemő vagy,
Minthogy valódi árunak vevéd.
A semmi-árut. Több árt szabj magadnak,
Különben (hogy ne törjük e szegény szó
Nyakát tovább) elárulsz engem is.

OPHELIA
Atyám, szerelmét úgy ajánlta, mint
Becsűlet és szokás.

POLONIUS
Az! az! szokás, jól mondod; ejh, eredj.

OPHELIA
És szentesíté ajka vallomását
Az Ég majd minden fogadásival.

POLONIUS
Lép a rigónak; úgy, igen. Tudom,
Ha lángol a vér, mily pazérul ad
A nyelvnek a sziv ilyen fogadást.
E fényt, leányom – több világa, mint
Melegje, és kialszik, míg rakod –
Tűznek ne vedd ám. Légy jövöre szűzi
Jelenléteddel kissé fukarabb;
Szabd múlatásid értékét magasbra,
Mint hogy parancsra állj. Hamletre nézve:
Higgy benne annyit: ő ifjú, s nagyobb
Körben csaponghat, mint neked lehet.
Rövídeden, ne bízz, Ophelia,
Fogadásiban, mert mind alkusz-fogás,
Nem oly szinű, mint a burok mutatja.
Csak vétkes űzlet szóvivője mind,
Bár színre jámbor, istenes kötés,
Rászedni jobban. Egy szó mint ezer,
Nyiltan kimondva, én nem akarom,
Hogy többet oly olcsó perced legyen,
Hogy Hamlet úrral szót válts vagy beszélj.
Légy rajta, kérlek; most járj útadon.

OPHELIA
Szót fogadok, uram.

Elmennek

4. SZÍN

Az emelt tér. Hamlet, Horatio és Marcellus jőnek

HAMLET
A lég erősen mar; bizony hideg van.

HORATIO
Csípős, kegyetlen éles levegő.

HAMLET
Hány óra most?

HORATIO
             Tizenkettő felé.

MARCELLUS
De már elverte.

HORATIO
             El?
No nem hallám: így hát közelg a szellem
Szokott sétái rendes ideje.

Kívül harsonák és üdvlövés

Mi ez, uram?

HAMLET
Ma éjjel fent van s dőzsöl a király,
Nagy dáridóján bősz tánc tántorog;
S amint leönti Rajna kortyait,
Az üst-dob és rézkürtök így riadnak
Reá dicső tust.

HORATIO
           Hát ez a szokás?

HAMLET
Ez ám bizony:
De szerintem – ámbár én honos vagyok
S belészülettem – oly szokás, melyet
Megtörni tisztesb, mint megtartani.
E kába lagzi, mind kelet- s nyugatra,
Más nemzeteknél csúnya hírbe hoz:
Iszákos a nevünk s utána disznó
Cím is ragad még; s e szokás, valóban,
Bár tetteink megütnék a tökélyt,
Jó hírnevünk savát, izét veszi.
Mint egyes ember – gyakran megesik –
Természet ütvén rá csúf bélyeget
Születésekor (miben pedig nem ok:
Mintákhoz a természet kötve nincs);
Vagy szerfölötti vér-vegyűlet által,
Mely romboló az ész bástyáinak;
Vagy csak szokásból, mely túl-erjedőleg
Elsavanyítá a tetszős modort:
Ily ember is, mondám, ez egy hibáért
– Viselje bár, mint természet jegyét,
Vagy vakszerencse foltját, és különben
Erénye lenne tiszta, mint az üdv,
S oly végtelen, mint embertől telik –
Ez egy hibáért a közvéleményben
Süllyedni, veszni tér: a cseppnyi rossz
Eloltja benne a nemesb valót,
Önnön gyalázatára.

Szellem jő

HORATIO
                   Ni, uram, jő!

HAMLET
Ó, irgalomnak minden angyali
S ti égi szolgák, most őrizzetek!
Légy üdvezült lény – kárhozott manó,
Hozd ég fuvalmát, vagy pokol lehét,
Gonosz legyen bár célod, vagy kegyes:
De oly kérdéses alakban jelensz meg,
Hogy szólnom kell veled. Idézlek, Hamlet,
Király, atyám, fejdelmi dán: felelj!
Ne hagyj tudatlanságban szétrepednem,
Ó, mondd, miérthogy szentelt csontjaid
Elszaggaták viaszpóláikat?
Miérthogy a sír, melybe csöndesen
Láttunk betéve, megnyitá nehéz
Márvány inyét, hogy így kivessen újra?
Szólj, mit jelent ez, hogy te, holt tetem,
Egész acélban így feljársz a hold
Fakó fényére, borzasztván az éjt?
S mi, természet bohói, annyira
Megrázkódunk sok rémes gondolattól,
Mely túlhaladja értelmünk körét?
Szólj, mit jelent ez? mért van? mit tegyünk?

A szellem int Hamletnek

HORATIO
Int, hogy kövessed, mintha közleni
Akarna fontos valamit veled,
Csupán magaddal.

MARCELLUS
                   Ím, mily nyájasan
Lendíti karját félrébb hely felé:
De mégse menj.

HORATIO
               Ne, semmi szín alatt.

HAMLET
Itt nem beszél: tehát megyek vele.

HORATIO
Ne tedd, uram!

HAMLET
                     De mit félnék, ugyan?
Egy tű-fokát nem ér az életem;
S a lelkem – abban ő mi kárt tehet,
Mely halhatatlan lény, mint ő maga?
Lám, egyre int karjával; – én megyek.

HORATIO
De hátha kísért: a folyamba csal,
Vagy borzadályos sziklacsúcsra, mely
Tengerbe bókol, talpánál kisebb?
S ott más iszonytatóbb alakra válva,
Eszétől fosztja meg fönségedet,
És őrületbe ránt? Gondold meg ezt;
Kétségbeejtő már a hely maga,
Bősz képzetet szül attól minden agy,
Látván a tengert oly sok ölnyire
S hallván alatta zúgni.

HAMLET
                     Egyre int:
Csak menj! követlek.

MARCELLUS
                 De nem méssz, uram!

HAMLET
Bocsássatok.

HORATIO
Fogadj szót: nem hagyunk.

HAMLET
Sorsom kiált, és minden kis inat
E testben oly rugós keményre edz,
Mint a neméai oroszlán idegje.

Szellem int

Mindegyre int. Le a kezet, urak –

(Kitépve magát)

Mert Isten engem! szellemet csinálok
Abból, ki nem bocsát. Félrébb, ha mondom!
Csak menj! követlek.

Szellem és Hamlet el

HORATIO
A képzelődés bőszültté teszi.

MARCELLUS
Kövessük! nem jó így magára hagyni.

HORATIO
Utána hát. Mi lesz ebből, öcsém?

MARCELLUS
Rohadt az államgépben valami.

HORATIO
Ég hozza jóra.

MARCELLUS
           Menjünk hát, kövessük.

Elmennek

5. SZÍN

Az emelt térnek egy félrébb eső része.
Szellem és Hamlet jőnek

HAMLET
Hová vezetsz? szólj! nem megyek tovább.

SZELLEM
Figyelj.

HAMLET
         Fogok.

SZELLEM
                 Az én órám közel,
Hogy visszatérjek gyötrő kénköves
Lángok közé.

HAMLET
       Ó, jaj, szegény szellem!

SZELLEM
Ne szánj; figyelmezz arra komolyan,
Amit beszélek.

HAMLET
             Szólj, meghallani  
Köteles vagyok.

SZELLEM
             Az, megboszulni is,
Ha meghallottad.

HAMLET
Mit?

SZELLEM
   Én atyádnak szelleme vagyok;
Kárhozva, éjjel bolygnom egy korig,
S nappal bezárva lenni láng között,
Míg földi létem undok bűne mind
Kiég s letisztul. Csak ne voln' tilos
Börtönlakom titkát elmondani:
Olyat fedeznék föl, hogy legkisebb
Szavára lelked hánytorogna fel,
Megfagyna ifju véred, s két szemed,
Köréből, mint csillag szökellne ki,
Szétválna fürtbe kondorult hajad
S élére állna minden szál külön,
Mint tüske-állat zörgő tollai:
De ily örök jelentés nem való
Hús-vér füleknek. Ó, figyelj, figyelj!
Ha szeretted édes atyádat valaha...

HAMLET
Ó, Isten!

SZELLEM
Boszúld meg rút, erőszakos halálát.

HAMLET
Erőszakos?

SZELLEM
Rút és erőszakos – nincs rá egyéb szó,
De szörnyü rút, s természet elleni.

HAMLET
Ó, hadd tudom hát, s oly gyors szárnyakon,
Mint a fohász s szerelmi gondolat.
Szálljak boszúmra.

SZELLEM
               Képesnek talállak.
Butább is volnál, mint a buja gyom,
Mely Léthe partján lustán gyökerez,
Ha erre meg nem indulnál. Figyelj hát.
Kertemben alvám – így adják elő –,
S megmart a kígyó; ily koholt mesével
Dugák be csúfra Dánország fülét
Vesztem felől; de tudd meg, lelkes ifju,
Amely kigyó atyád halálra marta,
Most koronáját viseli.

HAMLET
Nagybátyám! Ó, az én próféta lelkem!

SZELLEM
Az, a parázna, vérnősző barom;
Ki bűvös ésszel, csáb ajándokokkal
(Ó, átkos ész, ajándék, melyek így
Szédítni bírtok!) megnyeré gyalázatos
Kéjére színleg feddhetlen királyném
Kedvét. Ó, Hamlet, ez volt a bukás!
Tőlem, kinek szerelme oly nemes volt,
Hogy még karöltve járt a mátkai
Szent fogadással, egy cudarhoz esni,
Kit, hozzám mérve, koldusan hagyott
Már a természet is.
De, míg a szűz erény nem tántorul,
Bár égi képben űzze bujaság:
Ellenben a kéj, bárha fényes angyal
A társa, égi ággyal eltelik
S ganajba duszkál.
De halkan! érzem a hajnal lehét,
Rövid legyünk. Amint kertemben alvám
– Ez volt szokásom minden délután –,
Meglopta bátyád ezt a biztos órát,
Üvegben átkos csalmatok levével,
S fülhézagomba önté e nedű
Bélpoklos csöppjeit, melyek hatása
A vérnek oly halálos ellene.
Hogy gyorsan átfut, mint a kéneső,
A testbe minden ösvényt és kaput,
S mint tejbe csöppent oltó a tejet,
Megoltja, összerántja hirtelen
A híg, az ép vért: így történt velem:
Egyszerre undok ótvar kérgezé,
Csömörletes héjjal, Lázár gyanánt,
Szép síma testemet.
Így lettem én el, hajh! testvérem által,
Éltem, királyném, koronám nekül;
Levágva épen bűneim virágján,
Nem gyónva, kenve, nem áldozva meg,
Nem vetve számot, sőt számolni küldve
Minden hamisságimmal fejemen:
Irtóztató! irtóztató! irtóztató!
Ha van belőlem benned vér, ne tűrd ezt;
Ne engedd Dánia királyi ágyát
Vérbujaságnak átkos fekhelyűl.
De, bárhogyan látsz e boszú müvéhez,
Elméd maradjon tiszta, és ne törjön
Anyádra lelked: bízd az Égre őt
S mind a tövisre, mely keblében él,
Az csípje, szúrja. Most Isten veled;
A fénybogár jelenti, hogy virad,
Halványodik hatástalan tüze.
Isten veled, Hamlet! Eszedbe jussak. (El)

HAMLET
Ó, ég minden lakói! Föld! S mi még?
A poklot is mondjam? Csitt, csitt, szivem.
Ne váljatok tüstént vénné, inak!
De tartsatok merőn. Eszembe juss?
Igen, szegény szellem, míg e zavart
Golyóban székel az emlékezet.
Eszembe juss?
Igen, letörlök emlékezetem
Lapjáról minden léha jegyzetet,
Könyvek tanácsit, képet, benyomást,
Mit vizsga ifju-kor másolt reá,
És csak parancsod éljen egyedűl
Agyam könyvében, nem vegyülve más
Alábbvalókkal: úgy van, esküszöm.
Ó, jaj! rémséges asszony!
Ó, gaz – mosolygó, átkozott gazember!
Hol a tárcám – leírom, hadd irom le,
Hogy ember úgy mosolyghat s gaz lehet;
Legalább a dán király bizonnyal az. (Ír)
No, bátya, itt vagy. Most a jelszavam:
És az: „Isten veled! Eszedbe jussak.”
Esküm van arra már.

HORATIO
(künn)            Uram! uram!

MARCELLUS
(künn) Hamlet királyfi!

HORATIO
(künn)                Óvja őt az Ég!

MARCELLUS
(künn) Úgy adja Isten!

HORATIO
(künn) Hahó! Uram! Fönséges úr! hahó!

HAMLET
Hahó! csak erre, szolgám, erre, erre!

Horatio és Marcellus jőnek

MARCELLUS
Nos, hercegem?

HORATIO
                 Mi újság, jó uram?

HAMLET
Ó, rendkivűli!

HORATIO
           Mondd el, jó uram.

HAMLET
Nem, mert tovább adnátok.

HORATIO
                       Én, uram?
Nem én, az Égre!

MARCELLUS
               Én se, hercegem.

HAMLET
Mit szólatok hát: emberelme csak
Fel bírja-é gondolni ezt? Hanem
Hallgatni fogtok?

HORATIO és MARCELLUS
Esküszünk, uram.

HAMLET
Nincs oly gazember széles Dániában –
Ki megrögzött cinkos ne volna.

HORATIO
                             Ezt
Tudtunkra adni nincs szükség, uram,
Sírból jövő szellemre.

HAMLET
                   No, igaz;
Igazatok van; így hát, gondolom,
Minden további formaság nekűl
Rázzunk kezet, s váljunk el, uraim.
Ti, merre dolgotok hí s kedvetek,
Mert dolga, kedve van mindenkinek,
Amilyen, olyan; én, szegény fejem,
Lássátok, én megyek könyörgeni.

HORATIO
Ez csak hiú, zavart beszéd, uram.

HAMLET
Sajnálom, hogyha sért; bizony, szivemből,
Bizony!

HORATIO
Nincs benne sértés, jó uram.

HAMLET
Szent Patrik-úgyse, van! Horatio,
Még sok. Mi ezt a látványt illeti:
Becsűletes kisértet, mondhatom;
Köztünk mi történt, ezt ha tudni vágytok,
Barátim, e vágyat nyomjátok el;
S most, mint barátok, iskolás, vitézi
Bajtársak, egy hitvány kérést nekem
Megtesztek, úgye?

HORATIO
                     Meg, uram; mi az?

HAMLET
Amit az éjjel láttatok, soha
Ki nem beszélni.

HORATIO és MARCELLUS
Nem, nem jó uram.

HAMLET
De hát esküdjetek.

HORATIO
                 Hitem reá,
Hogy én nem.

MARCELLUS
Én se, jó uram; hitem rá.

HAMLET
Kardomra!

MARCELLUS
             Már megesküvénk, uram.

HAMLET
De a kardomra kell! kardomra kell!

SZELLEM
(alant) Esküdjetek.

HAMLET
Ha, ha! te mondod, hé? ott vagy, te jópénz?
– Halljátok e fickót a pincelyukban? –
Lássunk a hithez.

HORATIO
           Tedd fel hát, uram.

HAMLET
Ki nem beszélni, amit láttatok, soha,
Kardomra esküsztök.

SZELLEM
(alant)            Esküdjetek.

HAMLET
Hic et ubique? Úgy váltsunk helyet.
Jerünk idébb, urak.
Szablyámra ismét a kezeteket,
S hogy a hallottról nem szóltok soha,
Kardomra esküsztök.

SZELLEM
(alant)            Esküdjetek.

HAMLET
Jól mondád, vén vakand! oly gyorsan áskálsz?
Derék egy árkász! Másuvá, barátim.

HORATIO
Ó, boldog Isten!
De mindez oly csudás, oly idegen.

HAMLET
Hát üdvözöld, mint idegent szokás.
Több dolgok vannak földön és egen,
Horatio, mintsem, bölcselmetek
Álmodni képes. De jerünk tovább:
Itt mint elébb: az Isten úgy segéljen,
Bármily fonákul viselem magam
– Minthogy talán, úgy látom, ildomos lesz
Ezentul furcsa álcát öltenem –,
Hogy, látva engem ilyenkor, soha
Nem fontok így kart, nem ráztok fejet,
Se kétesen ily szót nem ejtetek:
„Jó, jó, mi tudjuk”; vagy „ha mi akarnók”;
Vagy: „szólhatnánk mi”; vagy „lehetne csak!”
Vagy bármi oly kétértelmű jelet,
Hogy dolgaimban tudtok valamit.
Ezt hogy nem tészitek: az Isten úgy
Legyen irgalmas, kegyelmes legnagyobb
Szükségetekben. Most esküdjetek.

SZELLEM
(alant) Esküdjetek.

HAMLET
Nyugodj, felháborult szellem, nyugodj!
Most hát, egész szivemmel, jó urak,
Magamat ajánlom, s ha mi oly szegény egy
Embertől, aminő Hamlet, telik,
Szives barátságát hogy megmutassa:
Isten segélyivel, meglesz. Jerünk;
De, kérlek, ujjotok mindég az ajkon. –
Kizökkent az idő; – ó, kárhozat!
Hogy én születtem helyre tolni azt.
No, jertek együtt.

Mind el

 

---

MÁSODIK FELVONÁS

1. SZÍN

Szoba Polonius házában. Polonius és Rajnáld jőnek

POLONIUS
Add által e pénzt, jó Rajnáld, neki
S ez irományokat.

RAJNÁLD
             Meglesz, uram.

POLONIUS
És szörnyü bölcsen téssz, Rajnáld, ha addig
Felé se mégy, mig a viseletét
Ki nem nyomoztad.

RAJNÁLD
               Volt is szándokom.

POLONIUS
Derék; derék. No, lásd, öcsém, elébb is
Tudd meg, ki van dán Párisban lakó;
Hogyan, ki és mi módon, hol, mi körben,
Mi lábon élnek: és ha ily kerűlő,
Ügyes kérdések által rájövél,
Hogy ismerik fiam: mehetsz odább,
Anélkül, hogy sajátlag kérdenéd.
Tégy úgy, mikéntha ismernéd, de távol;
„Apját, családját – mondjad – ismerem,
Kissé magát is” – érted ezt?

RAJNÁLD
                     Igen,
Uram, nagyon jól.

POLONIUS
             „Egy kissé magát is –
Mondhat'd – de jól nem; és ha az, kire
Én célozok: nagyon szilaj legény,
Ez s ez hibája” – kenj aztán reá
Csínyt, ami tetszik; ám, érts szót: ne olyast,
Mi böcstelenség; attul óvakodj;
De, hé, csak olyan hetyke, vad, szokott
Kirúgást, ami együtt jár az ifju
Szabad élettel.

RAJNÁLD
       Mint a játék, uram.

POLONIUS
No, vagy ivás, vívás, szitok, civódás,
Bujálkodás: – eddig bátran mehetsz.

RAJNÁLD
Ez böcstelenség lenne rá, uram.

POLONIUS
Nem a bizony! csak ízét jól megadd.
S nehogy másfelé botrányt költs reá,
Csak, hogy magának nem mindég ura;
Mást nem akarnék; s oly csinján leheld
Rá e hibákat, hogy mint a szabadság
Szeplői, a láng-elme kitörő
Villámi, s a szilaj vér féktelen
Rohamja tűnjenek csupán elő,
Mi mindennel köz.

RAJNÁLD
               Úgyde, jó uram...

POLONIUS
Hogy miért csináld ezt?

RAJNÁLD
                     Igen, azt szeretném
Megtudni.

POLONIUS
Hát, fiú, ez az én cselem;
S úgy gondolom, hogy a fortély talál.
Ha majd fiamra ily apró hibát kensz,
Mint műre kis szenny, munka közt, ragad,
Figyelj,
Az embered, kiből szót lesni célod,
Ha bármelyikben a mondott bünök
Közől fiam talált léledzeni,
Tódítja, meglásd, mint következik:
„Jaj, édes úr!” – „barátom” – vagy: „kegyed” –
Vagy ami cím, vagy szójárás divat
Nép- s tájszerűleg...

RAJNÁLD
                 Jó; uram, tudom.

POLONIUS
Aztán, öcsém, elkezdi, hogy – izé –
Mit akartam mondani? – No, lám, biz' Isten,
Akartam én valamit mondani –
Hol is hagyám el?

RAJNÁLD
Tódítja majd, amint következik:
„Barátom!” – „édes úr” – vagy más ilyen.

POLONIUS
„Amint következik” – igen, tudom:
Tódítja: „ismerem azt az urat;
Tegnap, vagy a minap, vagy ekkor, akkor,
Ezzel meg azzal láttam; s akkor éppen
– Jól mondja – játszott, vagy megittasult;
Labdán kocódott; vagy tán, e s ama
Jóféle házba láttam térni be”,
– Bordélyba, persze – s így tovább.
No ládd-e most már:
Cseled csalétke e való csukáját
Megfogja, s így az ildom és az ész
Mintegy csavarral, rézsut eszközökkel,
És görbe úton lel ki egyenest:
Így tapogasd te is ki a fiam,
Tanácsaim szerint. Érted? nem érted?

RAJNÁLD
Igen, uram.

POLONIUS
         Járj békével tehát;
Isten veled.

RAJNÁLD
Ó, jó uram.

POLONIUS
Példát magadról véve, lesd ki őt.

RAJNÁLD
Bizonnyal úgy fogom.

POLONIUS
S mondd, a zenét se hanyagolja el.

RAJNÁLD
Jól van, uram, jól.

POLONIUS
Hordozzon Isten!

Rajnáld el. Ophelia jő

                   Nos, Ophelia, mi baj?

OPHELIA
Jaj, hogy megijedék, atyám!

POLONIUS
Mitől, az Istenért!

OPHELIA
Amint szobámban varrok az elébb,
Lord Hamlet – a mellénye tárva-nyitva,
Csupasz fővel, szennyes harisnya lábán,
Az is kötetlen csüng bokáira,
Sápadtan, mint az ünge, térdvacogva,
S oly szánalomra méltó egy alak,
Mintha pokolból futna egyenest
Szörnyűt beszélni – csak elémbe áll.

POLONIUS
Őrült, miattad?

OPHELIA
         Nem tudom, atyám;
De félek, az lesz.

POLONIUS
             Mit szólt?

OPHELIA
                         Megfogá
Csuklón felül kezem, s tartá erősen,
Majd hátralépve kar-hosszányira
S másik kezét így téve homloka
Fölé, vizsgálni kezdé arcomat,
Mintha levenné. Így állott soká;
Utóbb – megrázva kissé a karom
S fejét háromszor így himbálva meg –
Olyan keservest és nagyot sohajt,
Hogy összeroskad, úgy tetszett, alakja,
S ott végzi létét. Ekkor elbocsát,
S vállán keresztül fordítván fejét,
Csak mintha szem nélkül is tudna járni;
Mert most segélyök nélkül ki-talált
S mindvégig rám süté világukat.

POLONIUS
Jer csak velem, jer: viszlek a királyhoz.
Valóban, ez szerelmi önkivűllét,
Amely erővel önvesztébe tör
S kétségb'esett szándékra ösztönöz,
Mint bármi szenvedély az ég alatt,
Mely ostorozza létünk. Bánom is –
Illetted-é zokszóval közelebb? Mi?

OPHELIA
Nem én, atyám, csak, mint parancsolád,
Elútasítám levelit, s magát
El nem fogadtam.

POLONIUS
Ez őritette meg. Bánom, bizony,
Hogy óvatosb, eszélyesb nem valék
Iránta. Féltem, csak játékot űz
S vesztedre munkál. Átkozott gyanúm!
De, Isten engem! oly saját hibája
Koromnak, messze vinni a gyanút,
Amily közös, hogy ildom nincs elég
Az ifju népnél. Menjünk a királyhoz:
Hadd tudja meg; takarni több a gond,
Mint a harag fölfedni e viszonyt.

Elmennek

2. SZÍN

Szoba a kastélyban. Király, királyné, Rosencrantz, Guildenstern és kíséret jőnek

KIRÁLY
Üdv, Rosencrantz, Guildenstern, édesim!
Azonfölül, hogy látni vágytalak,
Szükség okozta gyors hivástokat,
Rátok szorulván. Hallátok bizony,
Hamlet hogyan ki van cserélve; ki –
Mert nem hasonlít ahhoz, ami volt,
Se a kül-ember most, se a bel-ember.
Mi hozta így magán kivűl, egyéb,
Mint atyja elvesztése, nem birom
Álmodni se. Kérlek hát bennetek,
Hogy véle nővén kis kor óta fel,
S kedélyre, korra mindig társai,
Toldjátok udvarunknál múlatástok
Még egy kevéssel; hogy, pajtásilag
Kéjekbe vonva, s alkalom szerint,
Lessétek el, mi bántja titkon úgy,
Mit, tudva, tán megorvosolhatunk.

KIRÁLYNÉ
Jó ifjak, ő gyakorta emleget;
Nincs ember, élve, kettő, akihez
Jobban tapadna. Hogyha tetszenék
Irántunk ennyi jóval lennetek,
S nálunk időzni egy kissé tovább
És támogatni lelkünk óhaját:
Oly köszönet vár múlatástokért,
Minőt királyi hála követel.

ROSENCRANTZ
Fölségtek, a csekély lényünk felett
Uralkodó hatalma által, inkább
Parancsol, ön magas tetszéseként,
Mint kérve kérjen.

GUILDENSTERN
               És mi tesszük azt;
Szolgálatunkat, ím, mély bókolattal
Hajtjuk, magunkkal együtt, lábaikhoz,
Parancsra készen.

KIRÁLY
Köszönet, Rosencrantz és nemes Guildenstern.

KIRÁLYNÉ
Köszönet, Guildenstern és nemes Rosencrantz.
Most szóljatok be, kérlek, oly igen
Elváltozott fiamhoz. Valaki
Menjen, vezesse Hamletemhez őket.

GUILDENSTERN
Ég adja, hogy jelenlétünk, fogásink,
Kedvére és hasznára légyenek.

KIRÁLYNÉ
Úgy adja Isten.

Rosencrantz, Guildenstern és néhány kísérő el.
Polonius jő

POLONIUS
Királyom, a követség jóra járt,
Norvégiából vígan tért haza.

KIRÁLY
No lám, te mindig jó hir atyja voltál.

POLONIUS
Az, úgye? fölség. Hidd el, jó uram,
Egy lelkem, egy hitem van, s mindenik
Az Istené s kegyes királyomé;
De úgy hiszem (vagy hát ez agyvelő
Nem jár oly bizton a titkok nyomán,
Mint szokta eddig), hogy kikémlelém,
Hamlet királyfi mért őrűle meg.

KIRÁLY
Ha! szólj tehát: óhajtom hallani.

POLONIUS
Előbb bocsásd be a követeket;
Az én hirem legyen majd csemege.

KIRÁLY
Tégy oly kegyet velök, magad vezesd bé.

Polonius el

Azt mondja, édes Gertrud, megtalálta
Fiad rosszkedve minden kút-fejét.

KIRÁLYNÉ
Félek, hogy az nem más, mint a derék:
Atyja halála, s gyors nászunk reá.

KIRÁLY
No, majd kilessük.

Polonius visszajő, vele Voltimand és Cornelius

                     Jó napot, barátim.
Nos, Voltimand, mivel bocsáta vissza
Testvérünk, a norvég király?

VOLTIMAND
Szépen köszöntet s jót kiván viszont.
Első szavunkra félben hagyatá
Az öccse hadszedését; mert elébb
Azt gondolá, hogy a polákra készül;
De majd belátta, hogy felséged ellen
Tör voltaképp: s megbosszankodva rajt
– Hogy gyönge karja, kórja és kora
Így rászedettek –, eltiltó parancsot
Küld öccse ellen: az jön, szónak áll,
Pirongatást kap, és elvégre is
Bátyjának felfogadja, hogy soha
Fölséged ellen fegyvert nem ragad.
Ősz bátyja erre megörülve, évpénzt,
Háromezer tallért rendel neki,
S megbízza, hogy most már az így szedett
Hadát vezesse menten a polákra;
Kérvén – miképp itt bővebben kifejti –
Fölségedet, hogy birtokin hadát
Engedje átvonulni békésen,
Oly óvatosság s rendszabály szerint,
Mint meg van írva.

KIRÁLY
                   Tetszik ez nekünk.
Elolvasandjuk alkalmasb időben,
S választ irunk, meghányva ez ügyet,
Köszönjük addig is hű fáradástok.
De most pihenni; majd estére vígan
Megünnepeljük az „Isten-hozottat”.

Voltimand és Cornelius el

POLONIUS
Így hát szerencsés véget ért ez ügy.
Uram! királyném! fejtegetni azt,
Mi a fölség, mi a jobbágyi tiszt,
Nap mért nap, s éj az éj, idő idő:
Nap-, éj- s időpazarlás volna csak.
Azért, rövidség lévén lelke minden
Okos beszédnek, a szóár pedig
Csak teste rajta és kül cifraság:
Rövid leszek. Nemes fiad megőrült:
Azt mondom, őrült; mert „őrült”, mi az ?
Hanemha őrült lenni s nem egyéb.
De hagyjuk ezt.

KIRÁLYNÉ
             Több tartalom! kevésb
Mesterkedéssel.

POLONIUS
               Esküszöm, királyné,
Egyáltalában nem mesterkedem.
Hogy őrült, az való; s való, hogy az kár;
S kár, hogy való: bolondos egy figúra.
De hagyjuk abba, nem mesterkedem.
Ő hát bolond, ez áll; most hátra van
Nyomoznunk e következés okát,
Vagy inkább e kivetkezés okát.
Mert e kivetkezett következés
Okból eredt, ez áll; s ebből foly ez:
Figyelmet kérek.
Van nékem egy lányom; van, mert enyém;
Ki engedelmes tiszteként, ihol,
Ezt adta nékem. Most itéljenek.
– „A mennyeinek, lelkem bálványának, a szépséges Opheliának” –
Rút szó, silány szó; „szépséges” silány szó.
De hallga csak tovább. Im:
– „Gyönyörűséges fehér keblébe ím e sorokat” stb.

KIRÁLYNÉ
S ezt Hamlet írta néki?

POLONIUS
                     Türelem,
Felséges asszony; én igaz leszek.
„Kételd, a nap hogy forgandó,
Kételd, csillagtűz ragyog;
A valót, hogy igazmondó:
Csak ne azt, hogy hű vagyok.
Ó, édes Opheliám! rosszul megy nekem ez a verselés; nem
tudom én mértékre szedni sóhajaimat: de hogy téged, ó,
legjobb! legjobban szeretlek, azt hidd el.
Isten veled.
Tied örökre, kedves drága hölgy, míg csak e gépezet
az övé leend,
                                           Hamlet”
Ezt engedelmes lányom megmutatta,
Mi több – idő, hely, alkalom szerint
Ahogy történtek – esdeklésit is
Mind bésugá nekem.

KIRÁLY
                     S hogyan fogadta
Szerelmét a leány?

POLONIUS
                   Fölséges úr,
Minek tart engem?

KIRÁLY
                   Egy becsűletes,
Hű emberemnek.

POLONIUS
               Azt óhajtom is
Megbizonyítni.De mit vélne rólam,
Ha, látva nőni e forró szerelmet
(Mert észrevettem, annyit mondhatok,
Mielőtt leányom szólt), mit vélne rólam,
Vagy őfelsége itten a királyné,
Ha tárca lettem volna, vagy fiók;
Vagy azt mondom: „szivem! ne láss, ne hallj”;
Vagy bámészkodva nézem e szerelmet:
Mit vélne rólam úgy fölségetek?
Nem én! dologhoz láttam egyenest,
S az ifju hölgyet így fogám elő:
„Hamlet királyfi: csillagod fölött jár,
Ez nem szabad”; és meghagyám neki,
Látogatásit ne fogadja el,
Se hírnökét, se semmi zálogát.
És jó tanácsom nála megfogant;
Hamlet pedig – rövid szóval kimondva –
Elébb komor lőn, éte elveszett,
Majd álma is; majd bágyadás fogá el,
Majd bamba hóbort, s fokról fokra így
Az őrülése, melyben most dühöng
És mi siratjuk.

KIRÁLY
           Mit gondolsz, ez a baj?

KIRÁLYNÉ
Az meglehet, nagyon valószinű.

POLONIUS
Szeretném tudni, volt-e oly idő,
Hogy én azt mondtam: „így van; felelek”
S másképp ütött ki?

KIRÁLY
                 Nem, tudtomra nem.

POLONIUS
Vágják el ettül ezt, ha ez nem így van.
Ha engem a körülmény útasít,
Én megtalálom a rejtett valót,
Habár a föld központja rejtené.

KIRÁLY
Hogyan tehetnénk egy kisérletet?

POLONIUS
Tudjuk, el-eljár itt a folyosón
Négy óra hosszat is.

KIRÁLYNÉ
                 Való, szokása.

POLONIUS
Ilyenkor egyszer a leányom én
Hozzá eresztem, s a kárpit megől
Bátran kilessük a találkozást.
Ha nem szerelmes, ha nem amiatt
Veszté eszét: ne államférfiú
Legyek, hanem pór és hajtsak lovat.

KIRÁLY
Jó, megkisértjük.

Hamlet olvasva jő

KIRÁLYNÉ
Szegény amott jő s olvas komoran.

POLONIUS
El hát! könyörgök, mind a ketten el.
Legitt hozzáfogok; ó kérem, el!

A király, királyné és a kíséret távoznak

Hogy van az én fönséges uram, Hamlet?

HAMLET
Jól, hál' Isten.

POLONIUS
Ismer fönséged engem?

HAMLET
Derekasan: maga halkufár.

POLONIUS
Nem én, uram.

HAMLET
No, pedig szeretném, ha efféle becsületes ember volna.

POLONIUS
Becsületes, uram?

HAMLET
Az hát, uram; becsületes lenni, ahogy most jár a világ, annyi, mint egynek kétezerből lenni kiszemelve.

POLONIUS
Nagyon is igaz, fönséges úr.

HAMLET
Mert ha a nap kukacot költ ki a döglött kutyában, mivel az oly kedves, csókolni való dög...
Van leánya?

POLONIUS
Igenis, van, uram!

HAMLET
Ne engedje napon járni; a fogékonyság nagy áldás; de nehogy a leánya fogékony találjon lenni.
Barátom, vigyázz.

POLONIUS
Hogy értsem ezt? (Félre) Mindig a leányomra céloz; de hiszen meg sem ismert először; halkufárnak mondott. Odavan, nagyon odavan már; hanem, igazán, magam is sok kínt állottam ki fiatal koromban a szerelem miatt; majd így jártam én is. – Mi az, amit olvas, fönséges úr?

HAMLET
Szó, szó, szó.

POLONIUS
De a veleje?

HAMLET
Kinek a veleje?

POLONIUS
No, annak, amit olvas fönséged.

HAMLET
Rágalom, uram; mert ni, mit mond itt a csúfolódó gaz kópé: hogy öregembernek ősz a szakálla, ráncos az orcája; szeméből sűrű gyanta szivárog és szilvafa-enyő; amellett bőséges észfogyatéka és erősen gyenge ágyéka van; mely dolgokat, uram, bár magam is rettentően és roppantul meghiszek, mégis úgy tartom, nem becsület így papírra tenni: mert lám, maga is, uram, akkor lenne olyan öreg, mint én, ha visszafelé haladhatna, rák módra.

POLONIUS
Őrült beszéd, őrült beszéd: de van benne rendszer. – Nem sétálna odább a légvonatból, fönséges úr?

HAMLET
A sírba?

POLONIUS
No, már az csakugyan kívül esik a légvonaton. – Mily talpraesettek a feleletei néha! Csudálatos, hogy gyakran az őrültség eltalálja, mit az értelem s józan ész nem bírna oly szerencsésen megoldani. Megyek, itt hagyom, s tüstént módot keresek benne, hogy találkozzék leányommal. – Fönséges úr, én legalázatosabb búcsút veszek fönségedtől.

HAMLET
Semmit se vehet tőlem, uram, amitől oly örömest megválnék; kivéve az életem, az életem, az életem.

POLONIUS
Isten maradjon fönségeddel.

HAMLET
Unalmas vén bolondjai!

Rosencrantz és Guildenstern jőnek

POLONIUS
Hamlet királyfit keresik? – itt van.

ROSENCRANTZ
(Poloniushoz) Áldja Isten, uram.

Polonius el

GUILDENSTERN
Fönséges úr!

ROSENCRANTZ
Kegyes jó uram!

HAMLET
Szerelmes drága barátim! Hogy vagy, Guildenstern? Áh, Rosencrantz! Hogy vagytok, pajtás?

ROSENCRANTZ
Mint földanyánknak sok más köz fia.

GUILDENSTERN
És boldogok, hogy nem túl boldogok;
Szerencse sipkáján bojt nem vagyunk.

HAMLET
Se talpak a cipőin?

ROSENCRANTZ
                 Az se, fönség.

HAMLET
Úgy hát valahol az öle körül tanyáztok, azaz kegyei kellő közepén?

GUILDENSTERN
Bizony, csak úgy evickelünk mi.

HAMLET
A szerencse titkos részein? Ó, igaz: hiszen rima. Mi újság?

ROSENCRANTZ
Semmi, uram; csak hogy a világ becsületessé vált.

HAMLET
Úgy hát közel az ítélet napja; de újságod nem való. No, hadd kérdjelek ki apróra: mit vétettetek, jó barátim, a sorsnak, hogy ideküld benneteket, börtönbe?

GUILDENSTERN
Börtönbe, fenséges úr?

HAMLET
Dánia börtön.

ROSENCRANTZ
Úgy az egész világ is az.

HAMLET
De még milyen! Mennyi rekesz, őrhely és dutyi van benne! S Dánia egyik legcudarabb.

ROSENCRANTZ
Mi nem úgy gondolkozunk, fönség.

HAMLET
Nektek hát nem az; mert nincs a világon se jó, se rossz: gondolkozás teszi azzá. Nekem börtön.

ROSENCRANTZ
Úgy fenséged nagyravágyása teszi azzá; szűk a szellemének.

HAMLET
Ó, boldog Isten! Egy csigahéjban ellaknám, s végetlen birodalom királyának vélném magamat, csak ne volnának rossz álmaim.

GUILDENSTERN
Ez álmok éppen a nagyravágyás: mert a nagyravágyónak egész lénye csupán egy álom árnyéka.

HAMLET
Hisz az álom maga is puszta árnyék.

ROSENCRANTZ
Úgy van, de én a nagyravágyást oly könnyű, oly légies természetűnek tartom, hogy még az árnyéknak is árnyéka.

HAMLET
Eszerint a koldus: test; ellenben a fejedelmek, a mi ágaskodó hőseink, csupán a koldus árnyékai. De nem mennénk az udvarhoz? Mert, engemúgyse, nem tudok okoskodni.

ROSENCRANTZ és GUILDENSTERN
Fenséged szolgálatára leszünk.

HAMLET
Világért se! Hogy elegyítnélek többi cselédim közé? Mert, megvallva becsűlettel az igazat, rettentő gaz nép ügyel rám. De, hogy a barátság tört útján maradjunk, mi hoz titeket Helsingőrbe?

ROSENCRANTZ
Hogy fenségedet meglátogassuk; egyéb ok semmi.

HAMLET
Amily koldus vagyok, még köszönet is szűkön telik tőlem; de azért köszönöm, noha, édes barátim, az én köszönetem nem ér egy poltrát. De hát nem hívattak ide? Magatok jószántából jöttetek? Önkényti látogatás ez? Na, na, bánjatok velem emberségesen; igen, igen, na; mondjátok.

GUILDENSTERN
Mit mondjunk; uram?

HAMLET
Ej, no, akármit. Csak egyenesen. Hívattak; szemetekből látszik a vallomás, melyet tartózkodástok nem bír elleplezni: én tudom, a király s királyné hívatott ide.

ROSENCRANTZ
Mi célból, uram?

HAMLET
Azt tőletek kell megtudnom. Azért kényszerítlek pajtásságunk jogaira, ifjúkorunk összhangzó kedvtelésire, mindenkor híven őrzött barátságunkra s mind, ami ezeknél drágábbat egy nálam jobb szónok felhordhatna: legyetek őszinte, egyenes irántam: hívattak vagy nem?

ROSENCRANTZ
Mit mondasz te?

HAMLET
Ahá, rajtatok a fél szemem. – Ha szerettek, csak ki vele!

GUILDENSTERN
Uram, hívattak.

HAMLET
Megmondom én, miért: így az én hozzávetésem elejét veszi a ti vallomástoknak, és titoktartástok a király és királyné iránt egy pehely szálát sem vedli. Én egy idő óta (bár nem tudom, miért) elvesztettem minden kedvemet, s felhagytam minden szokott gyakorlatimmal; és, igazán, oly nehéz hangulatba estem, hogy ez a gyönyörű alkotmány, a föld, nekem, csak egy kopár hegyfok; ez a dicső mennyezet, a lég, ez a felettem függő kiterjedt erősség, ez arany tüzekkel kirakott felséges boltozat, no, lássátok, mindez előttem nem egyéb, mint undok és dögletes párák összeverődése. S mily remekmű az ember! Mily nemes az értelme! Mily határtalanok tehetségei! Alakja, mozdulata mily kifejező és bámulatos! Működésre mily hasonló angyalhoz! Belátásra mily hasonló egy istenséghez! A világ ékessége! Az élő állatok mintaképe! És mégis, mi nekem ez a csipetnyi por? Én nem gyönyörködöm az emberben, nem – az asszonyban se, hiába mosolygasz.

ROSENCRANTZ
Eszembe sem jutott, fenséges úr.

HAMLET
Minek nevettél hát, mikor azt mondtam, hogy nem gyönyörködöm az emberben?

ROSENCRANTZ
Elgondolám, fenséges úr, hogy, ha nem gyönyörködik az emberben, mily vékony pártolás vár fönségednél a színészekre; találkoztunk velök az úton, s ide igyekeznek felajánlani szolgálatukat.

HAMLET
No, amelyik a királyt játssza, szívesen fogadom: őfelségének kész adófizetője leszek; a kalandorlovag hadd forgassa kardját és pajzsát; a szerelmes nem fog ingyen sóhajtozni; a víg-személy lejátszhajta szerepét békével; a bohóc hadd nevettesse meg azt is, kinek tüdeje viszket a száradástól; s a nőszemély mondja ki bátran, ami lelkén fekszik, habár a jámbus megsántul is belé. Miféle színészek?

ROSENCRANTZ
Éppen azok, kiknek játékában fenséged annyira szokott gyönyörködni: a városi tragédiajátszók.

HAMLET
Hogy esik tehát, hogy vándorolnak? Állandó telepök jobb volt mind dicsőségre, mind haszonra.

ROSENCRANTZ
Azt hiszem, a minapi újítás okozta elzüllésöket.

HAMLET
Becsülik még őket úgy, mint mikor én a városban laktam? Van annyi közönségök?

ROSENCRANTZ
Dehogy van!

HAMLET
Mi lehet az oka? Rozsdásodnak?

ROSENCRANTZ
Nem, iparkodásuk a szokott lépésben halad; de ott van, uram, egy kotlóalja gyermek, apró torongy, kik túlsikoltják a szavalást, amiért rettenetesen megtapsolják őket. Ezek vannak most divatban, s a közönséges színházakat (mert így nevezik már) úgy lecsepűlik, hogy sokan, kardviselő férfiak, félve a lúdtolltól, alig mernek odajárni.

HAMLET
Ugyan! S gyermekek? Ki tartja őket? Ki fizeti számláikat? Nem akarják tovább űzni mesterségöket, csak míg énekelni tudnak? Nem mondják-e majd, ha közönséges színésszé nőnek (ami pedig valószínű, hacsak jobb módjok nincs), hogy íróik kárt tettek nekik, midőn saját örökségök ellen kiabáltatták?

ROSENCRANTZ
Volt is bizony sok hűhó mind a két részen; a nemzet pedig nem vétkelli egymásra uszítani őket; volt oly idő, hogy pénzt sem adtak a darabért, hacsak költő és színész üstökre nem ment benne az ellenféllel.

HAMLET
Lehetséges?

GUILDENSTERN
Ó, de mennyi fejtörésbe került ez!

HAMLET
S a gyermekhad lett a bírósabb?

ROSENCRANTZ
Az lett, fönséges úr; elbírnák azok Herculest is, földgolyóstul.

HAMLET
Nem csuda; mert ihol a nagybátyám Dánia királya: s most az, ki száját vonogatta rá atyám éltében, húsz, negyven, ötven, száz aranyat megád egy-egy arcképéért kicsiben. Szentúgyse, van ebben valami több mint természetes, csak rá bírna jönni a filozófia.

Kivül harsonaszó

GUILDENSTERN
Itt vannak a színészek.

HAMLET
Urak, üdvözlöm Helsingőrben. Fogjunk kezet. Hamar hát; az üdvözlésnek e járuléka divat s szertartás; hadd teljesítsem ez udvariasságot, nehogy kiereszkedésem a színészekkel (ami pedig kívülről szépen fog mutatni, mondhatom) inkább hasonlítson társalgáshoz, mint a veletek való. Üdvözöllek hát; de az én nagybátya-apám és nagynéne-anyám csalatkoznak.

GUILDENSTERN
Miben, kegyelmes úr?

HAMLET
Én csak fölszéllel vagyok bolond; de ha délről fú, én is megismerem a sólymot a gémtől.

Polonius jő

POLONIUS
Minden jót, uraim!

HAMLET
(lassan) Halld csak, Guildenstern; meg te is; így, mindenik fülemre egy hallgatódzó; az a nagy baba, kit amott láttok, nem nőtt ám még ki a pólyából.

ROSENCRANTZ
Talán másodszor is belénőtt; mert úgy mondják, öregember második gyermek.

HAMLET
Megjósolom azért jő, hogy a színészekről újságoljon; csak várjatok. (Fenn) Igaza van, uram; hétfőn reggel; akkor volt, csakugyan.

POLONIUS
Fönséges úr, újságot mondok.

HAMLET
De uram, én mondok újságot önnek.
„Hogy Roscius volt Rómában szinész” –

POLONIUS
Színészek jöttek, fenséges úr.

HAMLET
Terefere!

POLONIUS
Becsületemre...

HAMLET
„Minden szinész szamáron járt” –

POLONIUS
A legjobb játékosok a világon; mindegy nekik, tragédia, komédia, történeti, pásztori, vígpásztori, historico-pásztori, tragico-historiai, tragico-comico-historico-pásztori mű; helyegység vagy korlátlan színváltozás. Seneca nem elég nehéz, Plautus nem elég könnyű nekik. Szereptudásra vagy rögtönzésre páratlanok.

HAMLET
„Ó, Jefthe, Izrael birája” – minő kincsed vala neked!

POLONIUS
Miféle kincse volt, fenséges úr?

HAMLET
Hát –
„Egy szép leánya, több se volt,
És azt szerette rendkivül.”

POLONIUS
Mindig a leányomra!

HAMLET
Igaz-e, vén Jeftha?

POLONIUS
Ha engem nevez Jefthának fenséged, nekem van egy leányom, igaz, szeretem is rendkívül.

HAMLET
No, nem a következik.

POLONIUS
Mi következik hát, uram?

HAMLET
Nos –
„Isten amint, sors szerint...”
aztán tudja:
„És úgy leve, mint eleve...”
a kegyes ének első szakasza megmondja a többit, mert lássa, itt jőnek az én időtöltéseim.

Négy vagy öt színész jő

Hozta Isten, színész uramék; üdvözlöm mindnyájokat. – Örvendek, hogy egészségben látlak. – Isten hozta, édes barátim. – Édes öregem, beh megrojtosodott a képed, mióta nem láttalak; tán csak nem velem birkózni hozod azt a barkót Dániába? – Nini! az én kisasszony szeretőm! Asszonyunkra mondom! asszonyságod közelebb van az éghez, mint  mikor utoljára láttam, egy egész cipősarknyival. Kérje az Istent, hogy hangja, mint forgalomból kiment arany meg ne repedjen a karikán belül. Uraim, üdvözlöm mindnyájokat. Tegyünk úgy, mint francia sólymász: amint megpillantjuk, eresszük rá: most mindjárt szavaljunk egyet. Nosza, egy kis ízelítőt ügyességtekből: egy indulatos szavalást! Halljuk!

ELSŐ SZÍNÉSZ
Mit szavaljunk, fenséges úr?

HAMLET
Hallottam én valaha tőled egyet – hanem azt sohase adták elő: vagy ha elő, nem többször egyszernél, mert a darab, emlékszem, sehogy sem tetszett a tömegnek; a nagy közönségnek kaviár volt az; de azért (véleményem s azoké szerint, kiknek ítélete ily tárgyakban messzebb hallatszott az enyimnél) derék egy darab volt; jól osztva be színre, s éppannyi szerénységgel, mint művészettel víve ki. Jut eszembe, valaki azt mondta rá, hogy nincs fűszer az egyes sorokban, ami megadná az ízét, se semmi olyas a nyelvben, mi a szerző ékesgetési szándékára mutatna: de becsületes modornak nevezte azt, mely éppoly egészséges, mint kedves,  százszorta inkább szép, mint finom. Egy helyet szerettem különösen benne: Aeneas mondja Didónak; abból is kivált azt, mikor Priam megölését beszéli el. Ha emlékszel rá elevenen, kezdd annál a sornál, hogy – hadd lám, hadd lám csak –
„A durva Pyrrhus, mint hyrcáni vad” –
nem úgy van; Pyrrhuson kezdődik, tudom.
„A durva Pyrrhus – ő, kin fekete
Harcmez, sötét, mint célja, volt, hasonló
Az éjhez, melyet a végzetszerű
Lóban görnyedve tölte – most a rém-
Sötét cimerszint ádázabbra fente.
Tetőtül talpig most merő piros,
Csíkozva iszonyún atyák, anyák,
Fiak, leányok vérivel. A vér
Rásűl s tapad az utcák pörzs-hevétől,
Amely kegyetlen s átkozott világgal
Az aljasan legyilkoltakra süt.
Lángtól, haragtól felpörkölve így,
S a ráaludt vértől így bévakoltan,
Kárbunkulus szemmel, az ördögi
Pyrrhus vigyázza Priam déd-apát...”
Most folytasd te.

POLONIUS
Engemúgyse, fönséges úr, jó szavalás; jó hangsúllyal és kellő mérséklettel.

ELSŐ SZÍNÉSZ
„S ím rátalál, amint üres csapást
Mér a görög felé; jó régi kardja
Elpártol és dacot hány a parancsnak:
Hová hull, ott marad. Ily nem-egyenlőn,
Pyrrhus Priamra tör: sujt mérgesen,
De már süvöltő kardjának szelére
Ledűl a gyenge ősz. Akkor, miként-
Ha érezné holt Ilium e csapást,
Lángzó tetővel talpához borul,
S egy szörnyü roppanás rabbá teszi
Pyrrhus fülét: mert íme kardja, mely
Tisztes Priamnak éppen száll vala
Tejszín fejére, a légben akadt,
És Pyrrhus áll, mint zsarnok-kép a vásznon,
S mintegy közömbös, cél, szándék iránt,
Veszteg marad.
De mint gyakorta vész előtt az ég
Elcsöndesűl, a felhő meg se mozzan,
Némák a zord szelek s alant e gömb,
Mint a halál: egyszerre vad dörej
Hasít eget: úgy Pyrrhust, e szünetre,
Felkölt boszúja tettre fölveri;
S nem húllt soha csekélyebb irgalommal
Márs fegyverére, mit öröknek edz,
Cyclopsi pőröly, mint Pyrrhus vasa
Lezúg Priamra most.
Piha, ringyó Szerencse! Istenek,
Ti mind, ti mind! vegyétek el hatalmát,
Törjétek össze talpát, külleit
S az ég-oromrul a kerék-agyat
Hömpölygessétek a poklokra le!”

POLONIUS
Nagyon hosszú.

HAMLET
Eredj borbélyhoz a szakálladdal. – Te csak folytasd, kérlek; ennek bohózat kell, vagy trágár adoma, különben elalszik. Folytasd; térj át Hecubára.

ELSŐ SZÍNÉSZ
„De hajh! ki látná a bóbás királynét...”

HAMLET
Bóbás királynét?

POLONIUS
Az jól van; bóbás királyné jól van.

ELSŐ SZÍNÉSZ
„Rohanni puszta lábbal fel s alá,
Ijesztve oltó könnyel a tüzet,
Rongy a fején, hol másszor diadém,
Palástul vézna, elszült csípein
Ijedt zavarban felkapott lepel –
Ki látta volna, hogy méregbe mártott
Nyelvvel ne szidná a pártos szerencsét!
Az istenek ha látták voln' magok,
Midőn szemébe tűnt Pyrrhus gonosz
Játéka, férjét hogy aprítja fel:
A jaj-sikoltás, melybe most kitört
(Ha földi ügy hat rájok legkevésbé),
Könnyet facsar az ég izzó szeméből
S az istenekből környörűletet.”

POLONIUS
Nini! Ha el nem változott a színe, s tele nincs a szeme könnyel! – Hagyd el, kérlek.

HAMLET
Jól van; majd elmondatom veled másszor a többit. – Édes úr, nem lenne szíves a színészeknek jó szállást adatni? De hallja, jól kell aztán velök bánni; mert ők a kor foglalatjai és rövid krónikái; s inkább írjanak halála után rosszat a fejfájára, mint ők rosszat mondjanak felőle, míg él.

POLONIUS
Érdemök szerint fogok bánni velök, fönséges úr.

HAMLET
Veszetthordtát, ember, sokkal jobban kell! Bánj mindenkivel érdeme szerint: melyikünk kerüli el a mogyorópálcát? Bánjon velök saját embersége és méltósága szerint; minél kisebb az ő érdemök, annál nagyobb érdem a szívessége. Hívja be őket.

POLONIUS
Jerünk hát, urak.

HAMLET
Utána, barátim; holnap előadásunk lesz.

Polonius s némely színészek el

Hallod-e, öreg barátom! Tudjátok a Gonzago megöletésé-t?

ELSŐ SZÍNÉSZ
Tudjuk, fenséges úr.

HAMLET
Holnap este azt játsszuk el. Szükség esetére, ugye, meg tudnál tanulni egy tíz-húsz sorból álló mondókát, amit én csinálnék s beleszúrnék, nemde?

ELSŐ SZÍNÉSZ
Meg, fenséges úr.

HAMLET
Nagyon jól van. Eredj hát amaz úr után te is; de aztán, hé, csúfot ne űzzetek ám belőle.

Színész el

Édes jó barátim (Guildenstern- és Rosencrantzhoz), én már estig elhagylak: de csak úgy, mint otthon, Helsingőrben!

ROSENCRANTZ
Kegyes jó uram!

Rosencrantz és Guildenstern el

HAMLET
Úgy; hordjon Isten. – Most magam vagyok.
Ó, mily gazember s pór rab vagyok én!
Nem szörnyüség az, hogy lám, e szinész,
Csak költeményben, álom-indulatban,
Egy eszmeképhez úgy hozzátöri
Lelkét, hogy arca elsápad belé,
Könny űl szemében, rémület vonásin,
A hangja megtörik, s egész valója
Kiséri képzetét? S mind semmiért!
Egy Hecubáért!
Mi néki Hecuba, s ő Hecubának,
Hogy megsirassa? Mit nem tenne még,
Ha szenvedélyre volna oly oka,
Mint van nekem? Könnyárba fojtaná
A színpadot, s irtóztató beszéddel
Repesztené meg a nézők fülét,
Hogy a vétkes megőrüljön belé,
Képedjen az igaz, s a közönyös
Zavarba essék; elkábítaná
Magát a szem s fül érzetét. De én,
Lágyszívü, bárgyu gaz, bujkálok egyre,
Álomszuszikként, nem lendítve semmit;
Még szólni sem merek – nem, oly királyért,
Kinek sajátján s drága életén
Gonosz rablás esett. Hah! gyáva volnék?
Ki mond pimasznak? zúzza bé agyam?
Tépi szakállam, s dobja a szemembe?
Fricskázza orrom? s mondja, hogy hazug
A májam, a tüdőm? Ki teszi meg? Hah!
Biz'Isten, elnyelem. Nincs abba mód,
Hogy én galambepéjü ne legyek,
Vagy zsarnokság alatt elkeseredni
Epém legyen; különben már azóta
A lég minden keselyűit hízlalom
E szkláv dögével. Véres, buja gaz!
Lelketlen, álnok, fajtalan gazember!
Ó, bosszu!
Ki állja? Mily szamár vagyok! Hiszen
Szép az, valóban, és nagy hősiség,
Hogy én, a drága meggyilkolt fia,
Kit ég s pokol bosszúra ösztönöz,
Szavakkal hűtöm a szám, mint lotyó,
És szitkozódom, mint egy nőcseléd
Vagy szobasurló.
Phí, förtelem! fuj! – Törd magad, te agy!
Hallottam én, hogy nagy gonosztevőt
Szinházban a csupán költött darab
Úgy meghatott lelkéig, hogy legottan
Önként feladta bűnös tetteit;
Mert nyelve nincs bár, a gyilkos merény
A legcsodásabb szerven tud beszélni.
Most, e szinészek által, az atyám
Megöléséhez hasonlót játszatok
Bátyám előtt: lesem minden vonását,
Lelkébe nyúlok az elevenig;
S ha rezzen is: tudom, hogy mit tegyek.
A látott szellem ördög is lehet,
Mert az ölthet oly tetszős hüvelyt;
S tán gyöngeségem, mélakórom által
– Mert ily kedélyre nagy hatalma van –
A kárhozatba dönt. Nincs rá bizonyság
Ennél különb; de tőr lesz e darab,
Hol a király, ha bűnös, fennakad. (El)

 

---

HARMADIK FELVONÁS

1. SZÍN

Szoba a kastélyban. Király, királyné, Polonius, Ophelia,
Rosencrantz és Guildenstern jőnek

KIRÁLY
Hát semmi úton nem birtok eléje
Kerülni, mért ölté fel e zavart,
Roncsolva durván csendes napjait
Bomlott s veszélyes dőresége által?

ROSENCRANTZ
Bevallja: érzi ő, hogy háborog;
De hogy miért, nem mondja semmi áron.

GUILDENSTERN
Nem is találtuk könnyünek kilesni:
Őrült ravaszként résen áll, mihelyt
Valódi hogyléte felől akarnánk
Belőle csalni bármi vallomást.

KIRÁLYNÉ
Jól fogadott-e?

ROSENCRANTZ
             Mint kész udvaronc.

GUILDENSTERN
De nagy erőtetéssel hajlamin.

ROSENCRANTZ
Szóban fukar volt; de ha kérdezénk,
Felelni bőkezű.

KIRÁLYNÉ
             Élvekbe nem
Vonátok egy kicsit?

ROSENCRANTZ
                 Felséges asszony,
Történt, hogy útban egy csapat szinészt
Értünk utól, s említők ezt neki;
Minek hallása némi látható
Örömre gyújtá. Itt vannak, az udvar
Körül, s parancsuk is van, gondolom,
Hogy még ma este játsszanak előtte.

POLONIUS
Való biz az; s fölkéri általam
Fölségteket, nézzék s hallják meg azt
A nem-tudom-mit.

KIRÁLY
                   Kész szívvel; s nagyon
Örvendek ily irányán.
Csak ösztönözni kell őt, jó urak,
S unszolni kedvét ily gyönyörre folyvást.

ROSENCRANTZ
Tesszük, királyom.

Rosencrantz és Guildenstern el

KIRÁLY
                       Menj, Gertrud, te is;
Mert titkon érte küldénk Hamletért,
Hogy itt találja, csak mintegy esetleg,
Opheliát; az atyja és magam
Elrejtezünk, s így látatlan, de látva,
Bizton biráljuk e találkozást,
S magaviseletéből hozzávetünk:
Szerelmi bú-e vagy nem, amitől
Rájött e szenvedés.

KIRÁLYNÉ
                 Szót fogadok.
Ophelia, rád nézve azt ohajtom,
Szépséged lett legyen a boldog ok,
Hogy Hamlet ily zavart; remélem, így
Erényed a jó útba viheti,
Mindkettőtök becsületére.

OPHELIA
                       Vajha
Úgy légyen, asszonyom!

Királyné el

POLONIUS
Járkálj te, lyányom, itt. Fölség, ha tetszik,
Elbúhatunk. (Opheliához)
           Te meg olvass e könyvből:
Leplezze a szinlett foglalkozás,
Mért vagy magadban. Nem hiába mondják –
Sok példa van rá –, hogy ájtatos arccal,
Kegyes gyakorlattal, becúkorozzuk
Magát az ördögöt.

KIRÁLY
(félre) Nagyon igaz:
Mint sebzi váddal lelkem e beszéd!
A festett rima-kép nem undokabb
Ahhoz képest, mivel kenik-fenik,
Mint szörnyü tettem szépítő szavamhoz.
Ó, mily nehéz kő!

POLONIUS
                         Hallom lépteit:
Vonuljunk hátra, felséges uram.

Király és Polonius el. Hamlet jő

HAMLET
Lenni vagy nem lenni: az itt a kérdés.
Akkor nemesb-e a lélek, ha tűri
Balsorsa minden nyűgét s nyilait;
Vagy ha kiszáll tenger fájdalma ellen,
S fegyvert ragadva véget vet neki?
Meghalni – elszunnyadni – semmi több;
S egy álom által elvégezni mind
A szív keservét, a test eredendő,
Természetes rázkódtatásait:
Oly cél, minőt óhajthat a kegyes.
Meghalni – elszunnyadni – és alunni!
Talán álmodni: ez a bökkenő;
Mert hogy mi álmok jőnek a halálban,
Ha majd leráztuk mind e földi bajt,
Ez visszadöbbent. E meggondolás az,
Mi a nyomort oly hosszan élteti:
Mert ki viselné a kor gúny-csapásit,
Zsarnok boszúját, gőgös ember dölyfét,
Útált szerelme kínját, pör-halasztást,
A hívatalnak packázásait,
S mind a rugást, mellyel méltatlanok
Bántalmazzák a tűrő érdemet:
Ha nyúgalomba küldhetné magát
Egy puszta tőrrel? Ki hordaná e terheket,
Izzadva, nyögve élte fáradalmin,
Ha rettegésünk egy halál utáni
Valamitől – a nem ismert tartomány,
Melyből nem tér meg utazó – le nem
Lohasztja kedvünk, inkább tűrni a
Jelen gonoszt, mint ismeretlenek
Felé sietni? Ekképp az öntudat
Belőlünk mind gyávát csinál,
S az elszántság természetes szinét
A gondolat halványra betegíti;
Ily kétkedés által sok nagyszerű,
Fontos merény kifordul medriből
S elveszti „tett” nevét. – De csöndesen!
A szép Ophelia jő. – Szép hölgy, imádba
Legyenek foglalva minden bűneim.

OPHELIA
Kegyelmes úr, hogy van, mióta nem
Láttam fönségedet?

HAMLET
Köszönöm alássan; jól, jól, jól.

OPHELIA
Uram, nehány emléke itt maradt,
Már rég ohajtám visszaküldeni,
Kérem, fogadja el.

HAMLET
Nem, nem. Nem adtam egyet is soha.

OPHELIA
Fönséges úr, hisz tudja, hogy adott;
S hozzá illatnak édes szavakat:
Vedd vissza, mert illatjok elapadt;
Nemes szívnek szegény a dús ajándék,
Ha az adóban nincs a régi szándék.
Itt van, fönséges úr.

HAMLET
Ha! ha! becsületes vagy?

OPHELIA
Uram!

HAMLET
Szép vagy?

OPHELIA
Hogyan, fenséges úr?

HAMLET
Mert ha becsületes vagy, szép is: nehogy szóba álljon becsületed szépségeddel.

OPHELIA
Lehet-e a szépség, uram, jobb társaságban, mint a becsülettel?

HAMLET
Lehet bizony; mert a szépség ereje hamarább elváltoztatja a becsületet abból, ami, kerítővé, mintsem a becsület hatalma a szépséget magához hasonlóvá tehetné. Ez valahol paradox volt, de a mai kor bebizonyítá. Én egykor szerettelek.

OPHELIA
Valóban, fenség, úgy hitette el velem.

HAMLET
Ne hittél volna nekem; mert hiába oltja be az erény e mi vén törzsünket, megérzik rajtunk a vad íz. Én nem szerettelek.

OPHELIA
Annál inkább csalódtam.

HAMLET
Eredj kolostorba; minek szaporítanál bűnösöket! Én meglehetős becsületes vagyok: mégis oly dolgokkal vádolhatnám magamat, hogy jobb lett volna, ha anyám világra sem szül. Igen büszke vagyok, bosszúálló, nagyravágyó; egy intésemre több vétek áll készen, mint amennyi gondolatom van, hogy beleférjen, képzeletem, hogy alakítsa, vagy időm, hogy elkövessem benne. Ily fickók, mint én, mit is mászkáljanak ég s föld között! Cinkos gazemberek vagyunk mindnyájan: egynek se higgy közülünk. Menj Isten hírével kolostorba. Hol az apád?

OPHELIA
Otthon, uram.

HAMLET
Rá kell csukni az ajtót, hogy ne játssza a bolondot máshol, mint saját házában. Isten veled.

OPHELIA
Ó, könyörülj rajta, mennybéli jóság!

HAMLET
Ha férjhez mégy, ím, ez átkot adom jegyajándékul: légy bár oly szűz, mint a jég, oly tiszta, mint a hó: ne menekülhess a rágalom elől. Vonulj kolostorba; menj; Isten veled. Vagy, ha okvetlen férjhez kell menned, menj bolondhoz, mert okos ember úgyis tudja bizony, miféle csudát szoktatok csinálni belőle. Zárdába hát; eredj, hamar pedig. Isten veled.

OPHELIA
Ó, Ég hatalma, állítsd helyre őt!

HAMLET
Hallottam hírét, festjük is magunkat, no bizony. Isten megáldott egy arccal, csináltok másikat; lebegtek, tipegtek, selypegtek; Isten teremtéseinek gúnyneveket adtok, s kacérságból tudatlannak mutatkoztok. Eredj! Jóllaktam már vele; az őrített meg. Nem kell több házasság, mondom; aki már házas, egyhíján, hadd éljen; a többi maradjon úgy, amint van. Zárdába; menj! (El)

OPHELIA
Ó, mely dicső ész bomla össze itten!
Udvarfi, hős, tudós, szeme, kardja, nyelve;
E szép hazánk reménye és virága,
Az ízlés tükre, minta egy szoborhoz,
Figyelme tárgya minden figyelőnek,
Oda, van, ím, oda!
S én legnyomorúbb minden bús hölgy között,
Ki szívtam zengő vallomási mézét,
Most e nemes, fölséges észt, miképp
Szelíd harangot, félreverve látom;
Nyilt ifjusága páratlan vonásit
Őrült rajongás által dúlva szét.
Ó, jaj nekem,
Hogy amit láttam, láttam; és viszont,
Hogy amit látok, látom az iszonyt!

A király és Polonius jőnek

KIRÁLY
Szerelem! nem arra tart e szenvedély!
Se a beszéd, bár egy kissé laza,
Nem volt bolondság. Van valami lelkén,
Amin kotolva űl e mélakór,
S minek kikölte és felpattanása
Veszélybe dönthet. Azt, hogy megelőzzem,
Gyors eltökéléssel így gondolám:
Menjen sietve Angliába Hamlet,
Megkérni az elmúlasztott adót:
Talán a tenger, a kültartományok
Sokféle tarka tárgya kiveri
Ezt a szivébe rögzött valamit,
Melyhez tapadt elméje kiragadja
Önnönmagából. Mit mondasz reá?

POLONIUS
Jó lesz; de mégis azt hiszem, hogy e baj
Első csirája és eredete
Szerelmi bánat. Nos, Ophelia!
Nem kell, hogy elmondd, Hamlet mit beszélt,
Hallottuk azt mind. Felséged magas
Tetszésitől függ, de én azt javaslom:
Királyné anyja most játék után
Hivassa bé őt, és négy szem között,
Szép szóval bírja rá, ha felfödözné
E bú okát: fogja rövíden őt;
Én meg, ha tetszik, hallgatózzam ott,
Hogy mit beszélnek. Ha nem boldogul:
Ám menjen Angliába Hamlet, vagy hová
Elcsukni jónak látja bölcseséged.

KIRÁLY
Úgy légyen; én is amellett vagyok:
Őrizve járjanak őrült nagyok.

El mind

2. SZÍN

Terem ugyanott. Hamlet és néhány színész jő

HAMLET
Szavald a beszédet, kérlek, amint én ejtém előtted: lebegve a nyelven; mert ha oly teli szájjal mondod, mint sok színész, akár a város dobosa kiáltaná ki verseimet. Ne is fűrészeld nagyon a levegőt kezeddel, így; hanem jártasd egészen finomul: mert a szenvedély valódi zuhataga, szélvesze, s mondhatnám, forgószele közepett is bizonyos mérsékletre kell törekedned és szert tenned, mi annak simaságot adjon. Ó, a lelkem facsarodik belé, ha egy tagbaszakadt, parókás fejű fickót hallok, hogyan tépi foszlánnyá, csupa rongyokká a szenvedélyt, csak hogy a földszint állók füleit megrepessze, kiknek legnagyobb részét semmi egyéb nem érdekli, mint kimagyarázhatatlan némajáték és zaj. Én az ilyen fickót megcsapatnám, amiért a dühöncöt is túlozza és heródesebb Heródesnél. Kerüld azt, kérlek.

ELSŐ SZÍNÉSZ
Bízza rám, fönséges úr.

HAMLET
Csakhogy aztán fölötte jámbor se légy, hanem menj saját ép érzésed vezérlete után. Illeszd a cselekvényt a szóhoz, a szót a cselekvényhez, különösen figyelve arra, hogy a természet szerénységét által ne hágd: mert minden olyas túlzott dolog távol esik a színjáték céljától, melynek föladata most és eleitől fogva az volt és az marad, hogy tükröt tartson mintegy a természetnek; hogy felmutassa az erénynek önábrázatát, a gúnynak önnön képét, és maga az idő, a század testének tulajdon alakját és lenyomatát. No már, ha ezt túlozza valaki vagy innen marad, bár az avatlant megnevetteti, a hozzáértőt csak bosszanthatja; pedig ez egynek ítélete, azt meg kell adnod, többet nyom egy egész színház másokénál. Ó, vannak színészek, én is láttam játszani – s hallottam dicsérve másoktól, nagyon pedig –, kik, Isten bűnül ne vegye, se keresztény, se pogány, se általában ember hangejtését, taghordozását nem bírva követni, úgy megdölyfösködtek, úgy megordítoztak, hogy azt gondolám, a természet valamely napszámosa csinált embereket, de nem csinálta jól, oly veszettül utánozták az emberi nemet.

ELSŐ SZÍNÉSZ
Remélem, hogy mi azt a modort már meglehetősen levetkeztük.

HAMLET
Vessétek le egészen! No, meg aki köztetek a bohócot játssza, ne mondjon többet, mint írva van neki; mert vannak azok  közt is, kik magok nevetnek, hogy egy csapat bárgyú néző utánok nevessen; ha szinte a darabnak éppen valamely fontos mozzanata forog is fent. Ez gyalázatosság, és igen nyomorú becsvágyra mutat a bohóc részéről, ki e fogással él. Menjetek, készüljetek.

Színészek el.
Polonius, Rosencrantz és Guildenstern jőnek

Nos, uram? Eljön a király megnézni a darabot?

POLONIUS
El, a királyné is, mindjárt pedig.

HAMLET
Mondd a színészeknek, siessenek.

Polonius el

S önök, mindketten, úgye szívesek
Lesznek segítni a siettetésben?

ROSENCRANTZ és GUILDENSTERN
Megyünk, fönséges úr.

Rosencrantz és Guildenstern el

HAMLET
Hol vagy, Horatio?

Horatio jő

HORATIO
         Itt, kedves úr,
Szolgálatára.

HAMLET
         Halld, Horatio:
Te éppen olyan férfi vagy, minővel
Szerettem, hogy közöm volt valaha.

HORATIO
Ó, kedves úr...

HAMLET
               Nem hízelgek, ne hidd;
Mi boldogúlást várhatnék tetőled,
Kinek mid sincs, jó kedveden kivül,
Mely táplál és ruház? Mért hízelegni
Egy ily szegénynek? Nem; a cukrozott nyelv
Ám nyalja a sületlen fényüzést,
Görbessze halós térde kapcsait,
Hol a farkcsóválás hasznot terem.
Hallgass ide.
Mióta választásim asszonya
En drága lelkem, s emberek között
Különbséget bir tenni: tégedet
Pecsételt el magának; mert te, bár
Szenvedve mindent, úgy től, mint aki
Semmit se szenved; férfi vagy, ki a
Sors öklözését vagy jutalmait
Egyképp fogadtad; s áldott az, kinek
Vérével úgy vegyült itélete,
Hogy nem merő síp a sors ujja közt,
Oly hangot adni, milyent billeget.
Férfit nekem, ki szenvedélye rabja
Nem lett soha! s én szívem közepén,
Szivem szivében hordom azt, miképp
Most tégedet. De már kissé sok is.
Ma színjáték lesz a király előtt,
S egy jelenet közel jár ahhoz, amint
Atyám halálát elmondtam neked;
Kérlek, ha majd ez a rész fölkerül,
Csak mintha enlelkem tolmácsa volnál,
Lesd a királyt jól; ha rejtett büne
Ott egy beszédre lyukból ki nem ugrik:
A kárhozatnak lelke volt, amit
Láttunk együtt, s képzelmem oly sötét,
Mint Vulcán pőrölye. Jól megfigyeld;
Mert én arcába kapcsolom szemem;
S majd összevessük a látszat felől
Kettőnk itéletét.

HORATIO
             Jó lesz, uram;
Ha meglop engem a játék alatt,
S rá nem sütöm: fizetem a lopást.

HAMLET
Már jőnek: bárgyunak kell látszanom.
Foglalj helyet.

Dán induló. Harsonák. Király, királyné, Polonius,
Ophelia, Rosencrantz, Guildenstern és mások jőnek

KIRÁLY
Hogy van Hamlet öcsénk?

HAMLET
Felségesen, mákúgyse, a kaméleon kosztján: levegőt eszem, ígéret töltelékkel. Kappant se hizlalnak így.

KIRÁLY
Semmi közöm e felelettel, Hamlet; ez nem az én mondásom.

HAMLET
Nem ám, de az enyém se már. – Uram, ön játszott egyszer az egyetemen,  mondja?

POLONIUS
Igen, bizony, fönség; s jó színésznek tartottak.

HAMLET
S mi volt a szerepe?

POLONIUS
Julius Caesar; megöltek a Capitoliumon; Brutus ölt meg.

HAMLET
Na, ugyan brutális szerep volt tőle, megölni egy ily capitális borjút. Készen a játszók?

ROSENCRANTZ
Igenis, fönséges úr; engedelmét várják.

KIRÁLYNÉ
Jer ide, édes Hamlet; ülj mellém.

HAMLET
Nem, kedves anyám; itt vonzóbb érc van.

POLONIUS
Ahá! Tetszik látni?

HAMLET
Kisasszony, ölébe fekhetem?

(Ophelia lábaihoz dőlve)

OPHELIA
Nem, uram.

HAMLET
Azaz, ölébe hajthatom a fejem?

OPHELIA
Igen, uram.

HAMLET
Azt gondolja, pórias értelemben vettem?

OPHELIA
Semmit se gondolok, uram.

HAMLET
Mily szép gondolat, egy szép leány lába közt fekünni!

OPHELIA
Tessék?

HAMLET
Semmit se mondtam.

OPHELIA
Jókedve van, fönséges úr.

HAMLET
Kinek? Nekem?

OPHELIA
Igenis.

HAMLET
Ó, boldog Isten! Hisz én vagyok a világ első bohóca. Ki tehet arról, ha jókedve van; hisz látja, mily vidor az anyám is, pedig az apám most halt meg, csak két órája.

OPHELIA
Dehogy: kétszer két hónapja is van már, fönség.

HAMLET
Oly régen? Gyászolja hát az ördög! Én cobolyköntöst csináltatok. Uramfia! Két hónapja, s még el sincs felejtve! Úgy hát megérjük, hogy valamely nagy embert fél évvel is túlél az emlékezete; csakhogy, Mária úgyse, templomot építsen ám, különben eszébe sem jut senkinek; úgy jár, mint a fa ló, melynek sírverse így hangzik: „Mer' ó! már a fa ló el van feledve.”

Hoboják. A némajáték föllép.
Jő egy király és egy királyné, igen nyájaskodva. A királyné megöleli férjét, letérdel és fogadkozik. A király fölemeli, vállára hajtja fejét; aztán egy virágpamlagra fekszik. A királyné, látva, hogy elszunnyadt, távozik. Most jő egy cinkos, koronáját leveszi, megcsókolja, s mérget töltve a király fülébe, elmegy. A királyné visszatér, halva látván férjét, szenvedélyes mozdulatokba tör ki. A mérgező, két vagy három néma személlyel, ismét megjelenik, s bánkódni látszik a királynéval. A holttestet elviszik. A mérgező ajándékkal udvarol a királynénak; az eleinte utálatot, nemakarást fejez ki, de végre  elfogadja szerelmét. Elmennek

OPHELIA
Mit jelent ez, fönséges úr?

HAMLET
E biz alattomos hókuszpókusz: gonoszt jelent.

OPHELIA
Talán a darab velejét mutatja a némajáték?

Prológus jő

HAMLET
Mindjárt megtudjuk eme fickóktól: mert a színészben nem áll a szó; kibeszél az mindent.

OPHELIA
Elmondják, mit jelent e némajáték?

HAMLET
El ám, s minden némajátékot, amit velök játszanék; csak ne szégyelljen velök játszani, ők bizony nem szégyellik elmondani, mit jelent.

OPHELIA
Be hamis, be hamis. Én a darabra figyelek.

PROLÓGUS
„Magunk imé, s tragédiánk
Fölségtek elé borulánk:
Kérjük, figyeljen tűrve ránk.”

HAMLET
Prológus ez, vagy gyűrűbe vésett jelige?

OPHELIA
Rövid biz az, fönség.

HAMLET
Mint a nő szerelme.

Jön a színpadi király és királyné

SZÍNÉSZ KIRÁLY
Már Phoebus ím, harmincadszor kerűl
Neptun sós árja s a földgömb körűl;
S harminc-tizenkét hold kölcsön világa
Tizenkét harmincszor tűnt a világra;
Hogy viszonos szent frigy kapcsol velem:
Kezünket Hymen, szívünk szerelem.

SZÍNÉSZ KIRÁLYNÉ
Még egyszer annyi holdat és napot
Érjünk, mielőtt szerelmünk elapad.
De jaj! felséged máris oly beteg
– Ép volta eltünt, kedve csüggeteg –,
Hogy félve-féltem. De bár féltsem én,
Uram, ne hagyjon téged a remény;
Arányt tart nőben féltés, szerelem:
Vagy semmi, vagy mindkettő szertelen.
No már, szerelmem jól tudod, minő:
Félelmem azzal egy arányba nő;
Nagy szeretet fél, apró kételyen:
S hol a félsz nagy, nagy ott a szerelem.

SZÍNÉSZ KIRÁLY
Itt hagylak, édes, nem soká pedig:
Szerves erőm már lanyhán működik;
Te élj, szeretve és tisztelve, még
E szép világban; s tán egy oly derék
Férj oldalán...

SZÍNÉSZ KIRÁLYNÉ
Ne a többit! ne, ó,
Ily szerelem szivemnek áruló!
Másod férjemmel átkozott legyek;
Máshoz csak az mén, ki megölt egyet.

HAMLET
(félre) Üröm, üröm.

SZÍNÉSZ KIRÁLYNÉ
A második nász inditó oka
Szennyes haszonvágy, szerelem soha;
Másodszor öltem meg holt férjemet,
Ha második férj csókol engemet.

SZÍNÉSZ KIRÁLY
Most, elhiszem, úgy érzesz, mint beszélsz;
De fogadásunk gyakran füstbe vész.
Föltételünk emlékezésnek rabja:
Vérmes szülött, de már számlálva napja;
Míg éretlen gyümölcs, fáján tapad;
Ha megpuhúl: rázatlan leszakad.
De kell, szükség felednünk e rovást,
Az ily magunkra felrótt tartozást:
Mert amit így fogad a szenvedély,
A szenvedéllyel oda lesz a cél.
Erős bú, vagy öröm, feltétele
Foganatát magával rontja le:
Mert hol öröm s bú van legfőbb fokon,
Az sír, ez örvend minden kis okon.
Nem örök e világ; az sem csoda,
Ha sorsunkkal a szeretet oda:
Mert hogy melyik vezérli, vitapont:
Szerelem-é a sorsot, vagy viszont?
Nagy férfi buktán, lásd, kegyence fut;
Szegény kapós lesz, amint polcra jut:
Így, a szeretet sorsunk követi;
Ki nem szorul barátra, lesz neki;
S ki álbarátot szükségben kisért,
Ellent csinálni biztos útra tért.
De, visszatérve honnan indulék:
Sors, akarat oly ellensarki vég,
Hogy terveink legtöbbször füstbe mennek;
Miénk a szándok, nem sükere ennek.
Te sem mégy máshoz, most úgy gondolod;
De elhal eszméd, ha férjed halott.

SZÍNÉSZ KIRÁLYNÉ
Ne adjon tápot a föld, fényt az ég!
Élvét, nyugalmát éj s nap vonja még!
Kétségre váljon remény, bízalom!
Börtön magánya légyen vígaszom!
Dúljon gyönyör-sápasztó baleset,
Ha mire vágytam, minden kedveset!
Szenvedjek itt s ott öröklétü kínt:
Ha, egyszer özvegy, nő leszek megint!

HAMLET
Ha most ezt megszegné!

SZÍNÉSZ KIRÁLY
Nagy eskü ez. De lelkem oly alélt:
Menj, hadd csalom meg ezt a hosszu délt
Álommal, édes. (Elalszik)

SZÍNÉSZ KIRÁLYNÉ
Ringasson az álom;
Ármány soha kettőnk közé ne szálljon. (El)

HAMLET
Asszonyom, hogy tetszik a darab?

KIRÁLYNÉ
A hölgy mintha nagyon is fogadkoznék.

HAMLET
Ó, de szavát tartja ám!

KIRÁLY
Hallottad a meséjét? Nincs benne valami bántó?

HAMLET
Nincs, nincs: hiszen csak tréfálnak, tréfából mérgeződnek; semmi bántó a világon.

KIRÁLY
Hogy is hívják a darabot?

HAMLET
Az egérfogó. Hogy miért úgy? Képletesen. A darab egy Viennában történt gyilkosságot ábrázol; Gonzago neve a fejedelemnek; nője Baptista. Mindjárt meglátják. Gonosz egy darab, az igaz; de hát aztán? Felséged lelkiösmerete tiszta, a miénk is; minket hát nem érdekel: kinek nem inge, ne vegye magára.

Lucianus jő

Ez valami Lucianus, a király öccse.

OPHELIA
Fenséged nagyon jó kórus.

HAMLET
Igen jó tolmács tudnék lenni ön és szerelme közt, csak már látnám a szökdelő bábokat.

OPHELIA
Csapkod, uram, csapkod.

HAMLET
Bezzeg jajgatna ám belé, míg el tudná venni az ostorom csapóját.

OPHELIA
Mindegyre jobb – s rosszabb.

HAMLET
Arra esküsznek férjeikkel is. – Kezdj belé már, gyilkos; ne vágj oly veszett pofákat, hanem kezdd el. Hadd lám:
„A károgó holló bosszút üvölt...”

LUCIANUS
Szándok sötét, kéz kész, biztos szerem.
Idő szolgál, s egy lélek sincs jelen.
Te, szörny-itallá főtt éjféli gyom,
Melyet Hekate hármas átka nyom,
Varázserőd, ádáz tulajdonod
Ez ép élten most kell bitorlanod.

(Mérgét az alvó fülébe önti)

HAMLET
Kertjében mérgezi meg, a birtokáért. Neve, mondom, Gonzago; igaz, meglett történet, meg is van írva választékos olasz nyelven. Mindjárt meglátják, hogyan nyeri el a gyilkos Gonzago nője szerelmét.

OPHELIA
A király föláll.

HAMLET
Mit! Megijedt, vak tűztől?

KIRÁLYNÉ
Hogy van, felséges férjem?

POLONIUS
Félbe kell hagyni a darabot.

KIRÁLY
Világot ide! Menjünk.

MIND
Világot! világot!

Mind el Hamleten és Horatión kívül

HAMLET
Ám sírjon a nyíl verte vad:
Ép gímnek tréfaság:
Mert ki vigyáz, ki meg szunyad:
Így foly le a világ.
Nos, barátom (ha másképp szerencsém hátat fordítana), ez, meg egy tollerdő, meg egy pár vidékies szalagcsokor kivágott cipőimen, nem bejuttatna engem akármely színészcsapatba, vagy hogy?

HORATIO
Fél jutalomjátékra.

HAMLET
Egészre, ha mondom.
Mert hát, tudod, hű Dámonom,
Ez ország, bírta bár
Hajdan Jupiter: bírja most
Egy, egy füles – pityke.

HORATIO
Rímelhetett volna, fönség.

HAMLET
Ó, édes Horatióm! Most már tízezer forintot mernék tenni a szellem szavára. Vetted észre?

HORATIO
Nagyon jól, fenséges úr.

HAMLET
Mikor a mérgezés következett.

HORATIO
Nagyon jól megjegyeztem.

HAMLET
Ha, ha! – Te, valami zenét! Fuvolákat ide, hé!
Mert hát, ha a király nem szereti
Komédiánkat – hát nem kell neki.

Rosencrantz és Guildenstern jőnek

Zenét, hé!

GUILDENSTERN
Fönséges úr, engedjen egy szót.

HAMLET
Akár egy históriát, uram.

GUILDENSTERN
Fönséges úr, a király...

HAMLET
Nos, mi lelte?

GUILDENSTERN
Egész magánkívül lett szobájában.

HAMLET
Italtól, uram?

GUILDENSTERN
Nem, fönség, inkább az epétől.

HAMLET
Ön bölcsessége dúsabbnak mutatkoznék, ha ezt az orvosának jelentené: mert ha én adnék tisztítót neki, az még inkább epesárba ejtené.

GUILDENSTERN
Édes jó uram, ejtse valahogy rendesebben szavait, ne tegyen oly vad szökelléseket tárgyamtól.

HAMLET
Szelíd vagyok, uram; beszéljen.

GUILDENSTERN
Anyja, a királyné, a legnagyobb lelki aggodalomban küldött fenségedhez.

HAMLET
Örvendek, hogy szerencsém van.

GUILDENSTERN
Nem úgy, fenséges úr; ez az udvariság nincs itt helyén. Ha fönséged méltóztatik ép feleletet adni, úgy végzem anyja parancsát; ha nem, úgy fönséged bocsánata s az én visszatértem leend vége küldetésemnek.

HAMLET
Uram, azt nem tehetem.

GUILDENSTERN
Mit, fönség?

HAMLET
Hogy önnek ép feleletet adjak. Elmém beteg; de oly válasszal, aminő telik tőlem, parancsoljon ön, vagy inkább, mint mondá, az anyám. Erről hát ne többet, hanem a tárgyra. Az anyám, mondá ön...

ROSENCRANTZ
Igen, ezt izeni. Fönséged magaviselete őfelségét megdöbbenté s bámulatba ejté.

HAMLET
Ó, csudálatos fiú, ki egy anyát így megdöbbenthet! De semmi következmény nincs anyám bámulatának sarkában, ugye? Tudassa.

ROSENCRANTZ
Mielőtt fenséged lefekünnék, beszélni kíván vele magánszobájában.

HAMLET
Engedelmeskedni fogunk, még ha tízszer anyánk volna is. Van még valami ügyök velem?

ROSENCRANTZ
Fönséges úr, engem egykor szeretett.

HAMLET
Most is; esküszöm e csenőkre és lopókra!

ROSENCRANTZ
Édes jó uram, mi hát oka e levertségnek? Önkényt zárja be saját szabadsága kapuját, ha búja közlését megtagadja barátjától.

HAMLET
Előmozdítás kellene, uram.

ROSENCRANTZ
Hogy lehet az, mikor maga a király szavát adta, hogy örökössé teszi Dániában?

HAMLET
Jaj, uram, de „míg a fű megnő” – a közmondás egy kissé kopott.

Fuvolát hoznak

Ó, a fuvola! Hadd lám – csak hogy szabaduljak tőletek. – Miért akartok ti kerülgetve szelet fogni  tőlem, mintha hálóba akarnátok terelni?

GUILDENSTERN
Ó, kegyelmes úr; ha kötelességem túlbuzgó, szeretetem is udvariatlan.

HAMLET
Ezt nem értem világosan. Nem játszanál egyet e sípon?

GUILDENSTERN
Nem tudok fenség.

HAMLET
De ha kérlek.

GUILDENSTERN
Higgye el, nem tudok.

HAMLET
Esedezem.

GUILDENSTERN
Egy billentést sem tudok, fenséges úr.

HAMLET
Hisz az oly könnyű, mint hazudni: kormányozd e szellentyűket ujjaiddal s hüvelykeddel; száddal  lehelj belé; s a legremekebb zenét fogja beszélni. Látod, ezek a billentyűi.

GUILDENSTERN
De én éppen azokat nem bírom harmóniazengedezésre vezényelni; nincs hozzá ügyességem.

HAMLET
No lám, mily becstelen eszközzé akartok ti tenni engem. Játszani akarnátok rajtam; ismerni billentyűimet; kitépni rejtelmem szívét; hanglétrám minden hangját kitapogatni a legalsótól a legfelsőig; pedig e kis eszközben zene rejlik, felséges szózat, mégsem bírjátok szavát venni. A keservét! Azt hiszitek, könnyebb énrajtam játszani, mint egy rossz sípon? Gondoljatok bármi hangszernek: rám tehetitek a nyerget, de nem bírok játszani rajtam.

Polonius jő

Isten áldja, uraim.

POLONIUS
Uram, a királyné beszélni akar fönségeddel, mindjárt pedig.

HAMLET
Látja-e azt a felhőt? Majdnem olyan, mint egy teve.

POLONIUS
Isten engem, valóságos teve alakú.

HAMLET
Nekem úgy tetszik, menyéthez hasonlít.

POLONIUS
A háta olyan, mint a menyétnek.

HAMLET
Vagy inkább cethalforma?

POLONIUS
Nagyon hasonló a cethalhoz.

HAMLET
No, hát mondja anyámnak, megyek tüstint. – Csak addig tesztek engem bolonddá, ameddig kedvem tartja. – Megyek tüstint.

POLONIUS
Mondom (El)

HAMLET
„Tüstint” szó könnyű mondani. – Hagyjatok egyedül, barátim.

Rosencrantz, Guildenstern és Horatio el

Most van az éjnek rémjáró szaka,
Minden sir ásít, s maga a pokol
Dögvészt lehell ki. Most hő vért meginnám,
S oly szörnyü tettet bírnék elkövetni,
Hogy a napfény reszketve nézne rá.
De csitt! anyámhoz. – Ó, szív! el ne nyomd
Természeted, s ne hadd, hogy e kebelbe
A Néro lelke szálljon valaha:
Legyek kegyetlen, ne vértagadó,
Dobjon szavam tőrt, ne rántson kezem,
Nyelv s szándok ebben kétszinű legyen:
Hogy, bármi zokon ejtsem a beszédet,
Tettel ne nyomjon lelkem rá pecsétet. (El)

3. SZÍN

Szoba ugyanott. Király, Rosencrantz és Guildenstern jőnek

KIRÁLY
Nem szeretem bolondságát; se oly
Bizton nem állunk, hogy bitangra hagyjuk.
Készüljetek hát: mindjár' kiadom
A megbizót, el, Angliába véle!
E hon határa nem tür oly veszélyes
Kockáztatást, minővel fenyeget
Hóbortja minden órán.

GUILDENSTERN
                   Készülünk.
Szent, istenes gond az, megtartani  
Épségben annyi sok, sok lelket, amely
Fölséged által él s táplálkozik.

ROSENCRANTZ
Egyes, magánélet is köteles,
Az ész hatalma- s minden fegyverével,
Megóvni ártalomtul önmagát;
De sokkal inkább egy olyan lehellet,
Melynek javától ezrek élte függ.
Fölség lehúnyta nem egyes halál:
Mint örvény rántja bé egész körét;
Hegycsúcson álló roppant nagy kerék az,
Melynek magas küllőin sok ezer
Kisebb tárgy bécsapolva s kötve van;
Ha egyszer indul: minden függelék,
Apró kiséret, zúgva követi
A mély bukásba. Ha király sohajt,
Mindég az összes nép nyög arra jajt.

KIRÁLY
Övedzzetek hát e gyors útra, kérlek;
Mert láncra verjük ezt a rettegést:
Nagyon szabad lábon jár.

ROSENCRANTZ és GUILDENSTERN
Sietünk.

Rosencrantz és Guildenstern el.
Polonius jő

POLONIUS
Most indul éppen anyjához, uram.
Én elvonúlok a kárpit mögé
S kihallgatom. Tudom, megfeddi jól,
De mint fölséged mondta (s bölcs a mondás),
Kell más tanú is, az anyán kivűl
– Mert részrehajlók természet szerint –,
Hogy lesse a szót, így alkalmilag.
Jó éjt, királyom! bár tisztelkedem még
Fekvés előtt, s közlöm, ha mit tudok.

KIRÁLY
Köszönöm, kedves úr.

Polonius el

Ó, rút az én bünöm, s az égre bűzlik!
Az eredendő átok űl azon:
Vérgyilkolás! Könyörögni nem tudok;
S bár lenne hozzá kedv, mint akarat van,
Vétkem legyőzi a hév szándokot;
És mint kinek két sürgős dolga van,
Itt állva veszteg, hogy melyikbe fogjak,
Mindkettőt elhagyom. Mit! volna bár
Ez átkozott kéz kétszer ennyi vastag
A bátya-vértől: nincs elég eső
Az üdv egében, hogy fehérre mossa,
Mint a fehér hó? Mért van irgalom,
Ha nem, hogy a bünt rontsa meg csupán?
S mi az imádság két malasztja, mint
Felfogni a bukót, és a bukottnak
Kegyelmet nyerni? Föl tehát, szemem!
A vétek elmult. Ó, de mily könyörgés
Szolgál javamra, helyzetem szerint?
„Bocsásd meg undok gyilkosságomat!” –
Az nem lehet; hisz most is birtokomban
Mindaz, miért a vétket elkövettem:
Koronám, saját dicsvágyam, és királyném.
Nyerhet malasztot, ki bünhöz tapad?
Mert e veszett világban aranyos
Kezű gonoszság félretol jogot,
S a vétek árán gyakran megveszi
Magát a törvényt: de nem úgy van ott fenn:
Ott nincs kibúvó; a tény ott igaz
Mivoltaként áll, s arra kényszerít,
Hogy szemtül-szembe állva bűneinkkel
Valljuk be nyilván. És most? mi marad?
Kisértsd meg, a bünbánat mit tehet:
Mit nem tehet az? Ó, de mit tehet
Annak, ki bűnét bánni képtelen?
Ó, szörnyü helyzet! Ó, szív, fekete,
Mint a halál! S te, ó, lépen ragadt
Lélek, kit a verdés jobban lenyűgöz!
Ó, égi kar, segélj! Próbát teszek:
Hajolj, merő térd; és te szív, acél
Idegzeteddel, lágyulj oly puhára,
Mint a ma-szűlt csecsemő inai.
Még minden jóra válhat. (Letérdel)

Hamlet jő

HAMLET
Most megtehetném, top! imádkozik.
És, most teszem meg: – akkor mennybe mén.
Így állok én bosszút? Megfontolandó.
Atyámat egy gazember megöli,
S én, ez apának egyetlen fia,
Azt a gazembert mennyországba küldöm.
Hisz ez díj, jutalom, nem bosszuállás.
Ő az atyámat hízottan, kenyér
Elégségében ölte meg, midőn
Virágzott bűne, mint nyiló tavasz;
S ki tudja, Istennél egyéb, hogy áll
A számadása most? de emberi
Körülmények s gondolkozás szerint
Súlyos lehet. S én bosszut álltam-e,
Ha rajt' ütök, midőn tisztálja lelkét,
Midőn ama nagy útra kész, megért?
Nem.
Be, kard; tanulj te szörnyűbb markolást.
Majd részegen ha alszik, vagy dühöng,
Vagy vérparázna ágyán kéjeleg,
Kockázik, esküdöz, s olyat csinál,
Min üdvösség zamatja semmi sincs:
Akkor bököm le, hogy két sarka égre
Kapáljon, s lelke légyen kárhozott,
S mint a pokol, hová megy, fekete.
De vár anyám – te díjad megkapod;
E gyógyszer nyújtja csak beteg napod. (El)

A király fölkel és előbbre jő

KIRÁLY
Fölszárnyal a szó, eszme lennmarad:
Szó eszme nélkül mennybe sose hat. (El)

4. SZÍN

Szoba ugyanott. Királyné és Polonius jő

POLONIUS
Mindjárt jön. Aztán rakja meg, királyném!
Nincs mód kiállni, mondja, csínjait;
Most is csupán felséged állt közötte
S a nagy harag közt. Én itt hallgatódzom;
Csak kérem, bánjon kereken vele.

HAMLET
(künn) Anyám, anyám, anyám!

KIRÁLYNÉ
Csak bízza rám: ne féltsen engemet.
Vonuljon vissza: hallom lépteit.

Polonius elrejtezik. Hamlet jő

HAMLET
Nos hát, anyám, mi tetszik?

KIRÁLYNÉ
Hamlet, nagyon megsértetted atyádat.

HAMLET
Anyám, nagyon megsértetted atyámat.

KIRÁLYNÉ
Jer, jer; nyelved hiú szót viszonoz.

HAMLET
Menj, menj: kötözködő nyelved gonosz.

KIRÁLYNÉ
Mi volt ez, Hamlet?

HAMLET
                 Mi baj, édesem?

KIRÁLYNÉ
Feledtél?

HAMLET
       Nem, a szent keresztre! nem:
Ön a királyné, férje öccse nője;
De – bár ne volna az – anyám is ön.

KIRÁLYNÉ
Ha így van, küldöm, aki bír veled.

HAMLET
Jer, jer, ne moccanj; ülj le csöndesen:
Tapot se innen, míg tükrömbe nem nézsz,
Mely megmutatja szíved bensejét.

KIRÁLYNÉ
Mit akarsz velem? csak nem akarsz megölni?
Segítség!

POLONIUS
(a kárpit megett) Hó! segítség! hej! segítség!

HAMLET
Hahó! patkány?

(Kardot ránt)

                 Meghalt; itt egy arany rá!
Meghalt. (Átszúr a kárpiton)

POLONIUS
(a kárpit megett) Végem van. Ó...

KIRÁLYNÉ
                         Jaj! mit tevél?

HAMLET
Hát tudom én, mit. A királyt?...

(Fölemeli a kárpitot s előhúzza Poloniust)

KIRÁLYNÉ
Ó, mily hebehurgya, véres munka ez!

HAMLET
Véres biz ez, s majd oly gonosz, anyám, mint
Megölni egy királyt, s öccsével élni.

KIRÁLYNÉ
Királyt, megölni?

HAMLET
               Azt mondám, igen –

(Poloniusra)

Szegény izgága vén bolond, nyugodj.
Különbnek véltelek; magad kerested:
Veszélyes, ládd-e, a túl-buzgalom.
Ne törd kezed. Pisz! ülj le csöndesen,
És hadd töröm a szíved; mert fogom
Ha törhető anyagból van csinálva;
Ha átkos megszokás úgy meg nem edzé,
Hogy minden érzés ellen bástya lett.

KIRÁLYNÉ
Mit tettem én, hogy nyelved ily gorombán
Mer rám zajongni?

HAMLET
               Oly tettet, mitől
Lehámlik a kegy, az illem pirul;
Képmutató lesz az erény; lehull az
Ártatlan szerelem szép homlokáról
A rózsa, és pokolvar váltja föl;
Mitől olyan lesz a nász-fogadás,
Mint kockajátszók hazug esküi.
Oly tettet, ó! mely ama testi frigynek
Kitépi lelkét, szó-árrá teszi
A hit malasztját. Az ég arca lángol,
Sőt e szilárd föld, e vegyes tömeg,
Bús képpel, mint majd ítélet-napon,
Belébetegszik.

KIRÁLYNÉ
           Hajh! miféle tett az,
Mely már a címlapon így mennydörög?

HAMLET
Tekints e képre, s e másikra itt,
Két férfi-testvér hű ábráira.
Nézd, mennyi fönség űl e homlokon:
Hypérjon fürtök: homlok Jupiter
Sajátja; szem Mársé, mely fenyeget
S parancsol egyben; állás Mercuré,
Most száll le, egy égcsókoló tetőre;
Oly összetétel és idom, valóban,
Hogy minden isten, úgy látszik, pecsétet
Nyomott reája, biztosítani
Egy férfit a világnak. Ez vala
Férjed; tekintsd már a következőt.
Im, férjed ez; mint üszögös kalász
Az ép testvért rohasztva. Van szemed?
Elhagyhatád e szép hegylegelőt,
Hogy e mocsáron hízz? Hah! van szemed?
Szerelmed nem okolhadd; hisz korodban
A hejjehujja vér szelíd, hunyász,
S hallgat az észre; de micsoda ész az,
Mely ettül erre száll! Érzésed, az van,
Mert hogy mozognál másképp: ámde béna
Érzék az; ilyet őrült sem hibáz,
Így elmehábor sem tevé soha
Rabbá az érzést, hogy választani
Épen ne tudjon, ily különbözőkben.
Mi ördög volt hát a szem-bekötősdi,
Mely rászedett? Szem érzés nélkül, érzet
Látás nekül, vagy fül, szem kéz nekül,
Szaglás minden nekül, vagy bármi hű
Érzéked egy-egy kóros része, így
El nem tompulhatott.
Fuj! nem pirulsz el? Pártütő pokol,
Ha így lázongsz egy tisztes anyanő
Csontjában, akkor a láng ifjuság
Erénye, öntüzében olvadó
Viasz legyen; ne mondják, hogy gyalázat,
Midőn az ifju hév ösztön kirúg,
Ha már a csupa fagy ily lánggal ég
S  az ész a vágynak keritője lesz!

KIRÁLYNÉ
Ó, Hamlet! ne beszélj.
Lelkem mélyébe forditod szemem,
Hol több olyan folt árnya látszik, amely
Soha ki nem mén.

HAMLET
               Hah! egy zsíros ágy
Nehéz szagú verítékében élni;
Bűzben rohadva mézeskedni ott
A szurtos almon...

KIRÁLYNÉ
             Ó, ne mondd tovább!
Fülembe mint tőr hatnak szavaid;
Ne többet, édes Hamlet.

HAMLET
                       Egy gyilkos, egy gaz;
Egy szkláv, ki első férjed tizedének
Még huszadrésze sincs; egy váz király!
Ország, uralkodás zsebtolvaja,
Ki polcról lopta el a koronát,
Úgy dugta zsebre.

KIRÁLYNÉ
                     Ó, ne többet.

HAMLET
Egy kapca-, rongykirály –

Szellem jő

Mennybéli őrzők! lengjetek körül
Védszárnyatokkal. Mit kivánsz, kegyes alak?

KIRÁLYNÉ
Haj! őrült csakugyan.

HAMLET
Dorgálni jössz-e késkedő fiad,
Ki múlni hágy időt és szenvedélyt
S nem hajtja végre rettentő parancsod?
Ó, szólj!

SZELLEM
Eszedbe jusson. Csak azért
Jövék, hogy edzzem tompult szándokod.
De nézd, anyádon mily réműlet űl,
Ó, lépj közéje s vívó lelke közzé:
Minél gyöngébb a test, a képzelet
Annál erősben működik.
Szólj néki, Hamlet!

HAMLET
               Hogy van, asszonyom?

KIRÁLYNÉ
Ó, jaj! te hogy vagy?
Ki puszta űrbe függeszted szemed,
S beszédbe állsz a test nélkűli léggel?
Kiűl szemedben szellemed vadul
S mint riadókor alvó katonák,
Fekvő hajad, bár lengő élte van csak,
Mind élre szökken. Ó, édes fiam!
Önts lángoló agyrémeid hevére
Hűs béketűrést. Mit nézsz oly merőn?

HAMLET
Őt, őt! Ni, mily halványan rám-mered!
Alakja, sorsa együtt, a kövekbe
Érzést papolna. – Ó, ne nézz reám,
Nehogy siralmas arcod eltereljen
Ádáz müvemtől; és hogy színtelenné
Ne váljon tettem: könnyé, vér helyett.

KIRÁLYNÉ
Kinek beszéled ezt?

HAMLET
                 Nem látsz te semmit?

KIRÁLYNÉ
Semmit; pedig jól mindent, ami ott van.

HAMLET
Nem is hallottál semmit?

KIRÁLYNÉ
                         Semmit én
Kettőnk szaván kivűl.

HAMLET
                 No, nézz oda!
Nézd, hogy lopódzik el! Atyám az, amint
E földön élt, járt. Nézd, ahol megyen:
Most, most suhan az ajtón kifelé!

Szellem el

KIRÁLYNÉ
Hiú koholmány ez hevült agyadtól,
Anyagtalan teremtés, aminőben
Nagy mester a rajongás.

HAMLET
                         Mit, rajongás!
Erem, mint a tiéd, ütenyre vér
S éppoly zenét mond, mint az. Nem bolondság,
Amit beszéltem; tégy próbát velem,
S én szórul szóra elmondom megint,
Holott az őrült ész ugrálna szerte.
Anyám, az Isten szent szerelmiért!
Ne áltasd lelked a csalóka írral,
Hogy őrültségem – nem bünöd – beszél:
Csak béhegeszti hámmal a fekélyt,
Mig láthatatlan terjed a fene,
S mindent aláás. Gyónj meg Istenednek:
Bánd meg a múltat; a jövőt kerüld,
S többé ne trágyázd a gyomot, hogy annál
Bujábbra nőjön. És bocsásd meg ezt az
Erényem; mert a szűkkeblű idők
Zsírjában az erénynek kell magának
A vétket megkövetni, sőt hajolva
Esengni, hagyjon tenni jót vele.

KIRÁLYNÉ
Kettéhasítád szívemet, fiam.

HAMLET
Ó, hát hajítsd el a rosszabb felét
S kezdj a maradttal tisztább életet.
Jó éjt – de bátyám ágyához ne menj:
Mutass erényt, ha nincs is. A szokás –
E szörny, ez ördög, mely öntudatát
Elnyeli tetteinknek – angyal ebben:
Hogy a szép s jó foglalkozásra is
Oly mezt, ruhát ad, mely tággá viselve
Ráillik éppen. Türtözzél ma éjjel;
S a holnap-éji megtartózkodás
Könnyebb leend; még könnyebb azután;
Mert képes a természet bélyegét
Kicserélni mintegy a szokás, lebírni
Az ördögöt, vagy csuda hatalommal
Kidobni. Még egyszer, jó éjszakát!
S ha áldva lenni óhajtasz, anyám,
Úgy kérlek, áldj meg. – Ezt a jó urat (Poloniusra)
Sajnálom; de ha így tetszett az égnek
– Büntetve őt velem, s engem vele –,
Hogy én legyek szolgája, ostora.
Eltakarítom, és kezem miatti
Halálaért felelni én fogok.
Jó éjszakát megint.
Kegyes szándék kegyetlenségre hajt:
Rossz kezdetnek rosszabb lesz vége majd.
Egy szót még, asszonyom.

KIRÁLYNÉ
                       De mit tegyek?

HAMLET
Ezt semmi áron ne, amire kérlek:
Hadd csaljon ágyba a pöffedt király,
Csipdesse arcod, hívjon mucijának,
S egy-két büdös csókért, vagy mert fene
Ujjával ott babirkál nyakadon,
Tálalj ki mindent: hogy hisz voltaképp
Én őrült sem vagyok, csak tettetésből.
Jó lenne ezt tudtára adni; mert
Hiszen melyik szép, józan, bölcs királyné
Tagadna ilyen drága titkot el
Egy béka, egy dög, egy furkó előtt?
Sőt, bár az ész titoktartást javall,
A háztetőn függő kosárt akaszd le,
Röpítsd belőle szét a madarat,
Próbára bújj belé, az egyszeri
Majomként, s törd ki onnan a nyakad.

KIRÁLYNÉ
Elhidd, ha szó lehelletből leszen,
S lehellet életből: nincs éltem arra,
Hogy kilehelljem a mondottakat.

HAMLET
Most Angliába kell mennem, tudod.

KIRÁLYNÉ
Jaj, azt feledtem; úgy határozák.

HAMLET
Kész a pecsétes írat, s két tanúló-
Társam viendi, kikben úgy bizom,
Mint viperában; útam ők seperjék,
Levén vezérim a gazságra. Hagyján!
Hisz oly derék a tűzmestert saját
Aknája által vetni föl; s ügyetlen
Volnék, ha nálok egy öllel alább
Nem ások és a holdba nem röpítem.
Ó, oly derék az, ha két oldalon
Így összevág két csel, egy vonalon.
Ez ember itt terhemre van: berántom
A lusta bendőt a mellékszobába.
Jó éjt, anyám. – Ez a tanácsos úr –
Éltében oly gaz, locska, balgatag –,
Lám, most komoly, titkot tart, hallgatag.
Gyerünk, barátom! most már végbe viszlek.
Jó éjt, anyám.

Külön el. Hamlet bevonszolja Poloniust

 

---

NEGYEDIK FELVONÁS

1. SZÍN

Szoba a kastélyban.
Király, királyné, Rosencrantz, Guildenstern jőnek

KIRÁLY
Van e sok mély fohászban tartalom:
Fordítsátok le; meg kell értenünk.
Hol a fiad?

KIRÁLYNÉ
Hagyjátok e helyet kissé nekünk.

Rosencrantz és Guildenstern el

Ah, jó uram, mit láttam én az éjjel!

KIRÁLY
Mit, Gertrud? Hogy van Hamlet?

KIRÁLYNÉ
                         Háborog,
Mint tenger és szél, ha versengenek,
Melyik hatalmasb. Amint bősz rohamban
Hall egy kevés neszt a kárpit mögött,
Kardot ragad: „Patkány! patkány!” – kiált,
S vad képzetében a jó öreg embert
Látatlanból leszúrja.

KIRÁLY
                 Ó, sulyos tett!
Velünk is úgy tesz, ha mi ott vagyunk.
E nagy szabadság folyvást fenyeget,
Tenmagad, engem, és mindenki mást.
Haj! hogy felelni ez erőszakért?
Minket okolnak majd: vigyázatunk
Mért nem szorítá fékre, láb alól,
Ez őrjöngő fiút; de úgy szerettük,
Hogy meg nem értők az ildom szavát,
Sőt rejtegetve, mint csúf kórt a kóros,
Hogy meg ne tudják, még tápláltuk azt
Élet-veszéllyel is. Aztán hová ment?

KIRÁLYNÉ
Rejtekbe vonni a holt tetemet;
Amely fölött még őrültsége is,
Mint aljas ércek közt a nemesebb fém,
Tisztán ragyog: siratja, kit megölt.

KIRÁLY
Ó, Gertrud! Jer velem.
Mihelyt az ormon tetszik egy sugár,
Hajóra küldjük. E szilaj merényt,
Fönség, ügyesség által, már nekünk kell
Palástolgatni és kimenteni.
Ha! Guildenstern!

Rosencrantz és Guildenstern jőnek

Két jó barát, segéljetek tovább is.
Őrült fiunk Poloniust megölte
S anyja szobájából kivonszolá:
Kutassátok fel, s a holt tetemet
Elcsalva tőle szép szóval, vigyétek
A kápolnába. Járjatok serényen.

Rosencrantz és Guildenstern el

Jer, hívjuk össze legbölcsebb barátaink;
Tudassuk e szilaj tettet velök,
S hogy mit teendünk; így a rágalom
– Mely suttogása mérges nyilait
Világ sarkáig oly bizton lövi,
Mint célhoz ágyu a golyót – talán
Nevünk elvétve, a sebezhetetlen
Léget találja. – Ó, jer hát, jere!
Lelkem zavarral  és búval tele.

Elmennek

2. SZÍN

Más szoba ugyanott. Hamlet jő

HAMLET
Eltéve bizton.

ROSENCRANTZ és GUILDENSTERN
(künn) Hamlet! Hamlet úr!

HAMLET
De csitt! Mi zaj! ki szólit? Íme, jőnek.

Rosencrantz és Guildenstern jőnek

ROSENCRANTZ
Fenséges úr, mit tőn a holt tetemmel?

HAMLET
Porral vegyítém, amellyel rokon.

ROSENCRANTZ
Hát mondja, hol van; hogy kivéve onnan,
Vigyük a kápolnába.

HAMLET
Ne hidd azt.

ROSENCRANTZ
Ne higgyem, mit?

HAMLET
Hogy én a te titkod meg tudom őrzeni, s a magamét nem. Aztán meg egy szivacs kérdésére mit is válaszoljon egy királyfi?

ROSENCRANTZ
Engem szivacsnak néz, fönség?

HAMLET
Annak hát; ki a királytól pártfogást, jutalmakat és tekintélyt szí magába. De az efféle tisztek utoljára tesznek legjobb szolgálatot a királynak; mint majom, tartja őket egy ideig a pofazacskóban; elébb nyalja-falja, hogy végre elnyelje; ha rászorul, amit összeböngésztetek, fogja, kifacsar, és ti, szivacsok, ismét szárazon vagytok.

ROSENCRANTZ
Nem értem, fönséges úr.

HAMLET
Örvendek rajta. Fortélyos beszéd alszik a bolondos fülben.

ROSENCRANTZ
Uram, meg kell mondania, hol a test; s jöjjön velünk a királyhoz.

HAMLET
A test a királynál van, de a király nincs a testnél. A király afféle izé...

GUILDENSTERN
Mizé, uram?

HAMLET
Semmizé. Vezessenek hozzá. Bújj be, róka, mind utána!

Elmennek

3. SZÍN

Más szoba ugyanott. Király jő kísérettel

KIRÁLY
Utána küldtem, s a testet nyomozni.
Minő veszély, hogy ez ember szabad!
De szigorú törvényt nem láthatunk rá,
Mert a zavargó népség kedveli,
Amely nem ésszel, csak szemmel szeret;
S ilyenkor a bűn ostorát tekintik,
Soha nem a bűnt. Ezt, hogy elsimítsuk,
E rögtön útja régi terv gyanánt
Legyen kiadva; mert kétségb'esett
Nyavalyán kétségb'esett gyógyszer segít,
Vagy éppen semmi.

Rosencrantz jő

Nos, mi történt?

ROSENCRANTZ
Hová rejté el a hullát, uram,
Nincs mód kitudni tőle.

KIRÁLY
                     S hol van ő?

ROSENCRANTZ
Künn őrzi társam, és parancsra vár.

KIRÁLY
Hozzák előmbe.

ROSENCRANTZ
Ha! Guildenstern! hadd jöjjön a királyfi.

Hamlet és Guildenstern jőnek

KIRÁLY
No, Hamlet, hát? hol van Polonius?

HAMLET
Vacsorán.

KIRÁLY
Vacsorán! Hol?

HAMLET
Nem ahol ő eszik, hanem ahol őt eszik: az államférgek bizonyos gyülekezete éppen nekiesett. Mert hát életrendünk egyedüli hatalmassága a féreg: mi minden egyéb teremtményt meghizlalunk, hogy magunkat hizlalhassuk; magunkat pedig a pondrónak hizlaljuk. A kövér király meg a sovány koldus, csak más-más fogat étel; két tál egy asztalon: s azzal vége.

KIRÁLY
Haj, haj!

HAMLET
Azonegy ember halászhat a féreggel, mely egy királyból evett; s ehetik a halból, mely ama férgen hízott.

KIRÁLY
Mit akarsz ezzel mondani?

HAMLET
Semmit, csak megmutatni, hogyan tehet egy király körutat a koldus bendőjén által.

KIRÁLY
Hol van Polonius?

HAMLET
Az égben; akár nézesse meg; ha ott nem lelik, keresse önmaga a másik helyen. De, igazán, ha ez egy hóban rá nem akad, csak szimatolja, mikor a lépcsőn felfelé jő a csarnokba.

KIRÁLY
(némely kísérőkhöz) Keressétek ott.

HAMLET
Megvár, míg odaértek.

Kísérők el

KIRÁLY
Hamlet, tulajdon biztosságodért –
Mely drága nékünk, mint fájdalmas az,
Amit cselekvél – tetted számkiűz
Hév gyorsasággal: készülj fel tehát,
A gálya készen, a szél kedvező,
Kiséreted vár, s minden készülőt
Ver Angliába!

HAMLET
             Angliába?

KIRÁLY
                         Úgy van.

HAMLET
Jó.

KIRÁLY
A bizony; ha tudnád céljaim.

HAMLET
Látok egy cherubot, aki látja őket. – No, de jerünk Angliába. Isten veled, édesanyám!

KIRÁLY
Hát szerető atyád, Hamlet?

HAMLET
Anyám, mondom. Apa és anya férj és nő; férj és nő  egy test, és így: anyám. Jerünk Angliába! (El)

KIRÁLY
Nyomába rögtön; csaljátok hajóra
Tüstént; ma éjjel induljon nekem.
El, a pecsétlés megvan, és egyéb
Ez ügyre tartozó: siessetek.

Rosencrantz és Guildenstern el

Angol király, ha tartasz valamit
Barátságomra (és tarthatsz pedig,
Mert most is érzed nagy hatalmomat,
Mert sebhelyed még most is új, vörös
A dán fegyvertől, és félelmed önkint
Adót fizet nekünk), nem langyosan
Veszed kegyúri meghagyásomat,
Mely a levélben kérve sürgeti
Hamlet halálát. Tedd meg, Anglia;
Mert mint aszúkór dúl véremben az:
Légy orvosom te. Míg az téve nincs,
Kedvet nekem nem hoz szerencse, kincs. (El)

4. SZÍN

Térség Dániában. Fortinbras jő haddal

FORTINBRAS
Menj, százados, köszöntsd a dán királyt
Nevemben, és mondd: engedelme folytán,
Igényli országán az átkelést
Fortinbras. A gyülőhelyet tudod.
Ha őfelsége szólni vágy velünk,
Személyesen is hódolunk. Tudasd ezt.

SZÁZADOS
Fogom, királyfi.

FORTINBRAS
             Most előre, bízvást.

Fortinbras és hada el.
Hamlet, Rosencrantz, Guildenstern stb. jőnek

HAMLET
Uram, ki népe ez?

SZÁZADOS
Norvégiából jőnek, uram.

HAMLET
S mi céllal, kérem?

SZÁZADOS
Lengyelország bizonyos része ellen.

HAMLET
Ki a vezérök?

SZÁZADOS
Az ősz norvég király kisöccse, Fortinbras.

HAMLET
Egész országot megy hódítani,
Vagy csak határszélt?

SZÁZADOS
Nagyítás nélkül s igazán kimondva,
Mi egy oly talpalat földért megyünk,
Melynek mi haszna sincs, csak a neve.
Öt aranyért, ötért nem bérleném ki:
Többet nem is kap, ha zálogba vetné,
A lengyel érte, sem Norvégia.

HAMLET
Úgy hát a lengyel csak nem ví azért?

SZÁZADOS
Dehogynem; már meg is szállotta haddal.

HAMLET
Kétezer lélek s húszezer arany
Nem dönti el e szalmaszálnyi kérdést.
Ez mind a béke s nagy vagyon fekélye:
Belül fakad fel, s nem látszik kivűl,
Mért hal az ember. Köszönöm, uram.

SZÁZADOS
Isten velünk, uram. (El)

ROSENCRANTZ
Fenséges úr, ha tetszik, mehetünk.

HAMLET
Mindjárt elérlek, csak haladjatok.

Rosencrantz és Guildenstern el

Hogy vádol engem minden alkalom,
S ösztönzi lusta bosszúm! Mi az ember,
Ha drága idején vett fő java
Alvás, evés csak? Nem több, mint barom.
Bizonnyal, aki ez előre-hátra
Tekintő okos ésszel alkotott,
E képességet, ezt az isteni
Értelmet nem adá, hogy semmi-haszna
Belénk zápuljon. Már, vagy állati
Feledség bennem, vagy a szerfölött
Aggódó gyáva szőrszál-hasgatás
– Oly gond, miben, ha négyfelé hasítnók,
Egy rész az ildom, hárma gyávaság –
Én nem tudom, mért élek, mondogatva:
„Ez a teendő!”, bár ok, akarat,
Erő, eszköz, mind kész, hogy megtegyem.
Példák, nagyok, mint a föld, intenek;
Tanúbizonyság e tengernyi had
S vezére a gyöngéd, kényes királyfi,
Kinek becsvágytól duzzadó erélye
A vak jövőre nyelvet öltöget,
Kitéve azt, mi nem biztos, halandó,
Sorsnak, halálnak, vésznek, kárnak, egy
Üres tojásért. Az valódi nagy,
Ki fel nem indul, ha nagy oka nincs;
De szalmaszálért is küzd nagyszerűen,
Midőn becsűlet, ami fennforog.
S hogy állok én, kinek atyám megölve,
Anyám gyalázva, ész, vér egyaránt
Fölingerelve, s én elaltatom,
S nézem pirúlva húszezer fiú
Közel halálát, kik egy ál dicsőség
Káprázatáért a kész sírba mennek,
Úgy, mint az ágyba; vínak egy rögért,
Melyen a küzdők száma el se fér,
Mely sírhalomnak is kevés, befödni
Az elhullottakat. Ó, vért kivánj
Hát, gondolat! vagy értéked silány. (El)

5. SZÍN

Helsingőr. Szoba a kastélyban.
Királyné és Horatio jőnek

KIRÁLYNÉ
Nem akarok beszélni a leánnyal.

HORATIO
Erővel jönne; rendkivűl zavart;
Nem szánni állapotját nem lehet.

KIRÁLYNÉ
Mit akar?

HORATIO
       Atyjáról beszél sokat;
Azt hallja, úgymond, hamis a világ;
És erre hm-get, és mellét veri;
Egy szalmaszál is bántja, kétesen,
Csak félig-érthetőn mond valamit;
Beszéde semmi, de alaktalan
Fordúlatokkal sejtelmekre készti
A hallgatókat, hogy hozzávetőleg
Ön eszméikhez toldják a szavat,
Mely, a szem-, fő-, tagjártatással egybe,
Oly gondolatra bír, hogy itt gyanú
Lehet nagyon rossz; semmi bizonyosság.

KIRÁLYNÉ
Jó lenne szólni véle, mert gonosz
Találgatást költ a rosszakarókban.
Jöjjön be.

Horatio el

Kór lelkem – ez a bűn sajátja éppen –
Vész-híradót lát minden semmiségben.
A vétek oly ügyetlen, ha remeg:
Romlástól félve, magát rontja meg.

Horatio visszajő Opheliával

OPHELIA
Hol a szépséges dán királyi hölgy?

KIRÁLYNÉ
Nos, nos, Ophelia?

OPHELIA
(dalol)
   Hogy ismerem én meg
   Hív szerelmed mástól?
   Pörge kalap-, botja-,
   S fűzött sarujáról.

KIRÁLYNÉ
Édes kisasszony, mit jelent e dal?

OPHELIA
Tessék? Nem; kérem, hallgassa csak. (Dalol)
   Meghalt, kimúlt ő, asszonyom;
   Meghalt, kimúlt bizony!
   Fejtül neki zöld-hant gyepágy,
   Lábtul egy kő vagyon.
Ó, hó!

KIRÁLYNÉ
No de, Ophelia...

OPHELIA
               Kérem, hallja csak. (Dalol)
Oly fehér a szemfedél -

Király jő

KIRÁLYNÉ
Ah, nézze, felség!

OPHELIA
   Virággal van tele:
   Sirjába őt a szeretet
   Siratva tette le.

KIRÁLY
Hogy van, szép kisasszony?

OPHELIA
Jól, Isten fizesse meg. Azt mondják, a bagoly egy pék leánya volt. Uramisten! Tudjuk, mik vagyunk, de nem tudjuk ám, mivé lehetünk. Isten áldja meg az ebédjöket.

KIRÁLY
Atyjával tépelődik.

OPHELIA
Kérem, egy szót se erről; de ha kérdik, mit jelent, csak mondja ezt:
   Holnap szent Bálint napja lesz,
   Mindjárt reggel korán;
   És ablakodnál, párodul,
   Ott leszek, én leány.
   Kelt a legény, felöltözött,
   Ajtót nyitott neki:
   Bement a lány, de mint leány
   Többé nem jöve ki.

KIRÁLY
Kedves Ophelia!

OPHELIA
Biz' úgy, hen! No de végzem már, esküdözés nélkül:
   Irgalmas ugyse! a legény,
   Ó, jaj! szégyen, piha!
   Ha hozzáfér, hát megteszi;
   Bizisten, rút hiba.
   Mig meg nem csaltál, elveszesz,
   Nem azt igérted-e?
   Ugy is lett volna, esküszöm:
   Ne jöttél volna be!

KIRÁLY
Mióta van így?

OPHELIA
Remélem, minden jóra fordul. Az embernek tűrni kell: de én nem állhatom meg sírás nélkül, ha rágondolok, hogy teszik abba a hideg földbe. Ezt a bátyámnak meg kell tudni, most hát köszönöm a jó tanácsukat. Álljon elő a kocsim! Jó éjt, hölgyeim; jó éjt, kedves asszonyságok; jó éjt, jó éjt! (El)

KIRÁLY
Kövesd nyomon; adj mellé biztos őrt.

Horatio el

Ó, mindez a mély bánat mérge, mely
Atyja halálán érte. S ládd-e most,
Ó, Gertrud, Gertrud!
A bú ha jő, nem jő mint egyes őrszem:
Egész dandár beront. Először ennek
Atyját megölték; majd fiad fut el
– Önbujdosása vérengző oka; –
A nép zavargó, egészségtelen,
Lázas gondolkodásu és beszédü
A jó Polonius miatt, kit oly
Suttomba eltemetnünk dőreség volt;
Szegény Ophelia magán kivűl,
Megválva ép eszétől, mely ha nincs,
Az ember írott kép, avagy barom.
És végre, ami mindezzel fölér,
A bátyja titkon hazaérkezett,
Gyászán evődik, felhőkben borong,
Sugó se kell, fülét megvesztegetni
Dögös beszéddel, atyja vesztiről;
Pedig, ha megszorúl és tárgya nincs,
A fülbesúgó cseppet sem haboz
Saját személyünk is belékeverni.
Ó, Gertrud, ez, mint gyilkoló pokolgép,
Több helyen üt fölösleges halált.

Künn zaj

KIRÁLYNÉ
Ó, jaj! miféle lárma ez?

Egy nemes jő

KIRÁLY
           Megállj,
Hol a testőreim! Védjék az ajtót.
Mi baj!

NEMES
Felséges úr, fusson, szaladjon;
Az óceán, ha korlátin kiront,
Nem nyeldesi mohóbban a lapályt,
Mint lázadó csoport élén az ifju
Laertes győzi hű szolgáidat.
A csőcselék urazza – s mintha most
Kezdődnék a világ, s feledve volna
A tisztes régiség, bevett szokás,
Az ily szavak törvényes támaszi –
Ordít: „Tegyünk királyt! Éljen Laertes!”
Kéz, föveg és nyelv az égig veri:
„Laertes a király! Éljen Laertes!”

KIRÁLYNÉ
Hogy megcsaholnak a hamis nyomon!
Ó, ál nyom az, ti csalfa dán ebek!

Künn zaj

KIRÁLY
Betört az ajtó.

Laertes jő fegyveresen.
Dánok követik

LAERTES
Hol a király? Maradjatok ti künn.

DÁNOK
Nem, hadd megyünk be.

LAERTES
                     Kérlek, várjatok.

DÁNOK
No hát, no hát.

Visszahúzódnak

LAERTES
               Őrizzétek az ajtót;
Úgy; köszönöm. Alávaló király,
Add vissza atyámat!

KIRÁLYNÉ
Nyugton, jó Laertes.

LAERTES
A vércsepp, mely nyugodt, fattyúnak ordít,
Atyám' kappannak; és ringyó nevet
Süt hív anyámnak oly szeplőtelen
Szűz homlokára.

KIRÁLY
             Mi bajod, Laertes,
Hogy pártütésed ily órjást mutat?
Bocsásd, Gertrud, ne féltsd a mi személyünk:
Oly fenség őrzi abban a királyt,
Hogy bár felsandalít a pártütés rá,
Tettleg kevésre megy. Mondd csak, Laertes,
Miért dühöngsz így? Jó Gertrud, ereszd.

LAERTES
Hol az atyám?

KIRÁLY
             Meghalt.

KIRÁLYNÉ
                             Nem általa.

KIRÁLY
Hadd kérdje ki magát.

LAERTES
                         Meghalt, de hogy?
Szembekötősdit nem játszunk velem!
Pokolba, hűség! eskü, ördögökhöz!
Lélek, kegyesség a gyehenna tűzbe!
A kárhozattal szembeszállok én.
Odajutottam, hogy föl se veszem
Ezt a világot, sem a másikat.
Hadd jöjjön, ami jő, de az atyámért
Bosszút állok busásan.

KIRÁLY
                   Nos, mi gátol?

LAERTES
Saját akaratom, nem egy világé;
És eszközimmel úgy gazdálkodom,
Hogy sokra érjen a kevés.

KIRÁLY
                     Laertes,
Ha bizonyost vágysz tudni, az atyád
Halála hogy lett: úgy van-é megírva
Bosszúdban, hogy vesztőt, nyerőt besöpresz,
Ellent s barátot?

LAERTES
             Nem, csak ellenit.

KIRÁLY
Nem akarod hát tudni, kicsodák?

LAERTES
Barátit ily tárt karral ölelem,
És mint az élet-osztó pelikán,
Véremmel szoptatom.

KIRÁLY
                 Most úgy beszélsz,
Mint jó fiú és egy igaz nemes.
Hogy én e tettben ártatlan vagyok,
És bánatodban buzgó részt veszek:
Értelmed azt oly tisztán fogja látni,
Mint a napfényt szemed.

DÁNOK
(künn)                Bocsátni kell!

LAERTES
Mi az? miféle zaj?

Ophelia visszajő

Ó, szídd fel agyvelőm, nap! sós könyű,
Marj ki szememből minden lát-erőt!
Istenre! őrültséged súly szerint
Meg lesz fizetve, hogy süllyed a mérleg.
Ó, jó hugom, kedves, kedves leány,
Pünkösdi rózsám, szép Ophelia!
Ó, Ég! hogy egy ifjú leány esze
Csak oly halandó, mint ősz ember élte!
Gyöngéd a természet szerelme: mindig
Küld valamely becses ajándokot
Annak sírjába, kit szeret.

OPHELIA
Vitték födetlen arccal őt,
   S haja-lálom! s haja-nálom!
   Sírjába sírtak könny-esőt –
Áldj' Isten, galambom!

LAERTES
Ha ép ésszel bosszúra ösztönöznél,
Nem hatna így meg.

OPHELIA
Te csak azt danold, hogy: Haj alá-alálom, alá, halálom! Ni, lám, mint rámegy a vers. A csalfa számtartó az, ki ellopta urasága leányát.

LAERTES
E semmi több, mint a valami.

OPHELIA
Itt egy rozmarinszál az emlékezetre: kérlek, édes rózsám, hogy jussak eszedbe; itt meg háromszín ibolya, ez való a gondolatra.

LAERTES
Értelem az őrültségben: összeillesztve gondolat és emlékezet.

OPHELIA
Nesze neked ánizs meg galambvirág; neked ihol a ruta; ebből nekem is egy kicsit; vasárnap úgy hívhatjuk; hogy irgalomfű; ön a rutáját egy kis különbséggel viselheti. Ne, neked százszorszép, adnék violát is, de mind elhervadt, mikor az atyám meghalt. Azt mondják, istenesen múlt ki... (Dalol)
Jancsi hívem az én szívem minden öröme –

LAERTES
Bánat, levertség, a pokol maga
Őnála mind kellemre változik.

OPHELIA
(dalol) Hát már vissza se jő?
   Hát már vissza se jő?
   Nem, nem; a sírba ment:
   Vess ágyat odalent.
   Soha nem tér meg ő.
   Szakálla hófejér,
   Len-fürtök a fején;
   Oda van, oda van!
   Siratni hasztalan.
   Ég, könyörülj lelkén!
És minden keresztyén lelken, kérem az Istent. Isten velök. (El)

LAERTES
Látják ezt? Ó, Isten!

KIRÁLY
Laertes, szólanom kell bánatoddal,
Vagy tőlem olyat vonsz el, ami jog.
Válaszd, eredj, legértelmesb barátid,
Köztem s közötted hogy itéljenek,
Akár egyenest, akár mellékesen
Érintsen a vád: országunkat adjuk,
Éltünk, koronánk és mindent, mi mienk,
Elégtétel gyanánt neked; ha nem,
Akkor türelmed kölcsönözd ide,
S mi rajta lészünk, ten-lelkeddel együtt,
Hogy megnyugtassuk azt.

LAERTES
                           Jól van, legyen.
Halála módja, titkos temetése,
Se kard, se címer hamvain, se zászló,
Főúri pompa, sem nyílt ravatal:
Mindez kiált, égből a földre mintegy,
Hogy érte számot kell vennem.

KIRÁLY
                           Vegyed.
S hol bűnt találsz, a bárd essék oda.
Most, kérlek, jöjj velem.

Elmennek

6. SZÍN

Más szoba ugyanott. Horatio és egy szolga jőnek

HORATIO
Mik a velem beszélni akarók?

SZOLGA
Hajósok; azt mondják, levelet hoztak.

HORATIO
Hadd jöjjenek be.

Szolga el

Nem t'om, ki üdvözölne – a világ
Mely résziből? hacsak nem Hamlet úr.

Hajósok jőnek

ELSŐ HAJÓS
Isten áldja, uram.

HORATIO
Áldjon meg téged is.

ELSŐ HAJÓS
Meg is, uram, ha tetszik ő szent felségének. Levele van, uram, az a követ küldi, amelyik útban van Anglia felé; ha kegyelmed a Horatio, amint hallom.

HORATIO
(olvas) „Horatio, ha soraim átfutod, juttasd ez embereket a királyhoz, levelet visznek oda is. Alig valánk tengeren két nap, egy ugyancsak harcias készületű kalózhajó űzőbe vett. Látva, hogy vitorlánk lassú, kénytelenségből nekibátorodánk; én tusa közben átugrottam hajójokra, mely azon percben eltávozott a mienktől, s így én fogva maradtam egyedül. Irgalmas tolvajként bántak velem: de tudták, mit csinálnak, jó váltságdíjt kell nekik fizetnem. Juttasd a királyhoz leveleimet, magad pedig siess hozzám emberhalálból. Oly szót súgok füledbe, hogy megnémulsz belé; pedig a szó még nagyon léha súlyos tartalmához képest. E jó emberek ide vezetnek, hol én vagyok. Rosencrantz és Guildenstern folytatják útjokat Anglia felé; rólok is sok beszélnivalóm van. Isten veled. Az, ki tudod már, hogy híved,
                                           Hamlet”

   Jertek velem, majd útasítlak én
   E levelekkel, annál sürgetőbben,
   Hogy a küldőjéhez vezessetek.

Mind el

7. SZÍN

Más szoba ugyanott. Király és Laertes jőnek

KIRÁLY
Üssön pecsétet mentségemre most
Tenszíved, és fogadjon el barátul,
Miután meghallád, értelmes fülekkel,
Hogy az, ki jó atyád megölte, éppen
Éltemre tört:

LAERTES
         Világos. De miért
Nem láttat íly bünös, íly főbejáró
Tettekre törvényt felséged, mikor
Nagysága, bizton-léte, bölcsesége
Ösztönzi, s minden?

KIRÁLY
                   Ó, két fő okért,
Mik, bár előtted petyhüdtek talán,
Nálam rugósak. Anyja, a királyné,
Él-hal fiáért: ez asszony pedig
(Már üdvöm, átkom – bármelyik legyen)
Úgy összeforrt lelkemmel, életemmel,
Hogy, mint a csillag nem, körén kivűl,
Úgy én, kivűlte, nem foroghatok.
Más ok, mi gátol a nyilt számvetésben,
Nagy kedvessége a köznép előtt,
Mely, szeretetbe mártva csínyeit
Mint némely forrás a fából követ,
Hibáiból is mind erényt csinálna;
Úgy hogy nyilam, könnyű ily nagy viharban,
Mind visszatérne íjához megint,
Nem ahová irányzottam velök.

LAERTES
Így hát derék atyám megölve; húgom
Kétségb'esésig hajtva iszonyún,
Kinek tökélye – ha visszahatólag
Szabad dicsérnem – mint versenyre hívó
Állt a jelenkor csúcsán egyedül.
De üt bosszúm órája még.

KIRÁLY
Ne háborítsa álmod ez; ne véld,
Hogy mi oly lusta kelméből vagyunk,
Hogy rázni hagyjuk a vésznek szakállunk
S tréfára vesszük. Hallj többet rövid nap.
Atyád szerettem, szeretem magam;
S ez, úgy hiszem, elég rá, hogy belásd –
Mi az? mi újság?

Hírnök jő

HÍRNÖK
         Hamlettől levél:
Ez a felségedé, ez a királyné számára.

KIRÁLY
Hamlettől? ki hozta?

HÍRNÖK
                 Mondják,
Hajóslegények; én nem láttam őket;
Nekem Claudio adá, neki
Az, aki hozta.

KIRÁLY
           Hallgasd me, Laertes.
Mehetsz.

Hírnök el.
(Olvas)

„Hatalmas felség, adom tudtára, hogy ki vagyok téve országába mezítlen. Holnap fogok engedelmet kérni, hogy fölséges színe elé járulhassak; midőn is, bocsánatkérésem után, elő fogom számlálni hirtelen s még inkább különös visszatértem okait.
                                           Hamlet”

Mi már ez? Visszajött a többi is?
Vagy csak kötődés, melyben semmi sincs?

LAERTES
Ővé az írás?

KIRÁLY
           Hamleté. „Mezítlen” –
S itt egy utóiratban: „Egyedül”.
Mit mondasz erre?

LAERTES
               Az eszem megáll,
Felséges úr. De hadd jöjjön: beteg
Szivem hevűl, csak rágondolva is,
Hogy azt megéltem és szemébe vágom:
„Te tetted ezt!”

KIRÁLY
                 Ha ez így van, Laertes
(S mért volna így? de mért ne volna így?)
Fogadsz-e szót nekem?

LAERTES
                   Igen, uram,
Föltéve, hogy nem békeszót fogadtatsz.

KIRÁLY
Békét, magaddal. Ha most visszatér
(Megbokrosodva, többé rá nem áll,
Hogy útra menjen), majd feltüzelem
Egy oly merényre, terve kész agyamban,
Melyből egyéb út nincs, mint a bukás.
Halála semmi vádat nem lehell,
Még anyja is kimenti, vak-esetnek
Tartván cselünket.

LAERTES
               Én szót fogadok,
Felség, kivált ha úgy fordul, hogy én
Lennék az eszköz.

KIRÁLY
               Éppen összevág.
Mióta künn jársz, sokszor emlegettek
– S Hamlet előtt is – oly erényedért,
Miben, szerintök, főképpen ragyogsz;
S meg nem irígylé összes érdemid
Úgy, mint ez egyet, mely pedig közöttük
A legméltatlanabb.

LAERTES
               S mi az, uram?

KIRÁLY
Bokréta csak, az ifjuság kalapján,
De kell az is; mert ifjat éppen úgy
Megillet a könnyelmü viselet,
Mint élemült kort a coboly perém,
Mely meleget tart, és kellő tekintélyt.
Egy norman úr volt itten, pár hava
– Láttam, csatán is, franciát: derék
Lóhátasok; – de e norman lovag,
Egész varázslat, hogy forrt a nyereghez,
És oly csudákat tétetett lovával,
Hogy összenőve látszott a nemes
Barommal s megfelezve testeik;
S úgy megtetézte a fogalmamat,
Hogy képzeletben cselfogásait
Utól nem értem.

LAERTES
             És norman vala?

KIRÁLY
Norman.

LAERTES
       Megesküszöm rá, hogy Lamord.

KIRÁLY
Az, az.

LAERTES
     Jól ismerem; valóban ő
A nemzet éke, gyöngye.

KIRÁLY
                     Rólad ő
Szép vallomást tőn: mester-voltodat
Párbaj-tusákon úgy magasztalá,
Kivált a vívó-tőrrel mit mivelsz,
Hogy felkiálta: látni kéne azt!
Ha lenne, aki mérközzék veled;
De nemzetének, esküvé, legelső
Vivói egy mozdúlat-, egy fogásnak
Vagy egy tekintetnek, szemben veled,
Nem lennének ura. E vallomás
Fölmérgesíté Hamletet, de úgy,
Hogy mind könyörgve azt kivánta csak,
Bár hazajönnél s megvínál vele.
No, ebből aztán...

LAERTES
               Mit aztán, uram?

KIRÁLY
Laertes, kedves volt atyád neked?
Vagy vásznon írott bú az a tiéd:
Arc, melynek szíve nincs?

LAERTES
                   Mért kérdi, felség?

KIRÁLY
Nem, mintha tán vélném, hogy nem szeretted,
De mert tudom, hogy minden szeretet
Amint idővel támad, úgy idő
Mérsékli lángját és hevét, tudom
Tapasztalásból. Mert e lángban is
Él egy lohasztó bél avagy kanóc;
S mindíg egyenlő jó nincs semmi se,
Mert a nagyon meggyűlt jóság maga
Saját bővébe fúl. Tegyük tehát,
Míg hőn akarjuk, amit akarunk;
Mert változékony ez az „akarás”,
És annyi gátja, csüggesztője van,
Amennyi a nyelv, a kéz, vakeset;
A „kell” meg egy pazar sohaj csupán:
Enyhítve kárt tesz. De az elevenre!
Hamlet jő, vissza: mit mernél csinálni,
Hogy tettel inkább légy atyád fia,
Mint puszta szóval?

LAERTES
               Hát nyakát szelem
Oltár előtt is!

KIRÁLY
           A gyilkos merényt
Nem szentesíti hely; de a boszúnak
Korlátja nincsen. Ha ezt akarod,
Maradj szobádban veszteg, jó Laertes;
Hamlet vegyen hírt megjöttöd felől;
Mi majd előtte feldicsértetünk,
Kettős zománcba vonjuk hírneved,
Mellyel a norman felruháza; szóval
Egymásra késztünk, és fogadkozunk
A fejetekre. Ő, amíly unott,
Nagylelkü, nem gyanító semmi cselt,
A tőrök élét nem vizsgálja meg;
Egy kis fogással oly kardot cserélsz,
Mely nem fenetlen, s egy hamis szökéssel
Atyád halálát megfizetteted.

LAERTES
Úgy lesz; de a tőrt megmártom elébb.
Egy házalótól oly írat vevék,
Olyan halálost, melybe mártva kés,
Hol vért ereszt, nincs oly varázs tapasz,
Bár bírja minden fű-fa erejét
A hold alatt, hogy egy kis karcolásra
Megmentsen a haláltól valakit.
E szerbe mártom én szablyám hegyét,
Hogy gyönge sértés már halál legyen.

KIRÁLY
No, majd bővebben megfontoljuk ezt,
S hogy vág idő, eszköz, célunkra össze.
Ha elhibáznók, és ha szándokunk
Kilátszanék a rossz játék alól,
Jobb, el se kezdjük. Kell hát tartalék
Tervünk mögött, egy, kettő is, mi állja,
Ha ez kipukkan. Várj! hadd lám csak - úgy –
Ügyességtekre nagyban fogadunk –
Megvan!
Majd a tusán ha szomjuság epeszt
(Hogy már dühösben szúrtok amiatt)
És ő italt kér: egy pohár leend kész
Ez alkalomra, melyből egy csipet
– Kerülje bár el a mérges döfést –
Tervünket biztosítja. De mi zaj?

Királyné jő

Nos, jó királyném?

KIRÁLYNÉ
Egy bú a másik sarkában tapod,
Oly gyorsan jőnek. Húgod vízbe fúlt,
Laertes.

LAERTES
Vízbe? Ó, hol?

KIRÁLYNÉ
Egy fűzfa hajlik a patak fölé,
Mely szürke lombját visszatükrözi.
Ahhoz vivé ő eszelős füzérit:
Csalán-, kakukfü-, torma-, kosborát
(Ezt pásztorink durvábban nevezik,
Holtember-ujjnak szüz leányaink),
Ott egy behajló ágra koszorúját
Függesztené, s amint kapaszkodik,
Egy gonosz ág letört; s ő maga is
Gyom-ékszerével a siró folyamba
Zuhant alá. Ruhája szétterűlve
Mint hableányt tartá fenn egy korig;
Miközben régi nótákból danolt,
Mint ki nem is gyanítja önbaját;
Vagy oly teremtmény, ki a víz-elem
Szülötte és lakója. Csakhamar
Azonban ittas és nehéz ruhái
Dallam-köréből levonák szegényt
Sáros halálba.

LAERTES
           Ó, jaj! hát beléfúlt?

KIRÁLYNÉ
Belé, belé.

LAERTES
Sok is vized, szegény Ophelia!
Elfojtom hát könyűm. De lám, minő
Bolond az ember! a természet rátart,
Mondjon akármit a szégyenkedés.
Ha ez kicsordult, a nő is kiment.
Élj boldogul, királyom! tűz beszéd
Lobogna nyelvemen, ha el nem oltja
Ez a bolondság. (El)

KIRÁLY
                 Jer, Gertrud, kövessük.
Mi nagy bajjal csitíthatám dühét!
Most, félek, újra felzaklatja ez.
Jer hát, kövessük.

Elmennek

 

---

ÖTÖDIK FELVONÁS

1. SZÍN

Temető.
Két sírásó jön, ásóval, kapával

ELSŐ SÍRÁSÓ
El szabad temetni keresztyén temetőbe egy olyan leányt, ki maga jószántából keresi az üdvösséget?

MÁSODIK SÍRÁSÓ
Hát el azt, én amondó vagyok; ássuk meg neki szaporán a sírt; a halottvizsgálók törvényt tettek rá, s úgy találták, hogy megilleti a keresztyén temetés.

ELSŐ SÍRÁSÓ
Hogy lehet az, hacsak önvédelemből nem fúlt a vízbe?

MÁSODIK SÍRÁSÓ
Már pé'g azt úgy találták.

ELSŐ SÍRÁSÓ
Se offendendo kellett esni; nem lehet különben. Mert hát ez a bibéje: ha én készakarva fúlok vízbe: jele, hogy az tett; a tettnek pedig három ága van; úgymint: tenni, cselekedni és elkövetni; ergo készakarva fúlt belé.

MÁSODIK SÍRÁSÓ
Úgy, de hallja csak, pajtásuram...

ELSŐ SÍRÁSÓ
Hagyj békét nekem. Itt foly a víz, no jó; itt áll az ember, no jó: ha mármost az ember megyen a vízhez, s beléöli magát, az nollé-vellé annyit tesz, hogy ő megy oda, érted? De ha a víz jön őhozzá, s úgy nyeli el, akkor nem maga fojtotta belé magát; ergo, ki nem vétkes önnön halálában, nem rövidíti meg az életet.

MÁSODIK SÍRÁSÓ
De hát ez a törvény?

ELSŐ SÍRÁSÓ
E bizony; halottvizsgáló törvény.

MÁSODIK SÍRÁSÓ
Megmondjam hát az igazat? Ha őkelme nagy kisasszony nem lett volna, bizony kívül temetnék ám a keresztyén temetőn.

ELSŐ SÍRÁSÓ
Hüm! mondasz valamit; sajnos bizony, hogy az úri népnek több szabadsága van vízbe fojtani vagy felkötni magát, mint a többi keresztyén felebarátjának. Ide veled, ásó. Nincs olyan régi nemesember, mint a kertész, az árkoló meg a sírásó; ezek tartják fenn az  Ádám mesterségét.

MÁSODIK SÍRÁSÓ
Hát Ádám nemesember volt?

ELSŐ SÍRÁSÓ
A bizony, vele kezdődik a nemesi kar.

MÁSODIK SÍRÁSÓ
Volt is akkor még olyan kar.

ELSŐ SÍRÁSÓ
Micsoda! Pogány vagy? Hát nem érted az Írást? Hiszen az Írás mondja: „Ádám pedig ásott” – hogy áshatott volna kar nélkül? Várj, teszek még egy kérdést; ha arra meg nem felelsz, ismerd el magadat...

MÁSODIK SÍRÁSÓ
Halljuk.

ELSŐ SÍRÁSÓ
Ki az, aki tartósabb munkát csinál, mint akár a kőmíves, akár az ács vagy a hajóépítő?

MÁSODIK SÍRÁSÓ
Hát az akasztófa-csináló; annak a készítménye ezer lakót is elnyű.

ELSŐ SÍRÁSÓ
Becsülöm az eszed, biz'isten; az akasztófa éppen jó; de kinek jó? Annak jó, aki rosszat cselekszik; márpedig te rosszat cselekszel, ha aszondod, hogy az akasztófa tartósabb épület a templomnál; ergo, az akasztófa éppen jó neked. No, csak találd ki, gyere.

MÁSODIK SÍRÁSÓ
Már hogy ki épít tartósabbat, mint a kőmíves, az ács vagy a hajómester?

ELSŐ SÍRÁSÓ
Igen; ezt fejtsd meg, aztán kifoghatsz pihenni.

MÁSODIK SÍRÁSÓ
Ahá! Tudom már.

ELSŐ SÍRÁSÓ
Ki vele hát!

MÁSODIK SÍRÁSÓ
Biz' istók, már nem tudom.

Hamlet és Horatio távol megjelennek

ELSŐ SÍRÁSÓ
Ne törd tovább a csürhejárást; nem üget az a te szamarad jobban, hiába püfölöd. Ha máskor ezt kérdik tőled, hát mondjad: a sírásó; mert az olyan házat csinál, hogy ítéletnapig eltart. Eredj csak, lódulj amoda Jáfethez, hozz nekem egy icce valamit.

Második sírásó el.
Első sírásó ásás közben dalol

   Hajdanta, míg ifjú valék;
   Tartottam szeretőt;
   Kényemre, hej! kedvemre, húj!
   Tölthettem az időt.

HAMLET
Nem érzi e fickó, amit csinál, hogy dalol, midőn sírt ás?

HORATIO
A megszokás közönyössé tette iránta.

HAMLET
Úgy van az: kevés dolgú kéznek annál finomabb az érzése.

ELSŐ SÍRÁSÓ
(dalol)
   De meglopott öregkorom,
   Öklébe markola;
   S elhányt-vetett, hogy azt se t'om,
   Ki voltam valaha.

(Feldob egy koponyát)

HAMLET
E koponyának egykor nyelve volt, szépen tudott dalolni; s hogy vágja földhöz e pimasz, mintha Káin állkapcája volna, ki az első gyilkosságot elkövette. Egy államférfi agya is lehetett, kinél most e szamár különb cselszövő; egy olyané, ki az Úristent is rászedte volna; nem meglehet?

HORATIO
Lehet, fönséges úr.

HAMLET
Vagy udvaroncé, ki oly szépen tudta mondani: „Jó reggelt, édes úr! Hogy vagy, jó uram?” Ez-s-ez őméltósága lehetett, ki égig magasztalta ez-s-ez őméltósága lovát, ha el akarta csalni tőle; ugye, lehetséges?

HORATIO
Igen, fönséges úr.

HAMLET
Hát biz' úgy van az; és most Féreg asszonyságé; beesett pofával, melynek csontját leüté a sírásó szerszáma. Furcsa átalakulás foly itt; ha beléláthatnánk. Hát csak annyiba került táplálni e csontokat, hogy most tekézzenek velök? Az enyémbe nyilallás áll, ha erre gondolok.

ELSŐ SÍRÁSÓ
(dalol)
   Ásó, kapa, veremvágó,
   Egy szemfedő lepel;
   Ó! az ily vendégnek egy gödör,
   Egyéb semmi se kell.

(Másik koponyát dob)

HAMLET
Itt egy másik; mért ne lehetne ügyvéd koponyája? Hol vannak most szőrszálhasogatási, ármányai, tényálladéka, birtokjoga és fogásai? Mért szenvedi most, hogy e goromba ripők fültövön csapja egy piszkos ásóval, anélkül, hogy perbe fogná „súlyos testi sérelem” miatt? Hm! – Ez az atyafi meg a maga idejében nagy birtokszerző lehetett; csupa telektörvény, nyugta, százalék, kettős tanú, térítvény volt. De hát annyi nyugta után itt leve nyugta? Annyi térítvény után ide tért meg? S agya százalék helyett ázalékkal van tele? Tanúi az egész véteményből nem megyéről, csak egy szűk mezsgyéről tanúskodnak? Átruházó oklevelei alig férnének e ruhaszekrényben, és most a birtokosnak sincs tágabb tere? Mi?

HORATIO
Hajszállal sincs, uram.

HAMLET
Nemde juhbőrből készítik a pergament?

HORATIO
Abból, uram; meg borjúbőrből is.

HAMLET
Az is mind juh meg borjú, ki ebben biztosságot keres. – Ki sírja ez, hé!

ELSŐ SÍRÁSÓ
Az enyém, uram. (Dalol)
   Ó, az ily vendégnek egy gödör,
   Egyéb semmi se kell.

HAMLET
Gondoltam, hogy tiéd ez a zug, mert benne vagy, ha zúg.

ELSŐ SÍRÁSÓ
Az úr meg kívül zúg, ha zúg;  és így nem az úré; én, ha zug sem vagyok benne, mégis enyém.

HAMLET
Abban vagy hazug, hogy benne lévén, magadénak mondod, mert halottnak való az, nem elevennek.

ELSŐ SÍRÁSÓ
Eleven hazugság ez, uram; visszapattan mindjárt tőlem az úrra.

HAMLET
Miféle embernek ásod ezt?

ELSŐ SÍRÁSÓ
Nem-embernek, uram.

HAMLET
Némbernek hát?

ELSŐ SÍRÁSÓ
Annak se.

HAMLET
Kit temetnek belé?

ELSŐ SÍRÁSÓ
Aki valaha nő volt; de már, Isten nyugassza lelkét, csak halott.

HAMLET
Mily átalkodott ez a semmirekellő! Az ember kótábul beszéljen hozzá, különben megöli a szójátékával. Uttartson, Horatio, három év óta, úgy veszem észre, oly elménc lett a világ, hogy a paraszt lábujjhegye az udvaronc sarkára tapos. – Mióta vagy sírásó?

ELSŐ SÍRÁSÓ
Az esztendő minden napjai közül az napon adtam rá magamat, mikor néhai Hamlet királyunk legyőzte Fortinbrast.

HAMLET
Mennyi ideje annak?

ELSŐ SÍRÁSÓ
Hát nem tudja? Hisz minden bolond tudja azt. Éppen aznap volt, mikor az ifjú Hamlet világra lett, tudja, az, aki megbolondult, aztán Angliába küldték.

HAMLET
Vagy úgy! Aztán mért küldték Angliába?

ELSŐ SÍRÁSÓ
Hát, mert bolond volt; ott majd eszire tér, vagy ha nem, ott úgyse baj.

HAMLET
Miért?

ELSŐ SÍRÁSÓ
Mert ott szembe se tűnik; ott minden ember olyan bolond, mint ő.

HAMLET
Aztán hogy bolondult meg?

ELSŐ SÍRÁSÓ
Nagyon furcsán, aszondják.

HAMLET
Furcsán? Hogyhogy?

ELSŐ SÍRÁSÓ
Hát csak úgy biz'a, hogy elment neki az esze.

HAMLET
A gutába!

ELSŐ SÍRÁSÓ
Nem a gutába, hanem itt Dániába, hol én harminc esztendő óta ásom a sírt, összevéve mint gyerek és ember.

HAMLET
Meddig áll el az ember rothadás nélkül a földben?

ELSŐ SÍRÁSÓ
Hát bizony, ha már halála előtt meg nincs rothadva (mert mai  napság annyi francu ette test kerül ide, aki temetést is alig bírja),  eláll az nyolc vagy kilenc esztendeig; cserző-varga eláll kilencig.

HAMLET
Miért tovább az, mint más?

ELSŐ SÍRÁSÓ
Mert hát, uram, annak bőre úgy kicserződik a mesterségivel, hogy soká nem ereszti által a vizet; márpedig a víz a leggonoszabb pusztítója ennek a mi kurafi testünknek, ha meghalt. Látja ezt a kaponyát; huszonhárom esztendeje fekszik a földben.

HAMLET
Kié volt az?

ELSŐ SÍRÁSÓ
Hej, kurafi bolond egy fickóé volt ez; mit gondol, kié?

HAMLET
Nem tudom.

ELSŐ SÍRÁSÓ
Nyavalya  essék a gaz bolondjába! Egyszer egész palack rajnait a nyakam közé öntött. Ez a tulajdon kaponya, uram ez a tulajdon kaponya Yorick kaponyája volt, a király udvari bolondjáé.

HAMLET
Ez? (Elveszi a koponyát)

ELSŐ SÍRÁSÓ
Éppen ez

HAMLET
Hadd lám. Haj, szegény Yorick! Ismertem, Horatio; végtelen tréfás, szikrázó elmésségű fiú volt: engem a hátán hurcolt ezerszer: és most hogy irtózik tőle a képzeletem! A gyomrom is émelyedik rá. Itt függött az ajk, melyet én összecsókoltam, azt se tudom, hányszor. Hová lettek gúnyjaid, bakugrásid, dalaid? Villámló élceid, melyek az egész asztalt hahotára fakaszták? Egy sincs már belőlük, hogy kimajmolnád saját torzképedet? Bezzeg most esett le az állad! No, eredj őasszonysága öltözőjébe, s mondjad neki: fesse bár magát ujjnyi vastagon, erre jut az arca;  eredj, kacagtasd meg vele. – Valamit kérdek tőled Horatio.

HORATIO
Mi lesz az, fönség?

HAMLET
Mit gondolsz, Nagy Sándor is ilyenné lett a földben?

HORATIO
Éppen.

HAMLET
S ilyen szaga volt? Phű! (Leteszi a koponyát)

HORATIO
Éppen, fönség.

HAMLET
Minő aljas célokra használhatnak még bennünket, Horatio! Nem nyomozhatja-e képzeletünk a Sándor nemes porát, míg végre mint hordóakna tapaszát leli meg?

HORATIO
Nagyon tűhegyre vennők, ha így vennők.

HAMLET
Bizony nem; egy szikrát sem; csak szerényen elkísérnők őt oda, s valószínűség vezérelne; ilyenformán: Sándor meghalt; Sándort eltemették; porrá vált; a por föld; földből sárt csinálnak: és így azzal a sárral, mely őbelőle lett, miért ne dughatnák be a söröshordót?
Fejdelmi Caesar, ha föld röge lett,
Lyukat töm, hogy kizárja a szelet;
Ó, hogy ki a világ félelme volt,
E sár, most egy repedt falon a folt!
De lassan! félre! – Itt jő a király,

Király, királyné, Laertes, urak és egy pap,
Ophelia koporsóját kísérve jőnek

Királyné s udvaroncok. Kit temetnek
Ily csonka szertartással? Ez jele,
Hogy akit hoznak, öngyilkos kezekkel
Végezte éltét; bárha rangbeli.
Vonuljunk hátra, lessük el, mi ez.

(Hátravonul Horatióval)

LAERTES
S mi szertartás még?

HAMLET
                 Ez Laertes,
Igen derék ifjú; figyelj csak.

LAERTES
Mi szertartás még?

PAP
A temetésben annyit kedvezénk,
Amennyit csak szabad: halála kétes,
S ha egy parancsszó rendet nem zavar,
Beszenteletlen várná e gödörben
Ama vég-harsonát: imák helyett
Cserép, kavics, kő hullna rá; de így
Szűz dísze a virághintés, harangszó,
S köz temető-hely megengedtetett.

LAERTES
Ennél több nem szabad?

PAP
                       Több nem szabad,
Fertőzve lenne gyászszolgálatunk
A requiem-mel, mely békében elszállt
Lelkekre mondatik.

LAERTES
                 Tegyék a földbe;
Szeplőtlen szűz testéből violák
Fakadjanak! De tudd meg, durva pap,
Szolgáló angyal lesz hugom, midőn te
Ott lenn üvöltesz.

HAMLET
                   Mi! Ophelia!

KIRÁLYNÉ
(virágot hintve)
Kedvest a kedvesnek: Isten veled.
Reméltem, Hamletemnek nője léssz,
Azt gondolám, nászágyadat vetem meg,
Nem sírodat hintem, kedves leány.

LAERTES
Háromszoros jaj, ó! harmincszoros,
Fejére az átkozottnak, ki gonosz
Tettével megrabolta dús eszed!
Ne még a földet! hadd szorítom újra
Karomba egyszer. Most halmozzatok

(A sírba ugrik)

Port elevenre, holtra, míg hegyet
Emeltek e lapályon, mely tetőzze
Vén Peliont s Olympus kék fejét.

HAMLET
(előlép) Ki az, kinek fájdalma elbir íly
Tulzó beszédet? kinek jaj-szavára
Bűvölten áll a vándor csillag is,
S döbbenve hallgatózik?  – Én vagyok,
Hamlet, a dán.

(A sírba ugrik)
Birkóznak

LAERTES
         Ördög lelked vigye
Pokolba hát.

HAMLET
           Nem jól imádkozol.
Vedd, kérlek, a torkomról ujjaid;
Mert bárha nem vagyok tüzes, szilaj,
Veszélyes is van bennem valami:
Kerüld, tanácslom. Vedd innen kezed.

KIRÁLY
Szét kell cibálni őket.

KIRÁLYNÉ
                   Hamlet! Hamlet!

MIND
Urak...

HORATIO
       Türelmet, édes jó uram!

A kísérők elválasztván őket, feljőnek a sírból

HAMLET
Hagyján! e pontért harcolok vele,
Mig a szemem héját mozdíthatom.

KIRÁLYNÉ
Fiam, fiam! miféle pontért?

HAMLET
Szerettem Opheliát; negyvenezer
Testvér szerelme, összefogva, nem
Ér az enyimmel. Mit tennél te érte?

KIRÁLY
Ó, hisz bolond, Laertes.

KIRÁLYNÉ
Tűrd néki, az Isten szerelmiért!

HAMLET
Krisztusra! mit tennél meg érte, hadd lám:
Sirnál? viaskodnál? tépnéd magad?
Innál-e mérget? ennél krokodilt?
Én megteszem. Hát ríni jössz ide?
S hogy sírba ugrálj, engem azzal ölj?
Jer hát, temetkezz mellé eleven,
Én kész vagyok; s ha bércekről fecsegsz,
Hadd hányjanak ránk annyi milljom holdat,
Míg a tetőhöz, melynek homlokát
A lángoló napkör megperzseli,
Az Ossa egy bibircsó lesz. Na ládd,
Ha szájaskodni tudsz, én is tudok.

KIRÁLYNÉ
Őrült beszéd ez; így tart egykorig,
Ha rájön a láz; majd türelmesen,
Mint nőgalamb aranyszin pelyhesi
Fölött, alélva gubbaszt hallgatása.

HAMLET
Hallod-e, hé! mért bánsz te így velem?
Mindig szerettelek; de semmi, no;
Bár Hercules, amit bír, tegye meg:
A macska nyávog, és megvész az eb. (El)

KIRÁLY
Kérlek, vigyázz rá, jó Horatio.

Horatio el
(Laerteshez)

Türelmed edzze múlt éji beszédünk;
Most e lökéshez szabjuk az ügyet.
Édes Gertrud, vigyáztass a fiadra.
E sírra élő emléket teszünk.
Lesz egy nyugalmas óránk nemsokára;
Addig türelmet a nehéz munkára.

Elmennek

2. SZÍN

Terem a kastélyban. Hamlet és Horatio jőnek

HAMLET
Elég is erről: halld a másikat.
Jut még eszedbe az egész dolog?

HORATIO
Jut-é eszembe, fönség?

HAMLET
Harc volt, barátom, a szivembe, mely
Alunni sem hagyott; és helyzetem
Irtóztatóbb volt egy rablázadásnál.
Gyorsan – becsülni méltó gyorsaság
(Mert tudni kell, hogy egy  meggondolatlan
Tett néha jól segít, midőn derék
Tervünk hanyatlik; s ez tanítson arra:
Van egy istenség, aki céljaink
Formálja végre, bármiképp nagyoltuk)...

HORATIO
Kétségkivűl.

HAMLET
           Fel, a hajó-szobámból,
Nyakamba vetve tengerészruhám,
Mentem sötétben tapogatva, hogy
Kimotozzam őket; célom sikerült;
Vevém csomagjok; egyszóval, siettem
Szobámba vissza; hol bátor valék
– Felejtve a félsz minden illemet –
Feltörni a titkos csomag pecsétjét.
Mit leltem abban! ó, királyi gazság!
Szoros parancsot – megtüzdelve okkal,
Dán- s Angolország jóllétök felől,
S mily rém, lidérc, huh! az én életem –
Hogy megtekintve, haladéktalan,
Még bárdfenésre sem hagyván időt,
Vegyék fejem.

HORATIO
             Hah! lehetséges az?

HAMLET
Itt a parancs: olvasd, ha érkezel.
De most szeretnéd tudni, mit tevék?

HORATIO
Kérem fönségedet.

HAMLET
Így bé levén hálózva e gazoktul
– Mert még előszót sem csinált agyam,
Midőn ők már elkezdtek játszani –,
Leültem, új parancsot koholék;
Szépen leírtam. Egykor póriasnak
Tartám, mint sok nagy államférfiú,
A szép irást, s nagyon törtem magam,
Hogy elfeledjem e tudásomat;
De most deáki haszna lőn. Szeretnéd
Tudni, mit írtam?

HORATIO
               Igen, jó uram.

HAMLET
Király nevében szörnyü kénytetést:
Úgy hív adózó néki Anglia,
Úgy, pálmaként, barátságuk viruljon,
Úgy hordja béke a kalász-füzért,
Úgy álljon a frigyök közt csak vonás,
S több ily nehéz „úgy-úgyot”: amiképp
Meglátva, értve a bennírtakat,
Minden halasztás nélkül, rögtöni
Halálnak adja e parancs vivőit,
Még gyónniok sem engedvén időt.

HORATIO
S hogyan pecsétlé újra be?

HAMLET
Hát ebben is segélt az Ég. Atyám
Gyürűje, melyről azt a dán pecsétet
Levették, éppen tarsolyomba volt.
Alájegyzém az írást; összhajtám,
Úgy, mint a másik; bepecsételém,
S helyére dugtam: rá nem ismer a
Váltott-gyerekre senki. Másnap aztán
Hajó-tusánk lett; ami azt követte,
Immár tudod.

HORATIO
Megy hát Guildenstern s Rosencrantz neki?

HAMLET
No, hát; úgy kaptak e szolgálaton;
Egyik se nyomja lelkem; buktijok
Önnön csuszás-mászásukból ered.
Veszélyes ám, ha két hatalmas ellen
Bőszült rohamja s vívó-tőre közzé
Hitvány elem kerűl.

HORATIO
                 Minő király ez!

HAMLET
Nem néz-e most rám, gondold meg – királyom
Megölte; megszeplősité anyámat;
Ide csöppent, trónraléptem és reményim
Közé; kihányta horgát életemre,
S minő fogással! – nem lélekbe jár,
Hogy megfizessek e karral neki?
S nem kárhozat, hogy az emberiség
E rákfenéje pusztitson tovább?

HORATIO
Rövíd időn megtudja Angliából,
Mi lett ez ügynek kimenetele.

HAMLET
Rövíd időn meg: de a köz enyim;
S az ember élte annyi, mint ez: „egy!”
Azt bánom, hogy felejtém magamat,
Horatio, Laertes ellenében:
Ügyem szakasztott mása az övé.
Kedvébe járok; de bizony, dagályos
Fájdalma szörnyü szenvedélyemet
Feltornyosítá.

HORATIO
           Csendesen! Ki jő itt?

Osrick jő

OSRICK
Üdvözlöm, fenség, Dániábai visszatérte alkalmából.

HAMLET
Köszönöm alásan, uram. – Ismered ezt a pőcsiket?

HORATIO
Nem, jó uram.

HAMLET
Annál inkább üdvösségedre válik, mert vétek ezt ismerni. Sok földje van, termékeny is; így hát, akármily barom legyen a barmok ura, annak jászla a király asztala mellett áll. Szajkó ugyan, de mondom, terjedelmes birtoka van sárból.

OSRICK
Kedves fenséges úr, ha szívélyes volna ráérni, egy dolgot közlendenék, őfelségétől.

HAMLET
Elfogadom, uram, szellemem összes éberségével. Használja fövegét; fejrevaló az.

OSRICK
Köszönöm, fenség: ma nagyon meleg.

HAMLET
Sőt nagyon hideg van, tessék elhinni: felyülről fú a szél.

OSRICK
Valóban, uram, meglehetősen hideg van.

HAMLET
De mégis, úgy tetszik, rekkenő a hőség – az én mérsékletemhez.

OSRICK
Roppantul, uram; igen rekkenő – mintha – nem is tudok mit mondani, hogyan. De, uram, őfelsége jelentenem hagyta önnek, miszerint ő nagy fogadást tett önnek fejére. Az ügy, fenség, ez...

HAMLET
Kérem, ne feledje... (Int, hogy tegye fel kalapját)

OSRICK
Lelkemre, nem; saját kényelmemért, lelkemre! Uram, itt van, imént jőve udvarhoz, Laertes; higgyen nekem, ő egy bevégzett világfi, a legjelesb különféleségek-, igen finom modor- és nagy külfénnyel. Valóban, képlegesen beszélve róla, ő az udvariasság térképe vagy naptára, mert benne mindazon tényezők beltartalma található fel, miket egy udvaronc örömest lát.

HAMLET
Uram, leírása nem szenved veszteséget ön ajkán; bár tudom, hogy őt leltárilag elemezni zavarba ejtené az emlékezet számtanát, mely még csak evickélni sem bírna az ő gyors vitorlája után. De, a  magasztalás őszinteségével mondva, én őt egy nagymérvű szellemnek tartom, s oly drága és ritka  öntvényűnek, hogy igaz szólamot használva felőle, hozzá hasonló csupán a tükre: bárki más akarná utánozni, árnyéka, semmi egyéb.

OSRICK
Fönséged a legkifogástalanabbul beszél róla.

HAMLET
S az ügy érdeme, uram? Mért burkoljuk e lovagot a mi durvább leheletünkbe?

OSRICK
Parancsol?

HORATIO
Uram, nem volna lehetséges más nyelven megértetni magát? Szíveskedik, ugye, bizony?

HAMLET
Mit jelentsen e lovag neve említése?

OSRICK
Laertesé?

HORATIO
Üres már a zsebe; arany szavait mind elköltötte.

HAMLET
Az övé, uram.

OSRICK
Tudom, miszerint fönséged elég bölcs...

HAMLET
Vajha tudná, barátom; ámbár, bizony, az ön tudása még nem nagy becsületemre válna. Tovább, uram.

OSRICK
Fönséged elég bölcs átlátni, hogy mily kitűnő Laertes...

HAMLET
Azt nem merem bevallani, nehogy vele mérkőznöm kelljen a kitűnőségben; pedig ismerni jól az embert, ez volna a valódi önismeret.

OSRICK
Fegyverforgatásban értem, fenség; már e szakmában, miképp mindenki által lett beismerve, nincs hasonlója.

HAMLET
Mi a fegyvere?

OSRICK
Víkard és rapier.

HAMLET
Ez hát két fegyvere neki. Nos aztán?

OSRICK
A király, fönség, fogadott vele hat berber paripában; mik ellenében ő föltételezett, úgy hallom, hat francia víkard- és tőröket, járulványaikkal együtt, mint öv, kardkötő és a többi. Az emeltyűk hárma valóban igen gyönyörű a szemnek, igen jól áll a markolathoz; nagyon finom emeltyűk, igen nemes fogalmazással.

HAMLET
Mit nevez ön emeltyűnek?

HORATIO
Tudtam, fenség, hogy nem éri be a szöveggel, hanem elébb az oldaljegyzeteken is akar épülni.

OSRICK
Emeltyűk, uram, a kardkötők.

HAMLET
A kitétel rokonabb lenne tárgyával, ha ágyút szoktunk volna hordani oldalunkon; addig a kardkötő, úgy hiszem, legyen kardkötő. De tovább: hat berber ló, hat francia tőr, ezek járulványi s három nemes fogalmazású emeltyűi ellen; igazi francia-dán fogadás. És miért lett mindez föltételezve, amint mondá?

OSRICK
A király, fenség, arra fogadott, fenség, hogy ő és fenséged közötti tizenkét vímenetből ő háromnál többször nem talál, mint fenséged; ő pedig tizenkettő ellen kilencre fogadott; és ez rögtöni kísérlet tárgya lenne, ha fenséged méltóztatnék megfelelni...

HAMLET
Hátha nem felelek semmit?

OSRICK
Úgy értem, uram, hogy megfelelni a kihívásnak, személye kitétele által e kísérleten.

HAMLET
Itt járkálok, uram, e csarnokban; ez a naponkinti sétaidőm: ha őfelségének úgy tetszik, ám hozzák ide a szablyákat; s ha Laertesnek kedve tartja, és a király is marad szándéka  mellett, nyerek neki, ha bírok; ha nem, úgy nem nyertem egyebet, csak a szégyent, s a szám feletti ütlegeket magamnak.

OSTRICK
Izenetét ily módon kézbesítsem?

HAMLET
Az értelmét, uram: különben amennyi szóvirággal kívánja a természete.

OSRICK
Ajánlom hódolatomat fenségednek.

HAMLET
Viszont, viszont.
Osrick el
Jó, hogy ajánlja magát; különben nincs nyelv a világon, mely azt tenné.

HORATIO
Elszaladt a libuc, pedig még a tojáshéj is a fenekén van.

HAMLET
Tán még anyja emlőjével is udvariaskodott ez, mielőtt megszopta volna.  Így ő (és sok más falkájabeli, kiket tudom, mint becéz e seprőjére szállt világ) a kornak puszta hangját, a társalgás külmodorát és mintegy tajtékját  szedték fel, mely őket átsegíti a  legdőrébb és legalaposb vélemények közt is; de kísértsd meg csak, fújj rá, s a buborék oda.

Jő egy úr

ÚR
Fenséges, uram, őfelsége tiszteletét küldte vala az ifjú Osrick által ki azt a választ hozá, hogy fenséged itt a csarnokban vár; most általam azt kérdezteti, van-e még kedve megvíni Laertesszel, vagy hosszabb időre halasztja?

HAMLET
Én állani szoktam feltételimnek; azok a király tetszését követik. Ha kedve parancsolja az enyim kész; most vagy akármikor, föltéve, hogy oly képes leszek, mint most.

ÚR
A király, királyné, s mind jőnek már lefelé.

HAMLET
Isten neki!

ÚR
A királyné kéreti fönségedet, lássa szívesen Laertest, mielőtt víváshoz fognának.

HAMLET
Jóra oktat.

Úr el

HORATIO
Elveszti a fogadást, fenség.

HAMLET
Nem gondolnám: mióta külföldön jár, mindig gyakorlom magamat; ily egérúttal nyerni fogok. De sose láttál olyat, mily nehéz itt a szívem tája; hanem sebaj.

HORATIO
Úgy hát ne, jó uram...

HAMLET
Merő bolondság; de afféle sejtelem mégis, mely talán megzavarna egy asszonyt.

HORATIO
Ha elméje nyugtalan valamiért, fogadjon szót neki; én majd eléjök megyek, s megmondom, hogy nincs most kedve hozzá.

HAMLET
Tapot se; dacolunk e baljóslattal: hisz egy verébfi sem eshetik le a gondviselés akaratja nélkül. Ha most történik: nem ezután; ha nem ezután, úgy most történik; s ha most meg nem történik, eljő máskor: készen kell rá lenni: addig van. Miután senkinek sincs olyanja, mit itt ne hagyjon: mit árt elébb hagyni el? – Ám legyen!

Király, királyné, Laertes, urak, Osrick és kíséret vívótőrökkel stb. jőnek

KIRÁLY
Jer, Hamlet, jer: vedd tőlem e kezet.

(Laertes kezét a Hamletébe teszi)

HAMLET
Uram, bocsánat; megsértettelek;
De, mint lovag, bocsásd meg azt nekem.
Ím, tudják a jelenvalók,
S kellett bizonnyal hallanod, minő
Bús elmebaj gyötör. Amit tevék,
Mi durván verte föl természeted,
Becsűleted s botránkozásodat:
Kimondom itten: őrültség vala.
Vagy Hamlet az, ki megbántá Laertest?
Hamlet soha! mert Hamlet, ha magán-
Kivűl ragadva, mikor ő nem ő,
Bántá Laertest: nem Hamlet tevé azt,
Hamlet tagadja. Hát ki tette más?
Az őrültsége. Így levén ezek,
Hamlet a bántott félhez tartozik:
A kór szegény Hamletnek ellene.
E fültanúk előtt, uram,
Tagadva minden ártó szándokom,
Mentsen ki annyiban nemes szived,
Hogy háztetőn nyilat lövék keresztül,
S öcsémet érte.

LAERTES
             A vér megbocsát,
Melynek leginkább szítna gerjedelme
Bosszúra mostan; ámde a becsűlet
Még visszatartja béke-jobbomat,
Míglen korosb és közbecsűletű
Bajmesterek szavát, itéletét
Birandom, hogy nincs vérfolt nevemen.
Addig legyen barátság e barátság,
Mit felajánlasz; én elfogadom,
Nem is töröm meg.

HAMLET
               Őszintén veszem;
S bizvást megvívom e tesvéri párbajt. –
Acélt nekünk! Jer.

LAERTES
               Jer, egyet nekem!

HAMLET
A célod én leszek, bizony, Laertes;
Mint legsötétebb éjen csillagok,
Lövellnek át tudatlanságomon
Mesterfogásid.

LAERTES
         Ej, ne csúfolódj!

HAMLET
Nem, Istenemre!

KIRÁLY
Adj, kardokat, kis Osrick. – Hamlet öcs,
Tudod, miben fogadtunk?

HAMLET
                     Jól, királyom;
Felséged a gyöngébb oldalra tett.

KIRÁLY
Nem félek attól: víni láttalak;
S ha ő haladt: egérutunk van érte.

LAERTES
Nagyon nehéz; hadd lám a másikat.

HAMLET
Ez jó nekem. Egyforma hosszu mind?

Készülnek a viadalhoz

OSRICK
Egyforma, fenség.

KIRÁLY
Bort billikomba! ez asztalra itt.
S ha majd talál elsőre, másodikra,
Vagy harmadízben Hamlet jól felel:
Ágyú dörögjön minden várfokon;
Hamlet javáért iszik a király.
Egy gyöngyszemet dob a kehelybe akkor,
Drágábbat annál, melyet koronán
Felváltva már négy dán király viselt.
Kelyhet nekem! s az üstdob mondja meg
A harsonának, és a harsona
Künn a tüzérnek, pattantyú az égnek,
Az ég a földnek: „Most ürít kehelyt
Hamletre a király.” – Hajrá, fiúk!
Ti meg, birák, jól nyissatok szemet.

HAMLET
No rajta!

LAERTES
       Rajta hát!

Vínak

HAMLET
     Egy.

LAERTES
         Nem.

HAMLET
             Biró!

OSRICK
Találta, szembetűnően találta.

LAERTES
Jó; újra hát!

KIRÁLY
         Megállj! bort adjatok.
Hamlet, ez a gyöngy a tiéd; fogadd;
Egészségedre. – Nyújtsátok oda.

Harsonák; künn ágyúdörej

HAMLET
Hadd végzem e döfést; tedd félre addig.
Jerünk.

Vínak

           Találtam ismét; igaz-e?

LAERTES
Ért, ért, bevallom.

KIRÁLY
A mi fiunk győz.

KIRÁLYNÉ
               Tikkad, mert kövér –
Ne, Hamlet, a kendőm; töröld meg arcod;
Ez a királyné áldomása, Hamlet:
Szerencsédért iszik.

HAMLET
Kegyelmes asszony!

KIRÁLY
                     Gertrud, ne igyál.

KIRÁLYNÉ
Iszom, bocsásson meg, uram király.

KIRÁLY
(félre) Késő! a mérgezett pohár.

HAMLET
Mindjárt, anyám: még inni nem merek.

KIRÁLYNÉ
Jer, hadd töröljem meg hát arcodat.

LAERTES
Most én találok, felség.

KIRÁLY
                       Nem hiszem.

LAERTES
(félre) Mintegy a lelkem is furdal pedig.

HAMLET
Jer harmadikra. De játszol, Laertes:
Víjj, kérlek, amint Isten tudnod adta;
Félek, bolondot űzsz velem csupán.

LAERTES
Igen? No, jer hát.

OSRICK
               Egyik sem talált.

LAERTES
Ne most!

Laertes megsebzi Hamletet, erre, a birkózás közben,
felcserélik szablyáikat, és Hamlet megsebzi Laertest

KIRÁLY
Vonják el egymástól! Dühösek.

HAMLET
Nem; rajta ismét!

A királyné összeroskad

OSRICK
               Ha! ni, a királyné!

HORATIO
Mindkettő vérzik. Hogy van, jó uram?

OSRICK
Hogy vagy, Laertes?

LAERTES
                   Hát, mint egy szalonka,
Saját tőrömben, Osrick.
En-árulásomért méltán halok.

HAMLET
Mi lelte a királynét?

KIRÁLY
                 Csak elájult,
Hogy a vért látta.

KIRÁLYNÉ
               Nem, nem: az ital,
Az ital – ó, édes Hamlet! – az ital,
Az ital: megmérgeztek. (Meghal)

HAMLET
                         Ó, szörnyü gazság!
Be kell az ajtót zárni. Árulás!
Ki kell nyomozni.

Laertes elesik

LAERTES
Itt fekszik, Hamlet. – Hamlet, oda vagy:
Nincs a világon szer, mitől kigyógyulj;
Nincs benned élet egy félórai.
Az áruló, kifent, megmérgezett
Eszköz kezedbe van. Torkomra forrt
Az undok ármány: itt fekszem, soha
Föl nem kelendő. Mérget itt anyád is;
De hangom elhágy. A király az ok,
Mindenben a király.

HAMLET
A kardhegy is mérgezve van?
No, méreg, hass tehát! (A királyt ledöfi)

MIND
Árulás! árulás!

KIRÁLY
Ó, védjetek, barátim; csak seb ez.

HAMLET
Ne hát, te gyilkos, vérparázna dán!
Ne, idd ki ezt is: – benne gyöngyszemed? –
Kövesd anyámat.

A király meghal

LAERTES
               Méltán bűnhödik;
Oly méreg ez, mit ő kevert maga.
Váltsunk, nemes Hamlet, bocsánatot:
Atyám halála s az enyém ne szálljon
Fejedre, se az enyimre a tied. (Meghal)

HAMLET
Az Ég ne tudja bűnödül! Követlek.
Halott vagyok, Horatio.
Isten veled, boldogtalan királyné!
Ti, kik halványan és remegve álltok,
Néma személyek s nézők e darabnál,
Ha volna még időm (de a halál
Kemény poroszló, nem ereszti foglyát),
Ó! majd beszélnék – de maradjon az.
Horatio, halott vagyok; te élsz;
Győzd meg felőlem és igaz ügyemről
A kétkedőket.

HORATIO
           Azt ne várd soha:
Bennem a dánnál több a római;
Maradt még e pohárban egy kevés.

HAMLET
Addsza, ha lelked van! bocsásd a kelyhet.
Az Égre! nem hagyom. Ó, Istenem!
Horatio, mily sérelem marad,
Ha ez homályba vész, a nevemen!
Ha ápolál szivedben valaha:
Foszd meg az üdvtől egy kissé magad,
Szídd még e rossz világ kinos lehét,
Hogy elmondd esetem.

Künn induló és lövés

                     Mi hadzaj ez?

OSRICK
A győzedelmes ifju Fortinbras
Üdvözli, Lengyelországból jövet,
Ily harcilag Angolhon követit.

HAMLET
Ó! meghalok, Horatio.
Túlzajg az ádáz méreg lelkemen!
Nem élhetem meg az új híreket;
De íme, jóslok; Fortinbrasra száll
Az ország; övé haldokló szavam.
Beszéld el ezt neki, s minden körülményt,
Mi okozá. A többi, néma csend. (Meghal)

HORATIO
Nemes szív tört meg itt. Jó éjt, királyfi;
Nyugosszon angyal éneklő sereg!
Miért jön a dob?

Künn induló. Fortinbras, az angol követek
és mások jőnek

FORTINBRAS
Hol az a látvány?

HORATIO
                   Mit akarsz te látni?
Ha jajt, ha szörnyüt, ne keresd tovább.

FORTINBRAS
Itt koncolás volt. Ah, kevély halál!
Mi dáridó készűl örök honodban,
Hogy egy lövéssel ennyi fejedelmet
Ily véresen levertél?

ELSŐ KÖVET
                 Szörnyü látvány,
S mi Angliából hírt későn hozunk:
Nem érez a fül, mely meghallaná
Beszédünk, hogy parancsa teljesült,
Hogy Rosencrantz és Guildenstern halott.
Ki fogja megköszönni már?

HORATIO
                       Ez ajk nem,
Ha élne és köszönni bírna is.
De, minthogy éppen toppra jöttetek,
Ti lengyelekről, és ti Angliából,
E vér-tusához: rendeljétek el
Közszemle végett e holttetemek
Kitételét magas ravatalon;
S hadd hírlem a még nem-tudó világnak
Az itt történteket. Majd hallotok
Vérbűn, erőszak, természettelen
Dolgok, nem is vélt gyilkolás, kivégzés,
Ravasz, de kényszerült ölés felől;
És végre füstbement bal terveket,
A főre hullva, mely koholta; mindezt
Híven elmondhatom.

FORTINBRAS
Jerünk sietve meghallgatni azt,
S hívjuk be rá az ország nagyjait.
Én e szerencsét búsan ölelem;
E tartományhoz, úgy rémlik, jogom van:
Most alkalom hí föllépnem vele.

HORATIO
Erről magamnak is lesz egy szavam,
S egy olyan ajké, hogy többet csinál.
Most ehhez lássunk, míg az emberek
Elméje bódult; míg több baj nem ér
Ármány s vétség miatt.

FORTINBRAS
                     Négy százados
Emelje Hamletet, mint katonát,
A ravatalra: mert belőle, ha
Megéri, nagy király vált volna még.
Útján kövesse harci tisztelet.
Harsogjon a zene.
Vegyék föl tetemét. Ily látomás
Szép a mezőn, de itt szemlélve más.
Menj, lőjenek sort!

Induló mellett mind el; azután sorlövés hallik

         

         

         

         

         

        

Húrok

         

Kapcsolat

Impresszum

Felelős kiadó: Ballai László, 1022 Budapest, Fillér u. 78-82.

Felelős szerkesztő: Ballai László

Technológia és design: Vasáros András

ISSN 2063-4285

Elérhetőség

Szerkesztőség: szerkesztoseg@marczius15.hu

Webmester:     webmaster@marczius15.hu