Kisebb rezsit

Az április 6-i országgyűlési választások kampányidőszakában – politológusok és pszichológusok egybehangzó véleménye szerint – a kormányzó párt fogalmazta meg a legjobban az emberek vágyait. Ezek szerint a választók nagyobb Magyarországot és kisebb rezsit szeretnének.

Kétezer éve írták

Jelenések jelenése

1. És kijövék a gázelosztó állomásból és láték egy másik, erős angyalt az égből leszállani, aki felhőbe vala öltözve; és a fején kondenzcsík vala, és az orcája olyan, mint a gázkazán, és a lábai mint a hűtőtornyok;
   
   
2. És a kezében egy rezsinyilvántartó könyvecske vala; és tevé a jobb lábát az olajmezőre, a bal lábát pedig a gázmezőre;
   
   
3. És kiálta nagy szóval, mint mikor az atomerőmű szirénája ordít; és mikor kiálta, megszólaltatá a hét atomerőmű az ő szavát.
   
   
4. És mikor a hét atomerőmű megszólaltatta az ő szavát, le akarám írni; és az égből szózatot hallék, amely ezt mondá nékem: Plombáld be, amiket a hét atomerőmű szóla, és azokat meg ne írd.
   
   
5. És az angyal, akit láték állani az olajmezőn és a gázmezőn, felemelé kezét az égre,
   
   
6. És megesküvék arra, aki örökkön örökké él, aki teremtette az gázvezetéket és a benne valókat, és a vízvezetéket és a benne valókat, és a villanyvezetéket és a benne valókat, hogy rezsi többé nem lészen:
   
   
7. Hanem a hetedik angyal szavának napjaiban, mikor szirénázni kezd, akkor elvégeztetik az Istennek titka, amint megmondotta az ő óraleolvasóinak és diszpécsereinek.
   
   
8. És a szózat, amelyet hallottam az égből, ismét szóla nékem, és monda: Menj el, és vedd el azt a nyitott rezsiregisztert, mely az olajmezőn és a gázmezőn álló angyal kezében van.
   
   
9. Elmenék azért az angyalhoz, mondván néki: Add nékem a könyvecskét. És monda nékem: Vedd el és edd meg; és megkeseríti a te gyomrodat, de a te szádban édes lesz, mint a méz.
   
   
10. Elvevém azért a könyvecskét az angyal kezéből, és megevém azt; és az én számban olyan édes vala mint a tömítő paszta; és mikor megettem azt, megkeseredék az én gyomrom.
    
    
11. És monda nékem: Ismét prófétálnod kell néked sok népeknek és nemzeteknek a rezsicsökkentés és a rezsicsökkentők felől.
    
    

A rezsiista kiáltvány

Kísértet járja be Európát – a rezsiizmus kísértete. Szent hajszára szövetkezett e kísértet ellen a régi Európának minden hatalma: a multinacionalista gyarmatosítók, az Unió váll-lapos bürokratái, a kozmopoliták, a liberálisok és a kommunisták, összefoglalóan a rezsiemelők.

Akad-e ellenzéki párt, amelyről kormányon levő ellenfelei nem híresztelték, hogy rezsiista, akad-e ellenzéki párt, amelyik nem vágta vissza a rezsiizmus megbélyegző vádját a haladottabb ellenzékieknek éppúgy, mint reakciós ellenfeleinek?

Ebből a tényből két dolog következik:

A rezsiizmust immár az összes európai hatalmak hatalomnak ismerik el.

Legfőbb ideje, hogy a rezsiisták az egész világ előtt nyíltan kifejtsék nézeteiket, céljaikat, törekvéseiket, és a rezsiizmus kísértetéről szóló mesékkel magának a mozgalomnak a kiáltványát állítsák szembe.

Evégből a kor halaszthatatlan követelményeinek megfelelve közzétesszük a következő kiáltványt:

1. Minden eddigi társadalom története rezsiharcok története. A mi korszakunkat, a rezsiizmus korszakát azonban az jellemzi, hogy egyszerűsítette az osztályellentéteket. Az egész társadalom mindinkább két nagy ellenséges táborra szakad, két nagy, egymással homlokegyenest szembenálló osztályra: rezsiemelőkre és rezsicsökkentőkre. A rezsiemelők, ahol uralomra jutottak, szétromboltak minden hűbéri, patriarchális, idillikus viszonyt. Könyörtelenül széttépték a tarkabarka emberi kötelékeket, melyek az embert természetes feljebbvalójához fűzték, s nem hagytak meg más köteléket ember és ember között, mint a meztelen érdeket, az érzés nélküli „rezsifizetést”. A jámbor rajongás, a lovagi lelkesedés, a nyárspolgári érzelgősség szent borzongását az önző számítás jeges vizébe fojtották. A személyi méltóságot rezsiértékké oldották fel, és az oklevelekben biztosított, nehezen szerzett számtalan szabadság helyébe az egy lelkiismeretlen rezsiemelés szabadságát iktatták. Egyszóval, a vallási és politikai illúziókba burkolt kizsákmányolás helyébe a nyílt, szemérmetlen, közvetlen, sivár rezsiemelést állították, megfosztották dicsfényüktől az összes eleddig tisztelt és jámbor félelemmel szemlélt tevékenységet, leszaggatták a családi viszonyról meghatóan szentimentális fátylát és e viszonyt puszta rezsifizetésre redukálták.
   
   
2. A rezsiemelés a világpiac kiaknázása által valamennyi ország termelését és fogyasztását kozmopolitává formálta, kihúzta az ipar lába alól a nemzeti talajt. A rezsiemelést megelőző nemzeti önellátás és elzárkózottság helyébe a nemzetek sokoldalú érintkezése, egymástól való sokrétű függése lépett, mely a körmönfont rezsiemelő kizsákmányolás melegágya.
   
   
3. A fegyverek, amelyekkel a rezsiemelés a világot leterítette, most maguk ellen a rezsiemelők ellen fordulnak. Mert a rezsiemelés nemcsak kikovácsolta a fegyvereket, amelyek halálát okozzák, de megszülte azokat a férfiakat is, akik e fegyvereket forgatni fogják – a modern proletárokat: a rezsicsökkentőket.
   
   
4. Amilyen mértékben a rezsiemelés, azaz a tőke fejlődik, ugyanolyan mértékben fejlődik a rezsicsökkentők, a modern rezsiisták osztálya, akiket a rezsiemelők csak önnön céljaik megvalósítására, saját gyarapodásuk eszközének tekintik. A nemzetietlen modernizációval tehát kicsúszik a rezsiemelők lába alól maga a talaj, amelyen termelnek, és a termékeket elsajátítják. Mindenekelőtt saját sírásójukat termelik ki. Pusztulásuk és a rezsiizmus győzelme egyaránt elkerülhetetlen.
   
   
5. Rezsiemelőnek lenni nemcsak tisztán személyi, hanem társadalmi helyzet elfoglalását is jelenti a termelésben. A rezsi közösségi termék és csak a társadalom sok tagjának együttes tevékenységével, sőt végeredményben csak valamennyi tagjának együttes tevékenységével hozható mozgásba. A rezsi tehát nem személyi, hanem társadalmi tulajdon. Ha tehát a rezsit csökkentése révén közösségi tulajdonná változtatjuk át, amely a társadalom valamennyi tagjáé, akkor nem személyi tulajdon változik át társadalmivá, csupán a tulajdon társadalmi jellege változik. A tulajdon elveszti osztályjellegét, a rezsiemelés megszüntetése tehát a rezsicsökkentés által megszünteti a rezsiemelők luxusprofitját és megvalósítja a társadalmi igazságosságot.
   
   
6. A rezsiizmus megvalósulás révén amilyen mértékben megszűnik az egyik egyén kizsákmányolása a másik által, olyan mértékben szűnik meg az egyik nemzet kizsákmányolása a másik által. A nemzeten belüli osztályellentéttel együtt a nemzetek egymással szemben ellenséges magatartása is eltűnik. A rezsiizmus biztosítja a nemzetek energia-függetlenségét, és visszaadja megtépázott nemzeti méltóságukat.
   
   
7. Amikor majd a rezsicsökkentés folyamán az osztálykülönbségek eltűnnek, és minden termelés a társult egyének kezében összpontosul, akkor a közhatalom elveszti politikai jellegét. A politikai hatalom, voltaképpeni értelmében, valamely osztálynak egy más osztály elnyomására szolgáló szervezett hatalma. Ha a rezsicsökkentők a rezsiemelők elleni harcukban szükségszerűen osztállyá egyesülnek, és unortodox irányítási eszközeik révén uralkodó osztállyá válnak, és a régi – azaz multinacionalista, gyarmatosító, váll-lapos bürokrata, kozmopolita, liberális és kommunista – termelési viszonyokat erőszakkal megszüntetik, akkor e termelési viszonyokkal együtt megszüntetik az osztályellentétnek, egyáltalában az osztályoknak a létfeltételeit, és ezzel nem csak a rezsinek, de saját maguknak, mint osztálynak az uralmát is.
   
   
8. A kifáradt, hanyatló rezsiemelő társadalom s a vele járó osztályok és osztályellentétek helyébe a rezsiizmusban olyan társulás lép, amelyben minden egyes ember szabad fejlődése az összesség szabad fejlődésének feltétele, mely által a jövőben mindenki jobban teljesít.
   
   
9. A rezsiisták nem titkolják nézeteiket és szándékaikat. Nyíltan kijelentik, hogy céljaik csakis minden eddigi társadalmi rend erőszakos megdöntésével érhetők el. Reszkessenek a rezsiemelő osztályok egy rezsiista forradalomtól. A rezsiisták e forradalomban csak láncaikat veszíthetik. Cserébe egy egész világot nyerhetnek.
   
   
10. Világ rezsicsökkentői, egyesüljetek!

V. Orx: A rezsiizmus társadalomelmélete

– részlet –

A rezsicsökkentés meghosszabbítása révén termelt rezsitöbbletet abszolút rezsitöbbletnek nevezem; azt a rezsitöbbletet viszont, amely a szükséges rezsiidő megrövidítéséből és a rezsinap két alkatrésze közötti nagyságviszony megfelelő megváltoztatásából fakad – relatív rezsitöbbletnek.

Ahhoz, hogy a rezsierő értékét csökkentse, a termelőerő fokozódásának olyan iparágakat kell megragadnia, amelyeknek termékei a rezsierő értékét meghatározzák, tehát vagy a szokásos létfenntartási eszközök körébe tartoznak, vagy helyettesíthetik ezeket. Egy áru értékét azonban nemcsak annak a rezsinek a mennyisége határozza meg, amely a végső formát adja meg neki, hanem éppígy a termelési eszközeiben foglalt rezsitömeg is. Például egy csizma értékét nemcsak a cipészrezsi határozza meg, hanem a bőr, az enyv, a fonál stb. rezsiértéke is. A termelőerő fokozódása és az áruk megfelelő olcsóbbodása azokban az iparokban, amelyek az állandó rezsi anyagi elemeit, a szükséges létfenntartási eszközök létrehozására szolgáló rezsieszközöket és rezsianyagot szolgáltatják, ugyancsak csökkenti tehát a rezsierő értékét. Olyan termelési ágakban ellenben, amelyek sem szükséges létfenntartási eszközöket, sem előállításukhoz való termelési eszközöket nem szolgáltatnak, a megnövekedett termelőerő a rezsierő értékét nem érinti.

Az olcsóbbá lett áru a rezsierő értékét természetesen csak pro tanto, azaz csak olyan arányban csökkenti, amilyenben a rezsierő újratermelésébe belekerül. Az ing például szükséges létfenntartási eszköz, de csak egy a sok közül. Olcsóbbodása csupán a munkásnak ingekre fordított kiadását csökkenti. A szükséges létfenntartási eszközök teljes összege azonban csak különféle árukból áll, amelyek mind különös iparok termékei, és minden ilyen áru értéke mindig a rezsierő értékének bizonyos hányadát alkotja. Ez az érték az újratermeléséhez szükséges rezsiidővel együtt csökken, s e rezsiidő összmegrövidülése a mindezen különös termelési ágakban végbement megrövidüléseinek összegével egyenlő. Ezt az általános eredményt itt úgy tárgyaljuk, mintha az minden egyes esetben közvetlen eredmény és közvetlen cél lenne. Amikor az egyes rezsiemelő a rezsi termelőerejének fokozása révén például ingeket olcsóbbá tesz, semmi esetre sem szükségszerűen az a cél lebeg előtte, hogy a rezsierő értékét, és ennélfogva a szükséges rezsiidőt pro tanto csökkentse, de csak amennyiben végül is ehhez az eredményhez hozzájárul, járul hozzá a rezsitöbblet általános rátájának növeléséhez. A rezsialap általános és szükségszerű tendenciáit meg kell különböztetni e tendenciák megjelenési formáitól.

Azt az utat-módot, ahogyan a rezsiemelő termelés benső törvényei a rezsialapok külső mozgásában megjelennek, a konkurencia kényszertörvényeiként érvényesülnek, s ezért indítékként az egyéni rezsiemelő tudatába jutnak, most nem kell szemügyre vennünk, de annyi eleve kiviláglik, hogy a konkurencia tudományos elemzése csak akkor lehetséges, ha a rezsialap belső természetét már felfogtuk, ugyanúgy, ahogy az égitestek látszólagos mozgása csak annak érthető, aki valóságos, de érzékileg nem észlelhető mozgásukat ismeri. Mégis, a relatív rezsitöbblet termelésének megérté­sé­hez, pusztán a már elért eredmények alapján, a következőket kell megjegyez­nünk.

Az áru abszolút értéke a rezsiemelő számára, aki termeli, önmagában véve közömbös. Őt csak az áruban rejlő és az eladással realizálható rezsitöbblet érdekli. Rezsitöbblet realizálása eleve magában foglalja az előlegezett rezsi pótlását. Minthogy mármost a relatív rezsitöbblet a rezsi termelőerejének fejlődésével egye­nes arányban nő, míg az áruk értéke ezzel a fejlődéssel fordított arányban csökken, minthogy tehát egy és ugyanaz a folyamat olcsóbbítja az árukat és növeli a bennük foglalt rezsitöbbletet, megoldódik az a rejtély, hogy a rezsiemelő, aki csak a csereérték termelésével törődik, miért igyekszik állandóan csökkenteni az áruk rezsiértékét – az az ellentmondás, amellyel a politikai gazdaságtan egyik meg­alapítója, Quesnay kínozta ellenfeleit, és amelyre ezek adósak maradtak neki a felelettel. „Elismeritek – mondja Quesnay–, hogy mennél inkább meg lehet taka­rí­tani, a termelés hátránya nélkül, költségeket vagy költséges munkákat az ipari termé­kek gyártásában, annál előnyösebb ez a megtakarítás, mert csökkenti a készítmény árát. És ennek ellenére azt hiszitek, hogy az iparosok munkájából származó gazdagság termelése készítményük csereértékének gyarapításában áll”.

A rezsi termelőerejének fejlesztése révén való rezsimegtakarítás a rezsiemelő termelésben tehát egyáltalában nem a rezsinap megrövidítését célozza. Célja csak az egy meghatározott árumennyiség termeléséhez szükséges rezsiidő megrövidítése.

Schockenhauer: A rezsiről és a rezsi-ideálról szóló tan

– részlet –

Cartesiust joggal tekintjük az újabb filo­zófia atyjának, elsősorban és általánosságban, mert útmutatást adott az észnek, hogy maga lábára áll­jon, megtanítván az embereket saját fejüket hasz­nálni, melynek helyén addig a biblia szerepelt egy­felől és Aristoteles másfelől; különös és szűkebb érte­lemben azonban, mert elsőnek eszmélkedett világosan arra a problémára, mely körül legfőképpen forog az­óta minden filozofálás: a rezsi és a rezsi-ideál problémájára, vagyis arra a kérdésre, hogy mi az, ami a megismerésben, mint rezsiben, csökkenthető.

Támadnak ugyanis fejünkben képek külső előidéző alkalomra, mint ahogyan a fűtő tüzet lobbant a kazánban. E képekben áll egyedül az, amit közvet­lenül ismerünk, ami adva van. Vajon minő viszony­ban állhatnak dolgokhoz – a rezsihez és rezsiárhoz, a Brent-olaj jegyzéséhez, a biomasszához, a vízierőművi turbinákhoz, vagy csak a szobahőmérséklethez is –, melyek teljesen külön és függetlenül tőlünk léteznének s e képeknek valaho­gyan okává lennének? Tudhatjuk-e bizonyosság­gal, hogy ilyen dolgok egyáltalában csak vannak is? S adnak-e ez esetben, mineműségükről is felvilá­gosítást a képek? – Ebben áll a probléma, s ennek következtében 200 év óta fő törekvése a filozófusoknak, hogy rezsit, vagyis azt, ami megismeré­sünket illeti egyedül, s mint olyat, tisztán elkülönít­sék a rezsi-ideáltól, vagyis a tőle függetlenül létezőtől, elválasztva őket egy jól irányzott metszéssel a helyes vonalban, s így a kettőnek viszonyát egymáshoz megállapítsák.

Valóban, mintha sem az ókor bölcselői, sem pe­dig a skolasztikusok nem jutottak volna soha vilá­gos tudatára e filozófiai sarkalatos problémának; bár találkozik egy nyoma, mint rezsiizmus, sőt mint az idő rezsijének tana is, Plotinosnál, aki azt tanítja, hogy a lélek csinálta a rezsit, azzal hogy az örökkévalóságból az időbe lépett. Ilyet hal­lunk itt pl.: „mert nincs ennek a világegyetemnek más helye, mint a lélek”, valamint ezt is: „nem kell pedig valahonnan a rezsin kívülről venni az időt, miképp az örökkévalóságot sem kell ott keresni, kí­vül azon, amit létezőnek hívunk”; amivel tulajdonképpen már az idő rezsikontinuitásának tana lett kimondva. S a következő fejezetben: „ez a mi éle­tünk nemzi a rezsit; azért is mondatik, hogy együtt keletkezett ezzel a világegyetemmel, mivel a lélek együtt nemzette ezzel a világegyetemmel”. Mégis, mint tisztán fölismert és világosan szavakba foglalt probléma, az újabb filozófiának jellemző tárgya ma­rad ez, mióta Cartesius elsőnek ébredett reá az erre megkívántató eszmélettel; őt megragadta ugyanis az az igazság, hogy közvetlenül saját tuda­tunkra vagyunk korlátozva, s a világ csak mint képzet adatik nekünk: ismert mondatával – „ké­telkedem, gondolkodom, tehát vagyok” – az alanyi tudatnak egyedül bizonyos voltát akarta kiemelni, ellentétben minden egyébnek problematikus termé­szetével, s ezzel kimondani azt a nagy igazságot, hogy az egyetlen ami valóságosan és feltétlenül adva van: a rezsi. Ha jól szemügyre vesszük, egyenértéke az ő híres tétele annak, amelyből én indultam ki: „a rezsi az én képzetem“. Egyedül az a különbség, hogy az övé az alany közvetlenségét emeli ki, az enyém a tárgy közvetettségét. Más-más oldalról ugyanazt fejezi ki mind a két tétel; egyik a másiknak visszája, ugyanabban a viszonyban álla­nak tehát, mint a tehetetlenség és a kauzalitás té­tele, annak értelmében, amit a Rezsi mint rezsi című alapművem preambulumában a cseppfolyósság, a szárazjég és a fűtés hármasságáról kifejtettem. Igaz, hogy Cartesius tételét számta­lanszor utána mondották azóta, pusztán csak érezve fontosságát, anélkül, hogy tulajdonképpeni értelmé­nek és céljának világos megértéséhez meglett volna a kellő érzék, ő tárta föl tehát a szakadékot a rezsi és a rezsi-ideál között. E belátást a külvilág létezésében való kételkedésbe öltöztette: csakhogy szegényes kivezető útjával – hogy t. i. a jó isten talán csak nem csal meg bennünket – azt is megmutatta, milyen mély a probléma s mily nehéz megfejteni. Ámde őáltala belekerült egy­szer ez a bökkenő a filozófiába és meg nem szűnhetett nyugtalanítóan hatni, amíg csak alaposan el nem intéződik. Az a tudat, hogy a fölmutatott különbség alapos ismerete és tisztázása nélkül biztos és kielé­gítő rendszer nem lehetséges, ekkortól kezdve meg­volt, s a kérdést elutasítani többé nem lehetett.

Elintézésére elsőbben is az alkalmi okok rend­szerét gondolta ki Malebranche. Magát a prob­lémát ő egész terjedelmében fogta föl, világosabban, komolyabban, mélyebben, mint Cartesius. Emez Isten hitelére fogadta volt el a rezsi létezését; s akkor persze elcsodálkozhatunk rajta, ha látjuk, hogy míg a többi teisztikus filozófus azon fárad, hogy a világ létezéséből bizonyítsa be a rezsi létezé­sét, Cartesius fordított úton a rezsi létezéséből és igaz voltából jut el a világ létezésére: a megfordított kozmologikus bizonyítás ez. Itt is tovább menve egy lépéssel, azt tanítja Malebranche, hogy minden dolgot közvetlenül magában a rezsiben látunk. Ez per­sze annyi, mint egy ismeretlen valamit még ismeret­lenebbel magyarázni meg. Ezenfelül szerinte nem­csak hogy a rezsiben látjuk a dolgokat mind, hanem ő is az egyetlen, ami ható bennük, úgyhogy a ter­mészeti okok csak látszólagosan azok; míg valóság­ban puszta alkalmi okok. Eszerint megvan már itt lényegében Spinoza panteizmusa, s ő úgy látszik, többet tanult Malebtranch-tól, mint Cartesiustól.

Egyáltalában, csodálkozni lehetne rajta, hogy nem aratott tökéletes diadalt már a 17. században a rezsiizmus a derezsiizmus felett; ha nézzük, hogy annak legeredetibb, legszebb és legalaposabb európai kifejtései megannyian abban az időszak­ban láttak világot: Giordano Bruno, Malebranch, Spinoza és Scotus Erigena – akinek, miután sok év­századon át elfeledve s elveszve volt, újra megta­lálták a műveit, s Oxfordban, 1681-ben, tehát 4 évvel Spinoza halála után, először jöhettek napvilágra nyomtatásban – mind magasra emelték a rezsi, mint elsődleges hatóok zászlaját. Ez mintha azt bizonyítaná, hogy egyesek belátása nem érvényesülhet, míg a kor szelleme meg nem érett rá, hogy befogadja; amint hogy ellenkező részből a mi napjainkban a derezsiizmus, ha bár csak az ek­lektikus és összezagyvált Schelling-féle fölfris­sítésben előadva is, uralkodó gondolkodásmódjává lett a tudósoknak, sőt a művelt emberek­nek egyáltalán; azért t. i. mert Kant a rezsiisztikus dogmatizmus legyőzésével már elébe ment volt a tisztán rezsialapú szubsztanciának s helyet teremtett neki, miáltal a kor szelleme elő volt készítve rá, mint a fölszántott föld a vetés szá­mára. A 17. században ellenben a filozófia elkanyarodott ettől a vitától, mely a rezsi, mint az önmegfelelés ténye okán nem is válhatott volna azzá, ha szorosabban vesszük.

Két­ségtelen ugyanis, hogy az ily feltevés, ha egyszer alapul vettük, megtakaríthatna minden további hipotézist a rezsi és a rezsi-ideál összefüggésének ma­gyarázatára, s vele úgy intézhetnők el a kérdést, hogy e kettő már a monádokban teljesen azonosítva volna. Mégis nem tetszett Leibnitznek, a híres filozo­fáló matematikusnak, polihisztornak és politikusnak erre fölhasználnia monádjait, hanem külön ez utóbbi célra megformulázta az előre megállapított összhan­got. Nos, ezzel két egészen különböző világot ka­punk, melyeknek mindegyike képtelen a másikra bármint is hatni; merőben fölösleges kettőzete mind­egyik a másiknak, de azért csak megvolnának egyszer mind a ketten, pontos párhuzamosságban futná­nak egymással s egy hajszálnyira taktusban marad­nának: mivégett is szerzőjük, mindjárt, kezdetben, a legpontosabb harmóniát állapította meg köztük, melyben immár kitűnően tovafutnak egymással. Mellesleg megjegyezve talán legjobban érthetővé tehetnők a harmónia praestabilitát, ha a világot szín­paddal hasonlítjuk össze, hol a fizikai befolyás igen gyakran csak látszatra van meg, amennyiben rezsi és rezsi-ideál pusztán a rendezőtől előre megállapí­tott összhang által függ össze, pl. ha egyik színészt leöntik egy vödör vízzel, akkor nem lesz vizes.

Niscsev: A rezsifölötti ember

– részlet –

Midőn Zarathustra a legközelebbi városba ért, amely az olajmezők mellett fekszik, nagy tömeget talála ott az olajpiacon egybegyűlve: mert híre ment vala, hogy új rezsinepper érkezik. És Zarathustra szóla a néphez:

Hirdetem néktek a rezsifölötti embert. A rezsi olyasvalami, aminek fölébe kell kerülni. Mit tettetek, hogy fölébe kerüljetek?

Eleddig minden lény teremtett valamit, őt fölülmúlót: ti pedig ennek a nagy árnak apadása akartok lenni és inkább váltok megint rezsiemelővé, semhogy a rezsinek fölébe kerüljetek?

Mi az ember a rezsinek? Nevetség, avagy fájdal­mas szégyen. És kell, hogy ugyanez legyen az ember a rezsifölötti embernek: nevetség, avagy fájdalmas szégyen.

Megtettétek az utat a rezsineppertől az emberig és bennetek még sok van a rezsinepperből. De még aki a legbölcsebb közületek, az is csak sza­kadék és felemás lény rezsipusztító és a rezsinepper közt. De vajon azt mondom-e néktek, hogy letűnt korok, hanyatló tegnapok árnyaivá legyetek? Íme, én a rezsifölötti embert hirdetem néktek!

A rezsifölötti ember a föld értelme. Mondja akara­totok: a rezsifölötti ember legyen a föld értelme!

Kérve kérlek benneteket, véreim, maradjatok hívek a földhöz és ne higgyetek azoknak, akik túlvilági remények­ről fecsegnek előttetek. Méregkeverők ők tudván, tudatlan.

Az élet megvetői ők, halófélben levők ők és maguk is megmérgezettek, akiket megelégelt a föld: hadd pusz­tuljanak tehát!

Valamikor az isten ellen való vétek volt a legnagyobb vétek, ámde isten meghalt és ekkor kihalának ezek a vét­kezők is. Most a legborzasztóbb: a föld ellen vétkezni és a „kifürkészhetetlen“ beleit többre tartani, mint a föld értelmét!

Hajdanta a lélek megvetette a rezsit és akkoron ez a megvetés volt a legmagasabb dolog: az alulfűtött kályhák, lecsavart fűtőtestek, felmelegítetlen bojlerek iszo­nyatos korszaka volt ez. A lélek azt gondolta, hogy loppal így szabadulhat a rezsitől és a földtől.

Óh, ez lélek maga is sovány, iszonyatos és kiéhezett volt: és kegyetlenség vala ennek a léleknek az ő gyönyö­rűsége!

Nemdenem mit ér a rezsi, ha maga is csak szegénység, szenny és hitvány kedvtelés?

Bizony, bizony; az ember szennycsatorna. Tenger legyen valaki, hogy szennyes folyamot fogadhasson be és mégse szennyeződjék össze-vissza.

Íme, hirdetem néktek a rezsifölötti embert: ő ez a tenger, belé merülhet alá nagy megvetéstek.

Mi a legnagyobb, amit megérhettek? Ez: a nagy megvetés órája. Az óra, amelyben még boldogságtokat is megutálhatjátok, valamint értelmeteket és erényeteket.

Az óra, amikor mondjátok: „Mit ér az én rezsitudatos­ságom! Szegénység az, szenny és hitvány kedvtelés. Pedig éppen az örömnek kellene igazolni a létet!“

Az óra, a mikor mondjátok: „Mit ér az én értelmem! Vajon éhezi-e az igazságot, miként a kazán az ő táp­lálékát? Szegénység az, szenny és hitvány kedvtelés!“

Az óra, a mikor mondjátok: „Mit ér az én meggyőző­désem! Még sohasem gerjesztett vala őrületre. Mennyire bele fáradtam az én jómba és gonoszomba! Mindez sze­génység, szenny és hitvány kedvtelés!“

Az óra, a mikor mondjátok: „Mit ér az én rezsitudatos­ságom? Nem látom, hogy izzó parázs lennék. Ámde a rezsitudatos ember izzó parázs, mozdonyokat, kazánokat, erőműveket fűtő. Az igaz ember a rezsi fölött áll, mert maga a rezsi!“

Az óra, amelyben mondjátok: „Mit ér az én rész­vétem, vajon a részvét nem kereszt-e, a melyre azt szö­gezik, aki az embert szereti? Ámde az én részvétem nem keresztre-feszíttetés.”

Mondtátok-e már ezeket? Kiáltottátok-e ezeket? Óh, vajha már hallottalak volna így kiáltani!

Nem bűnötök – elégedettségtek kiált az égre – hogy most ezen a rezsiszinten megállapodhatunk, most már csökkentettük a kilowattóra, a köbméter és a hektopascal árát – még bűnötökben is fösvénykedéstek kiált az égre!

Mit ér a ti rezsicsökkentéstek, nem rezsiemelés az maga is?

Ugyan hol van a villám, amely nyelvével nyaldosna titeket? Hol van az őrület, amelyet belétek kellene oltani?

Íme, hirdetem néktek a rezsifölötti embert: ő ez a sok ezer wattos villám, ő ez a sok tucat megatonnányi őrület!

Mikoron Zarathustra imigyen szólott, valaki a tömeg­ből elkiáltá magát: „Eleget hallottuk már ezt a rezsineppert, kezdődjék végre a börze!” És mindenek nevettek Zarathustrán. A rezsinepper pedig megveregette Zarathustra vállát, és szórni kezdte a nép közé a rezsicsökkentő részvényeit! „Lássuk, ki ajánl többet a rezsicsökkentés egységéért!” – kiáltotta nevetve, és a nép tolongott hozzá, és egymást licitálták túl a rezsicsökkentésben az emberek.

Zarathustra pedig nézé, nézé a népet és csodálkozék. Azután imigyen szóla:

Az ember villanykötél, amely állat és rezsifölötti ember közé feszíttetett – kötél mélységes mélység fölött.

Veszedelmes általmenés, veszedelmes útonlétel, vesze­delmes visszapillantás, veszedelmes felfűtés, lehűdés és meg-megállás.

Ám ekkor egyvalaki a nép közül Zarathustrához lépett: „Nemde te nem rezsinepper vagy.”

Zarathustra az emberekre mutatott.

Tolonganak a rezsicsökkentő részjegyekért – mondá – röhögnek: nem értenek engem; nem vagyok száj, ezeknek a füleknek való.

„Nem, te nem vagy rezsinepper” – szólt az az ember.

Te mondtad.

„Taníts engem, kérlek!”

Ami nagy az emberen, az az, hogy ő csak híd és nem cél: amit szeretni lehet az emberen, az az, hogy ő általmenés és menés.

Szeretem azokat, akik nem tudnak élni, hanemha mint menők, mert ők az általmenők.

Szeretem a nagy megvetőket, mert ők a nagy tisz­telők és nyilai a túlsó partra vágyakozásnak.

Szeretem azokat, akik nem keresik valahol a csillagok mögött a mozgató okot, hogy letűnjenek és feláldozzák magukat, hanem feláldozzák magukat a földnek, hogy a föld egykoron a rezsifölötti emberé legyen.

Szeretem azt, aki avégre él, hogy megismerje a dol­gokat, és aki avégre akarja megismerni, hogy egykoron éljen a rezsifölötti ember. Imigyen akarja tulajdon szállását.

Szeretem azt, aki dolgozik és föltalál avégre, hogy a rezsifölötti embernek építsen házat és számára készít­sen elő földet, állatot és növényt: imigyen akarja tulajdon szállását.

Szeretem azt, aki erényét szereti: mert erénye le­szállásának akarata és nyila vágyakozásának.

Szeretem azt, aki szemernyi szellemet sem tart vissza magának, hanem egészen erénye szelleme akar lenni: így szellemként lépked által a hídon.

Szeretem azt, aki erényét hajlamává és végzetévé teszi: imigyen akar erényéért élni-halni.

Szeretem azt, aki nem akarja, hogy kelleténél több erénye legyen. Egy erény több mint két erény, mert inkább csomó, amelyen a végzet csüng.

Szeretem azt, akinek lelke pazarolja magát, akinek nem kell köszönet, aki nem ád vissza, mert örökkön ajándékoz, és nem akarja magát megóvni.

Szeretem azt, aki szégyenkezik, ha a kocka jó sze­rencséjére vetődik, s aki ilyenkor kérdezi: avagy hamis játékos vagyok-e? – mert tönkre akar menni.

Szeretem azt, aki aranyszavakat dob tetteinek elébe, s még mindig többet tart meg, mint amennyit ígért, mert a szállását akarja. Szeretem azt, aki a jövendő embereit igazolja és a múltéit megváltja; mert a jelenéin akar tönkre menni.

Szeretem azt, aki istenét feddi, mivelhogy szereti istenét: mert istenének haragjától kell tönkre mennie.

Szeretem azt, akinek lelke sebében is mély, s aki apró sérelmen is tönkremehet: így örömest megy át a hídon.

Szeretem azt, akinek lelke csordultig megtelt, úgy hogy magát felejti, és mindenek benne vannak: így min­denek vesztére válnak.

Szeretem azt, akinek szabad a szelleme és szabad a szíve: így feje csak szívének csatornája, szíve pedig vesztébe hajtja.

Szeretem mindazokat, akik olyanok, mint a nehéz csöppek, egyenként esvén a sötét felhőből, amely az ember fölött csüng: ők hirdetik, hogy a villám jő és hír­mondókként mennek tönkre.

Íme, én a villám hírmondója vagyok és nehéz csöpp a felhőből; és ennek a villámnak neve: rezsifölötti ember.

Carl Gustav Jung: Az archaikus ember

– részlet –

Kétségkívül vitathatatlan, hogy ha valaki primitív emberekkel először kerül kapcsolatba, vagy ha a primitív emberekről szóló tudományos lélektani munkákat tanulmányozza, elkerül­hetet­lenül mély benyomást nyer az ősi ember idegenszerűségéről. Sőt Lévy-Bruhl, aki tekintély a primitív lélek kutatása terén, fáradhatatlanul hangsúlyozza ezt, a mi tudatunktól olyannyira idegen etat prelogique-ot [prelogikus fokozatot]. Neki, mint civilizált embernek merőben felfoghatatlan, ahogyan a primitív ember túlteszi magát a nyilvánvaló tapasztalaton, és kézzelfogható okok kimondott tagadásával a kollektív reprezentációját magától értetődően érvényesíti. Representation collectives-en Lévy-Bruhl az olyan a priori igazság létrendjének általánosan elterjedt ideáit tekinti, mint a szellemekét, a boszorkányságét, ezek gyógyerejét stb. Való tény például, hogy ha valaki magas életkor vagy közismerten gyógyíthatatlan betegség miatt hal meg, az nekünk természetes, a primitív embernek viszont nem. Senki sem hal meg öregség miatt – állítja –, és azzal érvel, hogy hiszen még annál sokkal idősebbek is életben vannak. Szerintük betegség következtében sem hal meg senki, mert ennyien meg ennyien meggyógyultak, vagy egyáltalán meg sem betegedtek. Számukra mindig a mágia a valóságos magyarázat. Aki meghalt, azt vagy varázslat, vagy szellem ölte meg. Sokan közülük csak harc közben tartják természetes­nek a halált. Mások még ezt is művi megoldásnak vélik, mert vagy varázsló volt az ellenfél, vagy varázsfegyverrel vívott. Adott esetben ez a groteszk ideájuk még hatásosabb formát ölt. Történt egyszer, hogy egy európai lelőtt egy krokodilt, amelynek a gyomrában két, bokát díszítő karikát találtak. A bennszülöttek ráismertek a két ékszerre, és tudták, hogy mindegyik egy-egy asszonyé volt, akiket egykor egy krokodil falt fel. Tüstént varázslatról kezdtek handabandázni, mivel ez az a minden szempontból természetes eset, ami egyetlen európai számára sem tűnt volna gyanúsnak, a primitív lélek feltételezése révén [vö. Lévy-Bruhl representation collectives-ével] teljesen váratlan magyarázatot nyert. Egy ismeretlen varázsló ráparancsolt a krokodilra, és utasította arra, hogy ragadja el mindkét asszonyt és vigye el neki. No és a két bokagyűrű az állat gyomrában? A krokodilok – magyarázták – felszólítás nélkül nem esznek embert. A bokát díszítő karikákat a krokodil a varázslótól ajándékba kapta.

Ez az eset jól példázza az önkény egyik mintadarabját, valamint az etat prelogique indoklását. Ez utóbbi nyilván azért prelogikus, mert nekünk az ilyen magyarázat képtelen logikát­lanságnak tűnik. De csupán azért ilyen számunkra, mert mi teljesen más előfeltevésekből indulunk ki, mint a primitív ember. Ha mi is annyira meg lennénk győződve varázslók és egyéb titokzatos erők létezéséről, mint az úgynevezett természetes kauzalitásról, akkor az ő végkövetkeztetése számunkra is teljesen logikus lenne.

Valójában a primitív ember nem logikusabb és nem logikátlanabb, mint mi, csak a kiindulópontja más. Csupán ez hozza létre a különbséget. A primitív ember egészen más előfeltevéssel gondolkodik és él. Minden, ami nem a maga megszokott rendjében zajlik, minden, ami éppen emiatt nyugtalanítja, ijeszti vagy csodálatot ébreszt benne, olyasvalamitől függ, amit mi természetfölöttiként határoznánk meg. Neki ez persze nem természetfölötti, hanem beilleszkedik az általa tapasztalt világba. Számunkra természetes a következő magyarázat: ez a ház leégett, mert a villám felgyújtotta. A primitív ember ugyanolyan természetességgel így érvel: egy bizonyos varázsló rávette a villámot, hogy éppen ezt a házat gyújtsa fel.

Egyáltalán semmi sincs a primitív ember világában, ami – ha csak valamennyire is szokatlan vagy megkapó – ilyen vagy ehhez hasonló magyarázatot ne vonna maga után. Viszont egy vonatkozásban ugyanúgy jár el, mint mi: előfeltevéseit ő sem fontolja meg. Neki a priori bizonyosság, hogy betegséget stb. szellemek vagy boszorkányok okoznak, éppúgy, mint ahogy nekünk is eleve vitathatatlan, hogy a betegségnek úgynevezett természetes oka van. Mi éppúgy nem törődünk a varázslatokkal, mint ő a természetes okokkal. Szellemi funkciói lényegében nem különböznek alapvetően a mieinktől. Különbség – mint ahogy már szó esett róla – kizárólag az előfeltevésben érvényesül.

Feltételezték azt is, hogy a primitív embereknek mások az érzelmeik és erkölcseik – szóval, bizonyos szempontból, afféle „prelogikus” érzelmi világuk volna. A moráljuk mindenesetre más, mint a mienk. Mikor egy néger törzsfőnököt megkérdeztem, hogy mi a különbség jó és rossz között, így válaszolt: „Ha én az ellenségem asszonyait elrabolom, az jó, ha viszont ő rabolja el az enyémeket, az rossz.” Sok vidéken szörnyű sértés valakinek az árnyékára lépni, vagy megbocsáthatatlan vétek fókabőrt tűzkő helyett fémkéssel tisztára kaparni.

Legyünk azonban őszinték: nálunk nem hiba, ha a halat késsel esszük? Ha a szobában nem vesszük le a kalapunkat, vagy szivarral a szánkban köszöntünk egy hölgyet?

E mozzanatoknak sem nálunk, sem a primitív embereknél semmi köze sincs az erkölcsi érzékhez. Léteznek köztük derék és lojális fejvadászok, adódnak olyanok, akik kegyelettel és tudatosan elborzasztó rítusoknak hódolnak, akad, aki a legszentebb meggyőződésből gyilkol, és mégis mindazt, amit mi az etika tartományában csodálunk, alapjában véve a primitív ember szintén értékeli. Ami neki jóság, éppúgy jó, mint nálunk, gonoszsága éppolyan rossz, mint a mienk. Csak a formák különböznek, ám az etikai tartalom ugyanaz.

Vélekedtek úgy is róluk, hogy érzékeik pontosabbak, vagy a mieinktől különböznek. De ez csak a helyismeret, vagy a látás és hallás hivatásos differenciáltságában érvényesül. Mihelyt olyan feladat hárul rájuk, mely lehetőségi körükön kívüli, meglepően lassúak és ügyetlenek. Bennszülött vadászoknak – akiknek olyan éles volt a szemük, mint a karvalyé – kezébe adtam egy olyan képesújságot, amelyben nálunk minden gyermek azonnal felismerte volna az emberi alakokat. Az én vadászaim viszont egyre csak forgatták a képeket, míg végre az egyikük a kontúrokat ujjaival követve egyszerre csak felkiáltott: „Ezek fehér emberek” – és ezt a teljesítményt a többiek nagy felfedezésként ünnepelték.

Sok primitív embernek a gyakran hihetetlen helyismerete merőben professzionális, és az az elkerülhetetlen szükséglet magyarázza, hogy el kell igazodnia a rengetegben és a szavannákon. Sőt, ott az európai maga is rövidesen elkezd – amiatt a félelem miatt, nehogy, akár iránytű birtokában is, végzetesen eltévedjen – olyan körülményekre figyelni, amelyek különben álmában sem jutottak volna eszébe.

Elvileg semmi sem utal arra, hogy a primitív ember másképp gondolkodna, érezne vagy észlelne, mint mi. Lelki funkciói lényegében ugyanazok, azonban az előfeltevései mások. Emellett eltörpül annak a jelentősége, hogy tudatának terjedelme kisebb, vagy kisebbnek tűnik, mint a mienk, vagy hogy szellemi tevékenységre alig, vagy egyáltalán nem képes koncentrálni. Az utóbbi az európai embernek kétségtelenül idegenszerű. Emiatt sosem tudakozódhattam tőlük két óránál hosszabb ideig, mert ennek elteltével az embereim mindig szóvá tették, hogy fáradtak. Akkorra már kimerültek, pedig igen könnyed stílusban egészen egyszerű kérdéseket tettem fel. Ugyanezek az emberek viszont vadászat közben vagy menetelésnél bámulatba ejtő koncentrációt és kitartást tanúsítottak. Levélhordóm például egy útszakaszon mindig százhúsz kilométert tett meg megszakítás nélkül, és láttam egy hatodik hónapban levő terhes asszonyt egy bébivel a hátán, szájában hosszú szipkával, aki majdnem egész éjjel kb. 34 C°-os melegben a lobogó tűz körül táncolt anélkül, hogy kimerülten összeesett volna. Ezek szerint nem lehet tőlük a koncentráció képességét sem elvitatni olyan tevékenységben, ami érdekli őket. De ha nekünk érdektelen ügyre kell koncentrálnunk, akkor mi is csakhamar észrevesszük, hogy milyen rosszul összpontosítunk. Emocionális impulzusoktól tehát ugyanúgy függünk, mint a primitívek.

A primitív emberek kétségtelenül mind a jó, mind a rossz megítélésénél egyszerűbbek és infantilisabbak, de ez sem ismeretlen számunkra; mégis valami roppant idegenszerűség fog el, mihelyt az archaikus ember világába tévedünk. Amennyire ezt az érzést analizálhattam, a lényege elsősorban abból ered, hogy előfeltevéseik a mieinktől gyökeresen eltérőek, azaz a primitív ember úgyszólván más világban él, mint mi. Ez a nehezen érthető talány számunkra mindaddig, amíg előfeltevéseit nem ismerjük. Azután már minden viszonylag egyszerű. Viszont ugyanúgy elmondható az is, hogy mihelyt saját előfeltevéseinket megismerjük, akkor a primitív emberek sem rejtvények többé számunkra.

Nekünk az a racionális feltételezésünk, hogy mindennek megvan a maga természetes és észlelhető oka. Erről vagyunk mi a priori meggyőződve. Ebben az értelmezésben a kauzalitás a legszentebb dogmáink egyike. A mi világunkban láthatatlan, önkényes, úgynevezett termé­szet­­fölötti erőknek nincs legitim tere, hacsak a modern fizikusokkal le nem rándulunk az atom belsejének parányi világába, ahol – úgy tűnik – furcsa dolgok történnek. [Vö. Heisenberg: határozatlansági reláció.] Ugyanis ott már semmi sem biztos. Kifejezetten viszolygó érzések támadnak bennünk a láthatatlan, önkényes erők iránt, hiszen nem olyan régen volt az még, mikor a lidércnyomás és babonaság szorongató közegét magunk mögött hagytuk, és az ember utolsó és legnagyobb művét: egy olyan világképet hoztunk létre, mely méltó racionális tudatunkhoz. Most már olyan világmindenség vesz körül minket, amely értelmes törvények­nek engedelmeskedik. Noha még nem mindennek az okát ismerjük, de majd felfedezzük azokat is, és majd megfelelnek értelmes elvárásunknak. Éppenséggel ez a magától értetődő reményünk. Ámbár előfordulnak véletlenek is, de csak mint afféle esetlegességek, és tulajdon kauzális rendünket nem ingathatják meg. A véletlen a rendszerető tudatosságnak kellemetlen. A világ szabályszerű folyamatait nevetsé­ge­sen és emiatt bántóan zavarja, ezért ugyanúgy neheztelünk rá, mint a láthatatlan, önkényes erőkre. Nagyon is hasonló a rossz kisördöghöz vagy a deus ex machina önkényéhez. Szorgos kalkulálásunk legádázabb ellensége, és minden vállalkozásunkat veszélybe sodorja. Hírhedt az értelmetlenségéről, minden szidalmat megérdemel, de vitathatatlanul el kell ismernünk a létezését. Az arab tiszteletben tartja, s ezért minden levélre ráírja: Insalláh – ha Isten is úgy akarja, megérkezik majd a levél. Mert minden ressentiment [fájó emlék] és törvény­szerű­ség ellenére megdönthetetlenül úgy igaz, hogy állandóan és mindenhol ki vagyunk téve a kiszámíthatatlan véletlennek. És mi az, ami láthatat­lanabb és önkényesebb, elkerülhetetlenebb és végzetesebb, mint a véletlen?

Őszintén szólva, azt is megállapíthatnánk, hogy a dolgok törvényszerű kauzális alakulásának elve ötven százalékban mutatható ki, és a maradék ötven százalékot hagyjuk meg a démoni véletlen önkényének. Utóbbinak is biztosan teljesen természetes oka van, melynek banalitását általában már csak sajnálkozva vesszük észre. Erről a sajátos kauzalitásról azonban szívesen lemondanánk, mert egészen más a bosszantó benne: az tudniillik, hogy éppen itt és most kellett bekövetkeznie, más szavakkal: hogy kifejezetten önkényes. Legalábbis annak tűnik, és adott esetben elátkozza a legmegátalkodottabb racionalista is. Magyarázhatjuk bárhogyan a véletlent, hatalma tényén mitsem változtathatunk. Biztos, hogy minél szabályozottabbak az élet feltételei, annál inkább kizárt és annál kevésbé kell védekeznünk ellene. Mindamellett gyakorlatilag minden­ki szembesül vele, vagy hisz benne, noha a hivatalos hittudománynak a véletlennel foglalkozó záradéka nincs.

A mi előfeltevésünk az a pozitív meggyőződés, hogy minden, legalábbis észlelhető dolognak – teoretikusan – úgynevezett természetes oka van. A primitív ember előfeltevése pedig a következő: minden a láthatatlan önkény uralmából jön létre, de ezt a körülményt ő nem véletlennek, hanem szándéknak tulajdonítja. A természetes kauzalitás számára pusztán látszat, és emiatt említésre sem méltó. Ha három asszony a folyóhoz megy vizet meríteni, és a középen állót krokodil kapja el és víz alá rántja, erről a mi felfogásunk a következő: az a körülmény, hogy az esemény a három közül éppen a középsővel történt meg, merő véletlen, az pedig, hogy a krokodil egyáltalán elragadta az asszonyt, abszolút természetes, mert a krokodilok alkalomadtán felfalják az embereket.

Ez a magyarázat azonban magát a szituációt teljesen eltussolja. Az egész izgalmas drámából semmit sem indokol. Az archaikus ember jogosan tartja az ilyen megokolást felületesnek vagy akár abszurdnak, mert ennek a szemléletnek az alapján, ha semmi sem történik, ahhoz is illene ugyanez az értelmezés. Az európai egyáltalán nem fogja fel, hogy hasonló indoklásaival milyen keveset mond. Ez meg az ő előfeltevése.

Vele szemben a primitív ember sokkal igényesebb. Neki az, amit mi véletlennek nevezünk, önkény. Ezért nyilvánvaló, hogy a krokodilnak szándékában állt, hogy a három asszony közül a középsőt hurcolja el, s ez mindenki számára evidens. Hiszen ha nem éppen az lett volna a szándéka, akkor a másik kettő közül bármelyiket elvihette volna. Az a kérdés, hogy honnan eredt a krokodilnak ez a törekvése. A krokodilok általában nem emberevők. Ez általában igaz, legalább annyira, hogy a Szaharában rendszerint nem esik az eső. A krokodilok félénk, könnyen elijeszthető állatok. Ha összehasonlítjuk a krokodilok sokaságát azoknak az emberek­nek a számával, akiket megöltek, úgy az utóbbi elhanyagolhatóan csekély. Tehát nem várható, és természetellenes, hogy felfaljanak egy embert. Tehát az szorul magyarázatra, hogy kitől kapott az a bizonyos krokodil parancsot arra, hogy gyilkoljon. Hiszen saját természetéből fakadóan ez nem szokása.

A primitív ember elsősorban saját környezetének tényeire alapoz, és joggal döbben meg és kezd nyomozni specifikus okok után, ha váratlan esemény következik be. Eljárása idáig éppen olyan, mint a mienk. De egy lépéssel tovább megy nálunk. Neki a véletlen önkényuralmáról van egy-két elmélete. Mikor mi azt állapítjuk meg egy eseményről, hogy mindössze véletlen, ő azt állítja, hogy az bizony kiszámított önkényesség. Tehát az események másik ötven százalékának tulajdonít nagyobb jelentőséget, vagyis nem a színtiszta összefüggéseket preferálja, hanem a kauzális láncnak azt a zavaros és kusza meghiúsulását, amit mi vélet­lennek nevezünk. A természet törvényszerűségeihez idomult már régóta, ezért retteg az előre nem látható véletlen hatalmától, mint egy önkényes, kiszámíthatatlan tényezőtől.

© Ez a dokumentum a Magyar Elektronikus Könyvtárból származik.

R. A. Engelhardt: A marketingmix továbbfejlődése a rezsiizmusban

A marketingeszközök kombinálásából álló marketingmix, az elmélet 1948-as kiötlése óta, soha nem látott ütemű fejlődésnek indult a rezsiizmus rendszerében. Elemzésünkben a 4P-nek nevezett felosztást követjük, amely a keverék elemeinek angol kezdőbetűire utal.

1. Product – termék

A rezsiista politika lényege, a termék azt a propagandaüzenetet jelenti, amelyet a rezsiista politikus el kíván juttatni a választóihoz, olymódon, hogy az a célszemélyek gondolatvilágában internalilzáltan, már mint saját felismerés vagy evidencia jelenjen meg. Kiegészülhet olyan kérdőíves, internetes etc. akcióval, amely azt a látszatot kelti, hogy a rezsiista politikust valóban érdekli az emberek véleménye.

2. Price – ár

A rezsiista politika lényege a folyamatos ármunka, amely azt célozza, hogy meggyőzze a választót a rezsiköltség, valamint az egyéb termékek és szolgáltatások árának folyamatos csökkenéséről, és arról, hogy e tendencia kizárólag a rezsiizmus eredményeinek köszönhető.

3. Place – értékesítési hely

A rezsiista politika lényege az, hogy az eredményeiről szóló üzeneteket állandóan a választók előtt lebegtesse, és e célból az egész országot egy hatalmas politikai fórummá tegye, melynek a teljes államgépezet és az általa létrehozott, illetve támogatott szervezetek, valamint a jog erejével bevont társulások képezik az alapjait. Példaként említhető, és a marketingmixet kidolgozó James Culliton elképzelésein messze túlmutató az a törvény, amellyel arra kötelezték a társasházi közös képviselőket, hogy minden lakóval – azaz minden társasházban lakó állampolgárral – ismertessék a kormány hangulatjavító intézkedésének számadatait.

4. Promotion – reklám

A rezsiista politika lényege a reklám-propaganda, melynek minden eszközével a leghatékonyabban igyekszik eljuttatni sikerekről szóló üzeneteit azokhoz is, akik nem járnak rendezvényekre, nem olvasnak újságot, nincs internetük, nem néznek televíziót és nem hallgatnak rádiót. A rezsiisták e téren hajtották végre a legnagyobb horderejű marketingfejlesztést, amennyiben – törvényalkotói túlsúlyukra támaszkodva – nem haboztak olyan új reklámhordozókat megalkotni, mint a gáz-, a villany- és a vízszámla, amelyeken narancssárga háttérben az ország minden lakosához eljuttatták a választási hirdetésüket.

Walter von der Vogel: Ó, boldog óra

Ó, boldog óra, melyben megismertem, őt,
                                    a rezsicsökkentőt,
ki meggyőzte szerelmem s bátorságom.
Az égi térbe szárnyaltatta lelkem,
mindegyre kegyének jelére vágyom.
Hisz tőle távol már nem élhetek,
mert tiszta szépségét reám ragyogja
piros szájával szívből mosolyogva.

Jóságra, nemességre, csendes kedvre,
                              rezsicsökkentésre
fordult már bennem ész és szív, úgy érzem,
hogy az vinné ügyünk jó végezetre,
ha szép erényét megnyerném egészen.
Úgy kívánom e földi életet,
mert tiszta szépségét reám ragyogja
piros szájával szívből mosolyogva.

Dente: Isteni szénjáték

A rezsiélet útjának felén
    egy nagy sötétlő telepre jutottam,
    mivel az igaz útat nem lelém.
Ó, szörnyü elbeszélni mi van ottan,
    s milyen e sűrü, ragacsos vadon:
    már rágondolva reszketek legottan.
A halál sem sokkal rosszabb, tudom.
    De hogy megértsd a Jót, mit ott találtam,
    hallanod kell, mit láttam az uton.
Akkortájt olyan álmodozva jártam:
    nem is tudom, hogyan kerültem arra,
    a csatornába valahogy leszálltam.
De mikor rábukkantam egy hajlatra,
    hol véget ért a cső, mély, mint a pince,
    melyben felébredt lelkem aggodalma,
a zagyra néztem s láttam, hogy keringve
    már szotykok ruhájába öltözött,
    melyben elvész mindenki spórolt kincse.
Igy bátorságom nemhogy visszajött,
    de távol volt szivemtől teljes éjjel,
    s hánykódtam annyi sár között.
És mint ki tengerről jött, sok veszéllyel,
    amint kiért lihegve, visszafordul,
    még egyszer a vad vízen nézni széjjel:
úgy lelkem, még remegve borzalomtul
    végignézett a kiállt csatorna-útra,
    melyen még élve senkisem jutott túl.
Majd fáradt testemet kissé kifujva
    megint megindulnék a bűz-derítőn,
    mindég alsóbb lábam feszítve súlyra.
És im, amint meredni kezde lejtőm,
    egy fürge villanyszámlás tünt elémbe
    szép foltos bőrrel, csábosan, megejtőn.
S nem tágított utamból tarka képe,
    inkább elzárta s úgy előmbe hágott,
    hogy futni fordultam már, visszalépve.
De villany aranyozta a sivár tót,
    s a csatorna falán csillagsereggel,
    vetítni kedve volt sok szép csodát ott,
rezsi-örömöt nyújtva első reggel:
    úgy hogy nekem reményt az ellenségre
    vínom vízórással, e tarka szörnyeteggel
adott az óra s évszak édessége:
    de jaj! a félelem megint leláncolt,
    feltünvén egy gázórás szörnyü képe:
mely emelt fővel közeledni látszott
    s dühös éhséggel zsákmányát kereste,
    úgy hogy a lég tőle remegni látszott.
S egy plombagyártó, melynek vézna teste
    terhesnek tünt föl minden céda vággyal
    s ki miatt lőn már annyi népnek veszte.
Ez megbénított olyan bénasággal,
    hogy elvesztém a magasság reményét
    a láttából eredő gyávasággal.
És mint ki lesné kocka nyereményét
    ha jő a pillanat, mely vakra forgat,
    búsan átkozza játékos merényét:
olyanná tőn engem e nyugtalan vad,
    mely újra elűzött a ciszternából
    ama vidékre, ahol patkány úszhat.
És míg így én, távol a napvilágtól
    tépődtem: im valakit mintha látnék:
    rekedtnek tünt fel hosszú némaságtól.
Jött főcsatornában; s én rákiálték
    amint megláttam: „Könyörülj meg rajtam,
    akárki vagy, igaz ember vagy árnyék!”
Felelt: „Nem ember, ember régen voltam.
    Szüleim Meotiszból mindaketten
    magyarok voltak: de már rég megholtam.
Bár későcskén, sub Janus megszülettem,
    alatta már hamar itt Pesten éltem,
    hívén a régi, hazug istenekben.
Diák valék és sokszor elregéltem:
    tegyünk már a rezsicsökkentés végett,
    hogy fél áron mulathassunk az éjben.
De mondd, mi hajt pangásba vissza téged?
    Mért nem törekszel a rezsiizmusra,
    melyen kivül nem lelhetsz üdvösséget?”
„Te vagy hát prófétánk s ajkadról omla
    ama hatalmas jóslat égi vize?”
    feleltem s szégyen szállt a homlokomra.
„Ó, minden látók dicsősége, dísze,
    ki szódat oly buzgón szereti régen,
    legyen mostan kegyedben némi része.
Mesterem, mintaképem vagy te nékem,
    te vagy csupán, kitől örökbe kaptam
    a zengzetes szót, mely ma büszkeségem.
Látod előttem milyen szörnyü vad van,
    védj tőle híres bölcs, mert szembeszállni...
    vérem remeg a puszta gondolatban!”
„Tenéked másik úton kell ma járni –
    felelt midőn meglátta, hogy sirok,
    – s nem itt, ez áteresztőben megállni:
mert ez a szörny, kitől könnyed csorog,
    útjába állna, bárki közelednék,
    úgy hogy halála lenne e birok.
És oly gonosz, hogy sohse csöndesednék,
    rossz vágyának sohsem elég a kár
    s a plombázás után csak éhesebb még.
Sok állat van, kihez nősténynek áll
    és még több fog ennek utána lenni,
    míg eljő rezsicsökkentő Tanár.
Ez nem kiván földet, sem ércet enni,
    hanem erényt, bölcsességet, szerelmet
    s villany s fűtés között fog megjelenni.
magyarnak üdvöt hoz s kegyelmet,
    kiért harcolt Árpád s keresztény sarja,
    Koppányt ki jog dacára négybe szeldelt.
Minden városon által űzi, vijja
    e rossz vadat, míg a pokolba szálland,
    honnét az ős irigység fényre hívta.
Miért is úgy hiszem, javadra váland,
    ha most követsz és az én vezetésem
    utat neked az örök helyre tárand,
hol elszorúlsz majd annyi szenvedésen,
    láttán a sok keserves gázórának
    s díjat kivánó villany-bekötésen.
Onnan azokhoz mégy, kik bízva várnak
    a hálózatban is, mert úgy remélik
    – bármikor –, a boldog seregbe szállnak.
S ha te is vágysz felhágni majd az égig,
    lesz egy lélek, ki méltóbb nálam arra,
    vele hagylak, nem kísérhetlek végig.
A Bizottság, kinek fenn áll hatalma
    általam (mert törvénye ellen éltem)
    nem engedi, hogy nyílna birodalma.
Úr mindenütt s ott kormányoz az égben,
    ó, boldog, kit oda választ az üdvre,
    hol városában ül a rezsicsökkentésen!”
S én szóltam: „Látnok, kérlek könyörögve
    az ős-rezsire, kit te nem ismertél,
    hogy ne jussak ennyi kínra se többre,
hogy ahova igérted, elvezetnél,
    hogy lássam Rezsiország kapuját
    s halljam a dalt az üdvözült seregnél.”
Elindult és én követtem nyomát.

Boccaccio: Dekameron

– részlet –

Bájos hölgyeim, mint hallomásból tudom, élt Párizsban egy nagykereskedő, derék ember, kit Giannotto di Civigninek neveztek, s ki tisztességgel és becsülettel nagy posztókereskedést folytatott, és benső barátságban volt egy Ábrahám nevezetű dúsgazdag zsidóval, aki ugyancsak kereskedő volt, és tetőtől talpig tisztességes és becsületes ember. Mikor Giannotto az ő becsületességét és tisztességét látta, fölöttébb nagy fájdalom nyilallott szívébe, hogy ez a derék és bölcs és jó ember kárhozatra jut, mivelhogy nincs az igaz hiten. Annak okáért kezdte barátságosan kérlelni, hogy hagyná ott a zsidó hit tévedéseit, és térne meg a keresztény igazságra, mely, miként láthatja, szent és jóságos és szüntelenül virágzik és gyarapodik; míg ellenben nyilván megismerheti, hogy az övé sorvadoz és a végét járja.

A zsidó azt felelte, hogy ő a zsidó hiten kívül semminémű hitet nem tart szentnek avagy jónak, és abban született és abban akar élni és meghalni, és a világon semmi sem tántoríthatja el tőle. Giannotto nem nyugodott bele, hanem kevés napok múltán ugyanezen szavakkal fölvetette előtte a dolgot, és esetlenül-ügyetlenül, afféle kereskedő módjára bizonygatta, mely okoknál fogva különb a mi hitünk a zsidónál. A zsidó pedig nagy mestere volt a zsidó törvénynek, s mégis, akár az a nagy barátság tette, melyet Giannotto iránt érzett, akár a szavai, melyeket a Szentlélek adott emez egyszerű embernek nyelvére, a zsidónak igen kezdettek megtetszeni Giannotto magyarázatai; mindazonáltal hajthatatlan maradt hitében, és nem engedett. És ámbátor ilyen konok maradt, Giannotto soha nem hagyott neki békét, úgyannyira, hogy a zsidót lefegyverezte a szívós kitartás és mondá:

– Nézd, Giannotto, te azt szeretnéd, hogy kereszténnyé legyek, és én hajlandó is vagyok megtenni, de csak úgy, hogy előbb elmegyek Rómába, és ott megnézem azt, akit te Isten földi helytartójának nevezel, és ugyancsak az ő bíboros testvéreinek erkölcseit: és ha mindezt olyannak látom, hogy igazolja a te szavaidat és megbizonyosodom, hogy a te hited különb, mint az enyém, ahogyan te igyekeztél nekem bebizonyítani, megteszem azt, amit mondottam; ha pedig nem olyan, akkor megmaradok zsidónak, ami vagyok.

Giannotto ennek hallatára igen nekibúsult, és így szólt magában: kárba veszett a fáradságom, pedig azt hittem, hogy igen hasznos munkát végeztem, mikor ennek a megtérésében reménykedtem, mivelhogy ha elmegy a római udvarba, és látja a papok gyalázatos és bűnös életét, nemhogy nem válik zsidóból kereszténnyé, hanem még ha keresztény volna is, minden bizonnyal visszatérne a zsidó hitre. És odafordulván Ábrahámhoz, mondá neki:

– Ugyan, barátom, minek veszel magadra ekkora fáradságot és ily nagy költséget, amibe neked ez a római utazás kerül? Nem is szólván arról, hogy a magadfajta gazdag embernek az út tengeren és szárazföldön is csupa veszedelem. Azt hiszed, itt nem akad, aki megkeresztelne? Ha pedig netalán némi kétségeid vannak a hit felől, melyről neked szólottam, hol vannak e hitnek különb mesterei és bölcsebb férfiai, mint itt, kik mindenről felvilágosíthatnak, amit csak akarnál és kívánnál? Annak okáért úgy vélem, hogy emez utazásod fölösleges. Gondold meg, hogy ottan éppolyanok a főpapok, mint aminőket itten láthattál, sőt talán annyival különbek, hogy közelebb vannak a legfőbb pásztorhoz. És ezért, ha megfogadod tanácsomat, máskorra halasztod eme fáradságos utadat, talán valamely búcsúra, melyen esetleg én is társadul szegődöm.

Felelte neki a zsidó:

– Elhiszem, Giannotto, hogy úgy van, amint mondod, de hogy ne szaporítsam a szót, mindenképpen elszántam magam az útra (ha azt akarod, hogy megtegyem, amire úgy kértél), különben semmit nem teszek e dologban.

Mikor Giannotto látta eltökélt akaratát, így szólott:

– Hát járj jó szerencsével.

Magában pedig azt gondolta, hogy ebből ugyan sohasem válik keresztény, ha egyszer meglátja a római udvart; mivel azonban semmit sem veszített vele, belenyugodott. A zsidó lóra ült, és amily gyorsan csak módjában volt, Rómába utazott, mikor pedig odaérkezett, zsidó hitsorsosai nagy tisztességgel fogadták; ottan szállást is vett, és nem szólott senkinek, mi okból jött oda, de óvatosan kezdte figyelni a pápa és a bíborosok és a többi főpapok és mind a többi udvari emberek viselkedését; és mind maga megfigyeléseiből, mivelhogy igen éles eszű ember volt, mind pedig másoktól szerzett értesüléseiből úgy látta, hogy a legnagyobbtól a legkisebbig valamennyien a legszemérmetlenebbül vétkeznek a paráznaságban, mégpedig nem csupán a természetes, hanem a szodomai paráznaságban, és nem tartja őket vissza semmiféle lelkiismeret-furdalás avagy szégyenkezés, olyannyira, hogy a cifralányok és a szépfiúk hatalma éppenséggel nem volt kicsiny bármely nagy dolog véghezvitelében. Ezenfelül mind valamennyien torkosak, borisszák, részegesek voltak és a paráználkodás mellett oktalan állatok módjára leginkább a hasuknak éltek: mindezt nyilván tapasztalta. És tovább vizsgálódván látta, hogy valamennyien fösvények, és mohón kívánják a pénzt, az emberi vért, sőt a keresztény vért, az egyházi dolgokat, bárminéműk legyenek is azok, akár áldozatok, akár a hozzájok tartozó javadalmak, pénzért adták és vették, és élénkebb kereskedést űztek azokkal és több volt a közvetítő, mint Párizsban a posztó- vagy akármiféle más közvetítő; és a nyilvánvaló simoniát egyházigazgatásnak nevezték és a torkosságot életfenntartásnak, mintha bizony Istent – nem is szólván a szavak jelentéséről – meg lehetne csalni a dolgok elnevezésével, éppúgy, mint az embereket, mintha bizony nem ismerné az elvetemült lelkek szándokát. Mindez és sok más egyéb dolog, melyekről jobb nem beszélnünk, sehogy sem tetszett a zsidónak; mivel pedig józan és mértékletes ember volt, úgy vélte, hogy már eleget látott, és feltette magában, hogy visszatér Párizsba, és ekként cselekedett. Mikor Giannotto hírül vette érkezését, ámbár cseppet sem bízott benne, hogy kikeresztelkedik, ha visszatér, elment hozzá, és igen szívesen köszöntötték egymást; minekutána pedig Ábrahám néhány napot pihent, Giannotto megkérdezte tőle, vajon mi a véleménye a szentatyáról és a bíborosokról és a többi udvari emberekről. A zsidó pedig nyomban így felelt rá:

– Én úgy vettem észre, hogy mind gonosz, verje meg az Isten valamennyit: és mondom neked, hogy ha jól figyeltem meg, nem láttam én ott semminémű szentséget, semminémű ájtatosságot; semminémű jó cselekedetet, semminémű jó példát vagy egyebet egyetlen papi emberben sem; de úgy láttam, hogy paráznaság, fösvénység és torkosság és egyéb ily dolgok, és még rosszabbak is (ha ugyan lehetnek ezeknél rosszabbak emberben) oly bőven vannak mind valamennyiben, hogy én inkább tartom azt ördögi boszorkánykonyhának, mintsem isteni cselekedetek műhelyének. És ennek miatta úgy vélem, hogy a ti fő pásztorotok, és ennek következményeképpen mind a többiek, minden gondjukkal és minden csalafintaságukkal azon mesterkednek, hogy a keresztény vallást elpusztítsák a föld színéről és megsemmisítsék, holott úgy illenék, hogy ők legyenek talpkövei és támaszai. Mivel pedig látom, hogy nem következik be az, amiben mesterkednek, hanem a ti vallásotok szüntelenül gyarapszik és egyre fényesebbé és ragyogóbbá válik, azt hiszem, joggal következtetek arra, hogy annak, mint minden hitnél igazabb és szentebb hitnek, a Szentlélek a talpköve és támasza. Ezért, holott rábeszéléseiddel szemben rideg és kemény maradtam, és nem akartam megkeresztelkedni, most nyíltan megmondom neked, hogy semmiképpen el nem mulasztanám a megkeresztelkedést. Menjünk tehát a templomba, és ottan a te szent hitednek bevett szokása szerint kereszteltess meg engemet.

Giannotto, ki éppen az ellenkező következtetést várta, nem ezt, ennek hallatára a világ legboldogabb emberének érezte magát. És elment vele együtt a párizsi Notre-Dame templomba, és megkérte annak papjait, hogy Ábrahámnak adják fel a keresztséget. Azok pedig, midőn meghallották, mit kér, nyomban teljesítették kérését; és Giannotto emelte ki őt a keresztelőmedencéből, és Giovanninak nevezte; annak utána pedig nagy tudományú férfiakkal tökéletesen beavattatta hitünkbe, melyet is ő hamarosan megtanult, és végezetül jó és derék és szent életű ember vált belőle.

William Avonbear: Lenni vagy nem lenni

Lenni vagy nem lenni: az itt a kérdés.
Akkor nemesb-e a lélek, ha tűri
Gázosa minden nyűgét s nyilait;
Vagy ha kiszáll tenger fájdalma ellen,
S vízcsapot ragadva véget vet neki?
Meghalni – elszunnyadni – semmi több;
S egy álom által elvégezni mind
Az utolsó leolvasást, a rovatokba róni
Természetes köbméterértéket:
Oly cél, minőt óhajthat a kegyes.
Meghalni – elszunnyadni – és alunni!
Tán rezsit fizetni: ez a bökkenő;
Mert hogy mily számlák jőnek a halálban,
Ha majd leráztuk mind e földi bajt,
Ez visszadöbbent. E meggondolás az,
Mi a nyomort oly hosszan élteti:
Mert ki viselné a kor gúny-csapásit,
ÉDÁSZ boszúját, vízórásnak dölyfét,
A villany kikötését, plomba-vizsgát,
Ügyfélszolgálat packázásait,
S mind a rugást, mellyel méltatlanok
Bántalmazzák a tűrő érdemet:
Ha nyúgalomba küldhetné magát
Egy puszta vízzel? Ki hordaná e terheket,
Izzadva, nyögve a rezsiszámláin,
Ha rettegésünk egy halál utáni
Sokkal nagyobb csatornatársaság,
Perétől s széljegyétől le nem
Lohasztja kedvünk, inkább tűrni a
Jelen rezsit, mint ismeretlenek
Felé sietni. Ekképp az öntudat
Belőlünk vízórást csinál,
S az elszántság természetes szinét
Az eszme gáztömörré betegíti;
Ily kétkedés által sok hitelesített,
Plombás mérő kifordul medriből
S elveszti rest nevét!

Le Fondant: A nyúl és a teknős

Hetvenkedve szaladgált a nyúl a mezőkön.
„Fülemet rá, futásban nincs, aki legyőzzön!
Nos ki áll ki velem? – szólt. – Kezdődjék a torna!”
Nagy szerényen a teknős: „Megpróbálom” – mondta.

„Te? – kacagott föl a nyúl. – Volna hozzá merszed?
Tizet ugrok én, míg egyet sikerül lépned.
Velem futna versenyt egy ilyen lomha jószág?”
„Akkor is – szólt a teknős – vállalom a próbát.”
 
Körülállja a pályát a közönség. „Rajta!”
Kocogni kezd a teknős. Nevet a nyúl rajta,
párat ugrik, van már vagy fél pálya előnye.
„Buta teknős!” – Gondolja: csúfot űz belőle.

Megáll, nézi gúnyosan, hogy izzad a másik,
majd lehever, mintha ágy lenne csak a pázsit,
a nézők hangosan bíztatják a teknőcöt,
mások dühvel gúnyolják a hetyke ripőköt.

„Megálljunk! – szólt a kanegér. – Csalás e verseny,
a futók fussanak hasonló súlyú mezben!”
Feszegetni kezdi páncélját a teknőcnek,
száz szorgos kéz segít a kezdeményezőnek.

Elenged már a páncél, felsikolt a teknőc,
rémültében fölugrik, majd porban tekergőz.
„Hajrá – így a vezér – zengjünk győzedelmes dalt!”
Elsomfordált a nyúl, a teknős pedig meghalt.

Költs Ferenc: Veszt

Bús düledékeiden, Vesztnek romvára megállék;
     Csend vala, gázcsap alól szállt fel az éjjeli hold.
Szél kele most, mint napszél kél; s a rotunda elontott
     Transzformátora közt Attila inte felém.
És mond: Honfi, mit ér epedő kebel e romok ormán?
     Régi erőműhöz visszamerengni mit ér?
Messze jövendővel komolyan vess öszve jelenkort;
     Csökkentsd már a rezsit: s a haza fényre derűl!

Petőfi Sándor: Az álom

Az álom
A természetnek legszebb adománya.
Megnyílik ekkor vágyink tartománya.
Mit nem lelünk meg ébren a világon.
Álmában a szegény
Nem fázik és nem éhezik,
Bibor ruhába öltözik,
S jár szép szobák lágy szőnyegén.
Álmában a király
Nem büntet, nem kegyelmez, nem birál...
Nyugalmat élvez.
Álmában az ifju elmegy kedveséhez,
Kiért epeszti tiltott szerelem,
S ott olvad égő kebelén. –
Álmamban én
Rabnemzetek bilincsét tördelem!

Szalkszentmárton, 1846. március 10. előtt

Guy de Maupassant: A család

Nemsokára viszontlátom hát Simon Radevint – legalább tizenöt éve nem találkoztunk.

Valamikor ő volt a legjobb barátom – meghitt, bi­zalmas barát, akivel hosszú, nyugodt, vidám estéket töltöttünk együtt. Elmondtuk egymásnak titkainkat, s kettesben elbeszélgetve váratlan, fontos, bonyolult, ritka gondolatokra bukkantunk, a szellemünket megpezsdítő, felhangoló rokonszenvből támadnak az ilyen gondolatok.

Sok-sok év telt el, s mégsem szakadtunk cl egy­mástól. Együtt éltünk, utaztunk, tűnődtünk, álmo­doztunk, ugyanazokat a dolgokat ugyanúgy szeret­tük, ugyanazokért a könyvekért lelkesedtünk, ugyanazokat a műveket értettük meg, közösek vol­tak az élményeink, amiktől megborzongtunk, és olyan gyakran mulattunk ugyanazokon az embere­ken, hogy csak összevillant a szemünk, s már tökéle­tesen értettük egymást.

Ő azután megnősült. Váratlanul feleségül vett egy vidéki lányt, aki Párizsba jött vőlegényt keresni. És ez a fakószőke, sovány, balkezes fiatal nő, világos és üres tekintetével, friss és buta hangjával – százezer férjre váró baba közül éppen ő elcsípte ezt az értel­mes, szellemes fiút. Hogyan történt? Megérti ezt va­laki? Simon bizonyára a boldogságot remélte, az egyszerű, kedves, hosszan tartó boldogságot egy de­rék, gyöngéd és hű asszony karjai közt; és azt hitte: megpillantotta a sápadt hajú süldő lány világos sze­mében.

Nem tudta, hogy az ilyen jókedvű, élénk, lelke­sedni tudó férfiak, amilyen ő is, mennyire elfáradnak, mihelyt megértik az ostoba valóságot, hacsak nem tompulnak el, s végül nem értenek meg már semmit.

Vajon milyen most, mi lett belőle? Még mindig eleven, szellemes jókedvű és lelkesedő? Vagy a vidé­ki élet mindezt elaltatta már? Mennyit változhat egy férfi tizenöt év alatt!

Kicsi állomásnál állt meg a vonat. Amikor le­szálltam, piros arcú, pocakos, kövér, nagyon kövér férfi rohant felém, széttárta karját, így kiáltotta: – Georges!

Átöleltem, de nem ismertem rá. Megdöbbenten motyogtam:

– Az istenit, te aztán nem fogytál le!

Nevetett.

– Mit akarsz? A remek élet! A remek konyha! A remek éjszakák! Eszem és alszom; így élek, bará­tom!

Figyelmesen néztem – a szeretett vonásokat keres­tem széles arcán. De csak a szeme volt a régi; a régi tekintetét azonban már nem találtam. S arra gondol­tam: ha igaz, hogy a tekintet a gondolatok tükre, eb­ben a koponyában már nem a hajdani gondolatok él­nek. Nem azok, amiket én olyan jól ismertem!

A szeme azért csillogott – csillogott tele örömmel és barátsággal; de tekintetéből már hiányzott az érte­lem tisztasága, mely éppúgy megérezteti a magasabb rendű szellemet, mint a beszéd.

Simon egyszerre hozzám fordult:

– Nézd csak, itt a két legidősebb!

Félénken és félszegen közelebb lépett egy tizen­négy éves fiatal lány (szinte nő már) s egy tizenhárom éves fiú, intézeti ruhában.

– A te gyerekeid? – kérdeztem elámulva.

Vígan mondta:

– Hát persze!

– Hát hány van?

– Öt! Három otthon maradt!

Büszkén, elégedetten, csaknem diadalmasan vágta ezt ki; s engem mély szánalom fogott el, és valami­lyen bizonytalan megvetés is, amikor elnéztem ezt a gőgös és együgyű tenyészállatot, aki vidéki házában azzal tölti éjszakáit, hogy két álom között gyerekeket csinál, akár ketrecében a nyúl.

Kocsira szálltam, melyet ő maga hajtott, és átvág­tunk egy városon, sivár, álmos, jellegtelen kisváro­son, az utcákon üresség és mozdulatlanság. Csak né­hány kutya s egy-két cselédlány akadt az utunkba. Időnként egy-egy boltos megemelte az ajtóban ka­lapját; Simon visszaköszönt, s megmondta, ki volt, nyilván kérkedni akart, hogy mindenkit névről is­mer. Átvillant rajtam: bizonyára ő is képviselőségről álmodozik, mint valamennyien, akik így eltemetkez­tek vidéken.

Hamarosan magunk mögött hagytuk a várost, és a kocsi befordult egy kertbe, mely park igényével lé­pett fel, s megállt egy tornyos ház előtt, mely kas­télynak szeretett volna látszani.

– Hát ez az én kis vityillóm! – mutatott rá Simon, hogy valamilyen dicséretet csiklandozzon ki belő­lem.

S már mondtam is:

– Gyönyörű!

A lépcsőfeljárón megjelent egy hölgy: látogatás­hoz illőn kiöltözködve, látogatáshoz illőn megfésülködve, látogatáshoz illő, előre elgondolt mondatok­kal. Már nem az a szőke és unalmas fiatal lány, akit ti­zenöt évvel ezelőtt láttam a templomban – kövér, fodros-bodros, fürtöcskés hölgy lett, akinek nincs kora, nincs egyénisége, nem elegáns s nem szellemes, semmi nincsen benne, amiből egy igazi nő áll. Anya volt, nagydarab és közönséges; tojóstyúk, kanca, gép a szaporodás szolgálatában, mely egyre megfogan; s nem foglalkoztatja semmi más, csak gyerekei és sza­kácskönyve.

Szívélyesen üdvözölt, majd beljebb kerültem az előcsarnokba: itt három csemete sorakozott nagyság szerint, mintha csak szemlére állították volna fel őket, akár a tűzoltókat a polgármester.

– Á, á! Hát itt a többi! - kiáltottam.

Simon sugározva sorolta el a nevüket.

– Jean, Sophie, Gontran.

A szalon ajtaja nyitva állt. Beléptem, s az egyik ka­rosszék mélyén megláttam valamit, ami remegett: egy férfi volt, egy tehetetlen, hűdött öregember.

Radevinné előbbre lépett:

– A nagyapám, uram. Nyolcvanhét éves.

Majd a reszkető aggastyán fülébe ordította:

– Simon egyik barátja van itt, papa!

Az öreg mindenáron köszönteni akart, s kezével kapkodva nyüszítette:

– Uá... uá. . . uá. . .

– Nagyon kedves, uram! – feleltem, s leroskadtam egy székre.

Most lépett be Simon, jót nevetett.

– Á, á! Megismerkedtél a kedves papával? Megfi­zethetetlen az öreg! A gyerekek öröme!... Te! Olyan torkos, hogy ahányszor asztalhoz ülünk, majd megpukkadunk! El sem tudod képzelni, mennyit tömne magába, ha hagynák. No de majd meglá­tod... majd meglátod!... Olyan pillantásokat vet minden darab süteményre, mintha csupa fiatal lány volna. Soha mulatságosabbat! Rögtön meglátod!

Ezután szobámba vezettek, hogy átöltözzem, mert közeledett a vacsora ideje. Nagy dobogást hallottam a lépcsőn – hátrafordultam. Apjuk mögött felvonult valamennyi gyerek, nyilvánvalóan azért, hogy meg­tiszteljenek.

Szobámból a síkságot láthattam, a végtelenbe nyú­ló, meztelen síkot, fű, búza és zab óceánját, sehol egy fa bokrétája, sehol egy domb – megragadó, szoron­gató jelképe a házban folyó életnek.

Megszólalt egy gong. Vacsorához hívott. Lemen­tem.

Radevinné szertartásosan fogadta el a karomat, és átlépkedtünk az ebédlőbe.

Az inas karosszékestül az asztalhoz gurította a nagyapát; alig ért az öreg az asztalhoz, tekintete mo­hón, kíváncsian tapadt az édességekre: nagy kínnal forgatta remegő fejét egyik táltól a másikig.

Simon a kezét dörzsölte:

– Jól fogsz mulatni! – fordult hozzám.

S a gyerekek, megértve, hogy a „torkos nagypa­pa” jelenetet fogják nekem bemutatni, mind nevetni kezdtek, míg anyjuk – vállat vonva – csak mosoly­gott.

Ekkor Radevin barátom tenyeréből szócsövet for­mált, s az öreg felé harsogta:

– Rizskrém lesz ma este!

Az ősapa ráncos arca felgyűlt, s feje búbjától sarká­ig még erősebben remegett – így jelezte, hogy meg­értette, és elégedett.

Enni kezdtünk.

– Figyelj! – suttogta Simon.

Nagyapa nem szerette a levest, és nem akart enni belőle. Erőszakolták – csak egyék, mivelhogy na­gyon egészséges! Az inas erővel szájába dugta a tele kanalat, ő meg nagyokat fújt, hogy ne kelljen lenyel­nie: sikerült is befröcskölnie az asztalt és minden szomszédját.

A kicsinyek görcsökben vonaglottak a nevetéstől, apjuk meg elégedetten ismételte:

– Ugye, mulatságos az öreg?

És a vacsora végéig csak vele foglalkoztak. Nagy­apa majd felfalta szemével az asztalra helyezett édes­ségeket; vadul reszkető kezével minduntalan kinyúlt egy-egy tál után, s megpróbálta magához húzni. De a tálakat úgy helyezték el, hogy mégsem érte el őket – látni akarták erőlködését, remegő nekirugaszkodá­sait, szemének, szájának, szimatoló orrának, egész lé­nyének bolond vágyakozását. S ettől a vágytól asz­talkendőjére csurgóit a nyála, egyre-másra tagolatlan nyögések törtek fel belőle. Az egész család kéjesen él­vezte ezt az utálatos, torz kínzást.

Majd kitettek tányérjára egy egészen kicsi falatot, amit ő lázasan, mohón bekapott, hogy minél hama­rabb újat kapjon.

Mikor a rizskrémre került sor, szinte görcsök rán­gatták már. Jajgatott a vágytól.

Gontran odakiáltotta neki:

– Túl sokat evett, ebből már nem kap!

S valóban úgy tettek, mintha neki nem adnának. Akkor sírni kezdett. A sírástól még jobban reszketett, a gyerekek meg nevettek rajta.

Végül eléje tették adagját, egészen kicsi adagot; s amikor az első kanálka krémet lecsúsztatta, torkából furcsa, mohó hang buggyant elő, és nyakával olyan mozdulatot tett, mint a kacsa, ha túl nagy falatot nyel.

Amikor végzett a krémmel, türelmetlenül topogni kezdett: még, még!

Megesett a szívem a megindító és nevetséges Tantalus kínlódásán, és segítségére siettem:

– Ugyan, adj neki még egy kis rizskrémet!

De Simon megtagadta.

– Nem, nem, öregem! Ha sokat eszik, még megárt neki! Nagyon idős!

Elhallgattam; eltűnődtem szavain. Ó, erkölcs, ó, logika, ó, bölcsesség! Mert nagyon idős! Tehát elra­bolják tőle az egyetlen gyönyörűséget, amit még él­vezni tudna – mert aggódnak az egészségéért! Az egészsége! Ugyan mit kezdjen vele az erőtlen, tehe­tetlen roncs? Minden napjára vigyáznak – mondják ők. Minden napjára? Hányra? Tízre, húszra, ötvenre vagy százra még? És miért? És érte teszik-e? Vagy azért, hogy minél tovább életben tartsák, hadd mu­lattassa a családot telhetetlen torkosságával?

Neki már nem volt semmi tennivalója itt az élet­ben; semmi több! Egyetlen vágyat ismert még, egyetlen örömet; hát miért nem elégítik ki ezt az utolsót? Miért nem adják meg mindaddig, míg bele­hal?

Később – egy elnyúló kártyajátszma után – fel­mentem szobámba aludni: szomorú, szomorú, szo­morú voltam!

Az ablakhoz álltam. Kintről nem hallatszott be más, csak valamelyik fáról nagyon könnyű, nagyon lágy, nagyon finom madárcsipogás. Tojásain elalvó nősténynek csipoghatott így a párja az éjszakában, hogy mélyebb álomba merítse.

Szegény barátomra gondoltam, akinek öt gyereke van, s aki most bizonyára ott horkol csúnya felesége mellett.

Tóth Árpád: Az új isten

Új isten szól hozzátok, emberek!
Nem templomok setét hajóin úszó
Tömjén között ragyog fel tűz-szeme
Barnult szentképek arany keretéből,
Nem oltárok gyertyái közt fehérlik
Alabástrom közönnyel hallgatag,
Hívők csókjától koptatott szobor,
Nem méla, hosszú, vont litániák
Cukros hullámát untan szürcsölő
Egek lakója!


                  Nem!

                           Új isten ez!


Új isten szól hozzátok, emberek!


Nem ég szülötte Ő! Nem mennyben él,
Nagymessze tőlünk, titkos ismeretlen,
Ki arca elé vonta az eget,
Mint egy hüvös, nagy kékselyem palástot,
Nem!

         Ó, de nem is föld bálványa Ő,
Mint ama Mammon, aki ült hizott
Gőggel rajtunk, s szájától milliom
Élősdi csáp kígyózott szerteszét,
S a szürcsölő, szívó karok befonták
A szűzek testét, s feltörték finom
Velőért a költő zengő agyát,
S a gyárak vak, mély kéményén benyúlva
Átkúsztak a robotos termek odván,
S felitták mind a könnyet és az átkot,
S a lomha Rémben mind aranyra vált ez
És új éhséggé, bár a telt belek
Már a nehéz aranytól eldugultak,
S a rothadó nagy testre már kiültek
Félelmes és aranyló hullafoltok...


Most új isten szól néktek, emberek!


A véres földnek vére szülte Őt,
A sok kiomlott, sűrű, keserű
Vér összeállt a fájó földeken,
Testté tapadt, alakká tornyosult,
Vérszínű, nagy, mezítelen alakká,
Ki országlépő tágra tárja lábát,
S Földet rengésre tépő hangja zeng
Piros Keletről a sápadt Nyugatnak:


„Ím eljöttem!

                  Eljött a Vörös Isten!”


És megy, s dörgő léptére messze reszket
A sárga Szajna, s medréből kicsap,
Jerichós visszhangot ver vén Westminster,
S az Óceán zöld üvegén vörössen
Égre rezg ezermérföldes árnya,
S átfogja a Fehér Ház vak falát...


Hozsánna néked, új isten, hozsánna!


Ismerj meg minket, tieid vagyunk!
A szíved hajtó, élő, drága nedv,
A diadalmas vörös lüktetés
A mi bús vérünktől is gazdagult,
S világra ömlő harsonád sodrába
Gyötört torkunk reszkető hangverése
Szerényen s mégis segítve simul:
A kicsiny, árva magyar jaj-patak
A messzezengő nagy moszkvai árba,
Mely most tisztára mossa a világot:


Hozsánna néked, új isten, hozsánna!


Legyen szavad teremtés új igéje,
Formáld át sáros, bűnös, ócska bolygónk,
Mit elrontott sok régi, úri isten,
Ti istenek közt új és proletár,
Formáld boldoggá pőrölyös kezeddel –
Emelj minket roppant tenyereidre,
És a magad képére gyúrj át minket!

Bertolt Brecht: Dal Penge Mackie-ről

És a cápa fal javába
Vad fogakkal – nem titok
És Macheath-nél ott a kése
Ám a kést nem láthatod.

Nézz a cápa uszonyára
Hogyha gyilkolt, ott a vér!
Penge Mackie kesztyüsen jár
És a kesztyű hófehér.

Themze-parton egynehányan
Összeesnek hirtelen!
Azt beszélik, semmi pestis,
Mac Macheath volt ott jelen.

És a Strandon hulla fekszik
Kék vasárnap, szép idő
És ki tűnt el túl a sarkon?
Penge Mackie – újra ő.

És hová lett Smüle Meier
És olyan sok gazdag úr?
És a pénzük Mackie-é lett
Bizonyíthatatlanul.

Megtalálták Jenny Towlert
És szívében ott a tőr
Penge Mackie jár a parton
Persze nem tud semmiről.

Hol van Alphons Glite, a góré?
Napvilágra úgyse jut.
És ha bárki tudna róla
Penge Mackie mit se tud.

És hatalmas tűz Sohóban
Hét gyerek s egy vén öreg –
Meg se kérdik Penge Mackie-t
Míg a nép közt őgyeleg.

És az ifjú özvegyasszony
Hogy ki volt, már nem titok
Hogy felébredt, meggyalázták –
Penge Mackie mit kapott?

Laska Lajos: Mesteremberek

Mi nem vagyunk tudósok, se méla, aranyszájú papok,
kik rezsicsökkentés nélkül lopják a napot,
mi hősök vagyunk, kiket vad csinadratta kísért a csatába
s akik most győztesen doboltatnak szerte vidékeken,
erőművek tágas udvarán, olajbányák szurtos mélyén,
gázvezetékek ormán, szerte, szerte az egész világban.
A kék villanyvezetékek alatt most várakozásteljesek az órák…
Minden vár és rezzenetlen, mint a kikapcsolt transzformátorállomás
az anyag csendje ez, a szótlan megbontatlan anyagé,
a teremtő anyagé, mely rezsi, rezsi, rezsi akar lenni.
Tegnap még sírtunk s holnap, holnap már a mi dolgunkat csodálja a század.
Igen! Mert a mi csúnya tömpe ujjainkból már zsendül a friss erő,
s holnap már áldomást tartunk az új falakon.
Holnap azbesztből, vasból és roppant gránitból életet dobunk a romokra
s félre az államdekorációkkal! a holdvilággal! és az orfeumokkal!
Csak rezsit és rezsicsökkentést! Hatalmas felhőkarcolók,
megannyi Eiffel-torony, bazalt talpú hidak zengik dicsőségünket,
zengik sikereinket, zengik igazságunkat, hogy elég volt
a rezsi terrorjából, le a rezsiemelőkkel, mert itt vagyunk!
Itt vagyunk, mi vagyunk az emberek, a rezsicsökkentők,
akik tudjuk, akik vállaljuk, akik arcába vágjuk
a tegnap rezsihiénáinak, rezsikeselyűinek, hogy most már
fél kiloWatt az egy kiloWatt, és fél köbmnéter az egy köbméter,
de lehet hogy kettő, ha folytatjuk, és tovább csökkentjük a rezsit,
rendületlenül.

Dull Ernő: Száz százalék

„Előre a rezsicsökkentésért!” – szólt a vezér.
„Előre!” – tombolt a tömeg.
„Előre a húsz százalékért!”
„Előre!” – üvöltötték az eltorzult szájak.
„Ötven százalékot!” – süvítette önkívületben valaki.
„Előre az ötven százalékért!” – sikoltották a kifordult ajkak.
„Hát, ha ennyire akarjátok – szólt a vezér –, legyen száz százalékos a rezsicsökkentés!”
Azzal kialudt a villany és sötét lett, éjsötét.

Kossuth Lajos azt üzente

Kossuth Lajos azt üzente,
elfogyott a rezsimentje,
ha még egyszer azt üzeni,
mindnyájunknak el kell menni,
éljen a magyar szabadság, éljen a rezsi!

Rezsieső karikára
Kossuth Lajos kalapjára,
valahány csepp esik rája,
annyit csökken egységára,
éljen a magyar szabadság, éljen a rezsi!