Marczius Tizenötödike (2018/3-4 szám)

Menekülés a szabadság elől

Léteztek és léteznek olyan rezsimek, amelyek a társadalom minden tagját gátlástalanul megrövidítik és becsapják, mégis képesek kinevelni egy viszonylag széles rajongótábort és elérni azt, hogy a többség ellenállás nélkül elfogadja a működésüket. Ilyen volt a hitleri kormányzat is, amely ördögi fondorlattal tette cinkosává a németeket végül a legsötétebb bűnök elkövetésében is. De vajon ehhez elegendő pusztán egy pokoli terv és bizonyos, a méregkeverők kezére játszó körülmények összessége, amely történelmi helyzetnek is nevezhető? Vagy megragadhatók bizonyos átfogó lélektani folyamatok is, amelyek az egyéneket formálhatóvá teszik a propaganda üllőjén?

Erich Fromm A menekülés a szabadság elől című könyvében abból indul ki, hogy a modern ipari társadalmak kialakulásával az egyéni szabadság minősége is átértékelődött. A szellemi alkalmazottakból álló új középosztály tagjai – a régi típusú, független, az ügyeit kézbentartó üzletemberhez képest – egy hatalmas gazdasági gépezet jelentéktelen alkatrészeiként specializált feladatokat látnak el, miközben azonos pozícióban lévők százaival állnak kegyetlen versenyben, s ha lemaradnak, könyörtelenül az utcára teszik őket. A régi típusú kisüzemben a munkás fontosnak érezhette magát, ám a nagyvállalat alkalmazottjaként a tulajdonos és a vállalatvezetés anonim hatalomként magasodnak felette, amellyel sohasem találkozik. Az általános degradálódás persze a fogyasztót sem kerülte el. A kiskereskedő üzletébe belépő vevő biztos lehetett abban, hogy személyes figyelemben részesül, a vásárlás aktusa pedig jelentőségtudattal és méltósággal töltötte el. Ám míg az áruház méretei, az alkalmazottak hatalmas száma és a gazdag választék mind lenyűgözik a vásárlót, ő egyszersmind aprónak és jelentéktelennek érzi magát, akit nem ismernek, aki nem fontos.

„Még feltűnőbb ez a helyzet a modern reklámban – írja Fromm. – A régi típusú üzletember vevőcsalogatása lényegében véve racionális volt. Ismerte az árut és ismerte a vevő kívánságait, és erre alapozva próbált valamit eladni. Persze ez a vevőcsalogatás sem volt teljesen objektív, hiszen a boltos, amennyire tőle tellett, rábeszélte vevőjét a vásárlásra. Csalogatása azonban csak akkor hatott, ha kellőképpen racionális és érthető volt. A modern hirdetések tekintélyes része nem ilyen. Nem az értelemre, hanem az érzelmekre próbálnak hatni. A reklám, hipnotikus szuggesztióhoz hasonlóan, először érzelmileg akarja befolyásolni tárgyát, hogy rábírja arra, kapcsolja ki értelmét. […]
A vevőt célba vevő hirdetésekhez hasonlóan, a politikai propaganda módszerei is növelik az egyéni szavazó jelentéktelenségérzetét. A jelszavak ismételgetése és olyan tényezők kiemelése, amelyeknek semmi közük nincs a szóban forgó kérdéshez, ugyancsak eltompítják a kritikai érzéket. Még a demokratikus országokban is inkább kivétel, semmint szabály, hogy a politikusok világosan és racionálisan érvelve próbálnak hatni a választópolgár gondolkodására. A pártokkal szembekerülve, melyeknek propagandájukban is megmutatkozik hatalmuk és méretük, az egyéni szavazó szükségképpen gyengének és jelentéktelennek érzi magát.”

Mindezek a folyamatok a hétköznapok megszokott rendje, a magánéleti és társadalmi kapcsolatokban szerzett jóváhagyás és elismerés, az üzleti siker és a szórakozás leple mögött azzal a félelmetes következménnyel járnak, hogy a szabadság elérésére irányuló természetes emberi küzdelem helyébe a valamitől való szabadulás kényszere lép. A menekülés két leggyakoribb útja: a behódolás egy vezérnek, vagy a kényszeres konformitás. A menekülést elősegíti az egyén gyengeségének és elszigeteltségének elviselhetetlenségéből fakadó destruktív ösztön.

„Aki szemügyre veszi társadalmi életünkben az emberi kapcsolatokat, döbbenten csodálkozhat a mindenütt fellelhető destruktivitás mértékén. A legtöbb esetben ez nem tudatosul az emberekben, hanem a legkülönfélébb módokon racionalizálódik. Gyakorlatilag alig létezik olyasmi, amit ne lehetne felhasználni valamilyen destruktivitás racionalizálására. A szerelmet, a kötelességtudatot, a lelkiismeretet, a hazafiságot mind-mind felhasználták és felhasználják az emberek önmaguk és mások elpusztításának álcázására. A destruktív hajlamnak azonban meg kell különböztetnünk két típusát. Vannak olyan destruktív késztetések, amelyek abból a sajátos válaszhelyzetből fakadnak, hogy támadás éri a magunk vagy mások életét, kikezdik integritásunkat vagy az általunk vállalt eszméket. Az ilyenkor jelentkező rombolási ösztön saját élni akarásunk természetes és szükségszerű velejárója.
A destruktivitás itt tárgyalt formája nem eme ésszerű – mondhatnánk »reaktív« – ellenségesség, hanem egy olyan állandóan lesben álló késztetés, amely – úgy látszik – csak a manifesztálódás kedvező alkalmára vár. Ha a destruktív ösztönnek nem állapíthatjuk meg az objektív »okát«, akkor a szóban forgó személyt elmebetegnek vagy pszichológiailag sérültnek tekintjük (jóllehet többnyire ő maga is kigondolt valamiféle racionalizációt). A legtöbb esetben azonban olyan magyarázatot ad destruktív impulzusaira, amelyben legalább néhány más ember vagy társadalmi csoport hisz, s így ezt a fajta racionalizációt az adott társadalmi csoport »reálisnak« tartja. Az irracionális destruktivitás tárgya és a tárgy kiválasztásának tényleges okai azonban csak másodlagos jelentőségűek, hiszen a destruktív impulzusok az illető ember szenvedélyét jelentik, úgyhogy mindig sikerül valamilyen tárgyat találni számára.”

A tekintélyelvű személyiség számára a világban két emberfajta létezik: a hatalmasok és a hatalmon kívüliek. A hatalom önkéntelenül szeretetet és csodálatot vált ki belőle, és annak készségesen engedelmeskedik, jelentkezzen bár személy vagy intézmény formájában. A hatalom nem azért nyűgözi le, mert valamiféle értéket képvisel, csupáncsak azért, mert hatalom. A hatalom önkéntelenül „szeretetet” ébreszt benne, a „gyengeség” pedig megvetést. A tekintélyelvű személyiség alighogy megpillant egy gyenge embert, rögtön rátámad, uralkodni akar felette és megalázza. E karakternek azonban van egy megtévesztő vonása is, amennyiben hajlamos ugyanis szembeszegülni a tekintéllyel, és elítélni minden „felülről” jövő befolyást. Szembeszegülése néha az egész képet elhomályosítja, s így háttérbe szorul az engedelmeskedésre való hajlama. Képes még annak a tekintélynek is ellenszegülni, amely az ő érdekeit mozdítaná elő, és nincs semmiféle elnyomó szándéka vele szemben.

A menekülés másik mechanizmusa, a konformitás során az egyén teljesen visszahúzódik a világtól, olyannyira, hogy az vagy elveszti fenyegető jellegét, vagy olyan mértékben felnagyítja saját magát pszichológiailag, hogy hozzá képest eltörpül a külvilág.

„Ez a mechanizmus olyan megoldást mutat, amely a modern társadalom normális tagjainak többségére jellemző. Röviden: az egyes ember megszűnik önmaga lenni, és teljes mértékben a kulturális minták felkínálta személyiségmodellt teszi magáévá. Ennek következtében pontosan olyanná lesz, mint mindenki más, s azt teszi, amit elvárnak tőle. Eltűnik az »én« és a világ közötti ellentmondás, és ezzel együtt a magány és tehetetlenség tudatából fakadó félelem is. Bizonyos állatfajok mimikrijéhez hasonlíthatnánk ezt a mechanizmust. Ezek az állatok annyira egybeolvadnak környezetükkel, hogy alig különböztethetők meg tőle. Aki feladja individuális énjét, és automatává válik, mely hasonló környezetének millió más automatájához, már nem kell egyedül éreznie magát, s szorongania sem kell többé. Ám nagy árat, énjének elveszítését adja cserébe.”

Mármost abban, hogy az új ideológia fanatikusan követőin túl a német társadalom többsége is behódolt a náciknak, függetlenül attól, hogy a legkevésbé sem csodálta őket, közrejátszott az a sajátos körülmény, hogy Hitler kormánya azonossá tette magát Németországgal. Bejött az visszás játszma, hogy a nácikkal való szembeszegülés a németek közösségéből való kirekesztődést jelenti. Az átlagember számára, úgy látszik, semmit sem nehezebb elviselni, mint azt az érzést, hogy nem azonosulhat a honfitársaival. Akármennyire ellenezte is a fasizmus elveit, azt el sem tudta képzelni, hogy ne legyen német. Ha egyetlen egy pártnak sikerült megkaparintania az államhatalmat, azt az emberek elszigeteltségtől való félelme és morális elveik gyengesége hozzásegíti széles rétegek támogatásának megnyeréséhez.

„Hitler a kispolgárság jellegzetes képviselője volt, ismeretlen senki, akinek nem volt semmi esélye vagy jövője. Minden porcikájában érezte, hogy számkivetett. Gyakran emlegeti a Mein Kampfban azt az ifjúkori »senkit«, azt az »ismeretlen embert«, aki valaha volt. Bár ez az érzés alapvetően saját társadalmi helyzetéből fakadt, mégis képes volt arra, hogy nemzeti szimbólumokban racionalizálja. Mivel a Nagynémet Birodalom területén kívül született, elsősorban nem is társadalmilag, mint inkább nemzeti szempontból érezte magát kirekesztettnek. A Birodalomban a társadalmi presztízs és biztonság szimbólumát látta, a hazát, amelynek kebelébe a Reich minden fia visszatérhet. […] Hitler azért lehetett olyan hatékony, mert egyesítette magában a zúgolódó, gyűlölködő kispolgárt (akivel azok érzelmileg és társadalmilag azonosulhattak) az opportunistával, aki készségesen képviselte a német gyárosok és junkerek érdekeit. Eleinte a régi középosztály megváltójának szerepében pózolt: a nagyáruházak lerombolását és a banktőke uralmának megtörését ígérte. Az eredmény elég tisztán látszik. Ígéretei sohasem teljesültek, de ez nem is volt különösebben lényeges. A nácizmus nem rendelkezett eredeti politikai és gazdasági elvekkel. Fontos, hogy lássuk: nincs alapvetőbb elve a nácizmusnak, mint a radikális opportunizmus. Csak az számított, hogy a kispolgárok százezrei, akiknek rendes körülmények között kevés esélyük lett volna arra, hogy pénzhez és hatalomhoz jussanak, a náci apparátus tagjaként arra kényszeríthették a felsőbb osztályokat, hogy az anyagi javak és a presztízs tetemes részén velük megosztozzanak. Mások, akik nem lettek a náci gépezet tagjai, a zsidóktól és politikai ellenfelektől elvett állásokat kapták meg. Ami pedig a többieket illeti, ők nem kaptak több kenyeret, de lenyűgöző cirkuszi látványosságoknak lehettek tanúi. Az az érzelmi elégtétel pedig, amelyet a szadista látványosságoktól és a faji felsőbbrendűség ideológiájától kaptak, egy ideig képes volt kárpótolni őket gazdaságilag és kulturálisan megnyomorított életükért.”

A nácizmus lélektanilag feltámasztotta a kispolgárságot, ugyanakkor részt vett hagyományos társadalmi állásának lerombolásában. Mozgósította lelki energiáit, ami később jelentős hatóerőnek bizonyult a német imperializmus gazdasági és politikai céljaiért folytatott harcban. Hitler személyisége, tanításai és maga a náci rendszer voltaképpen a „tekintélyelvűnek” nevezett karakterstruktúra szélsőséges megtestesülései. Éppen ez a magyarázata annak, hogyan tudta Hitler bűvöletbe ejteni a német nép ama rétegeit, amelyekre többé vagy kevésbé az övéhez hasonló személyiségjegyekkel rendelkeztek.

„A tekintélyelvű karakter lényege a szadista és mazochista késztetések párhuzamos jelenléte. Meghatározásunk szerint a szadizmus korlátlan hatalomra való törekvés egy másik személy felett, mely többé-kevésbé keveredik a rombolási vággyal, mazochizmuson pedig egy ellenállhatatlan erejű hatalommal való összeolvadás és az erejéből, dicsőségéből való részesedés értendő. Mind a szadista, mind a mazochista késztetéseknek az az alapja, hogy az elszigetelt individuum képtelen egyedül megállni a lábán, és valamifajta szimbiotikus összeolvadást lehetővé tévő kapcsolatra van szüksége, hogy legyőzhesse magányát.
A szadista hatalomvágy sokféleképpen jelentkezik a Mein Kampf-ban. Hitler német tömegekhez fűződő viszonyára az jellemző, hogy szadista módon megveti s ugyanakkor »szereti« őket. A politikai ellenlábasokhoz fűződő kapcsolat sem különb: itt már jelentkezik a pusztításvágy, amely fontos eleme szadizmusának. Beszél arról, mekkora elégedettség tölti el a tömegeket, ha uralkodhatnak. »A tömegek az erősebb diadalát és a gyengébb megsemmisülését, feltétel nélküli kapitulációját akarják.« »A tömeg hasonló a nőhöz…, aki inkább az erős előtt hajlik meg, semmint a gyengét uralja.« […] Hitler szerint a propagandának az az alapvető eleme, hogy a szónok rendkívüli erejével megtöri hallgatósága akaratát. Nem habozik azt sem kijelenteni, hogy a közönség testi fáradtsága igen kedvező feltétel a befolyásolhatóság szempontjából. […] »A tömeggyűlés már csak azért is fontos, mert az egyén, aki mint a mozgalom jövendő tagja, egyelőre magára hagyatott, egyedül érzi magát, és így könnyen félelem szállhatja meg, először a tömeggyűléseken ébred annak tudatára, hogy egy nagyobb közösség tagja.«”

Hitler propagandaminisztere, Joseph Goebbels pedig pontosan leírta a naplójában, hogy a szadista személy mennyire függ tárgyaitól, mennyire gyengének és üresnek érzi magát, hacsak nem töltheti ki a hatalmát valaki felett, amely azután friss erővel tölti el: „Néha az emberen hatalmas depresszió lesz úrrá, és ettől csak akkor szabadulhat, ha ismét a tömegek elé lép. Hatalmunk forrása az emberekben található.”

Hitler nem habozott beismerni, hogy saját magának és pártjának egyaránt a világuralom a célja. A szadizmust úgy racionalizálja, hogy azt a mások által indított támadások elleni védekezés teszi indokolttá. Ő és a német nép mindig ártatlan, míg az ellenség szadista szörnyeteg. E propaganda nagyrészt szándékos és tudatos hazugság, ugyanakkor áthatja a paranoid elmebetegek öntudatlan vádaskodása. Az érvelés logikája a következő: nektek szadista szándékaitok vannak, tehát én ártatlan vagyok. Hitlernél e védekezési mechanizmus során azonban kilógott a lóláb, mert ellenségeit szó szerint ugyanazokkal a dolgokkal vádolta meg, amelyeket maga is bevallottan elkövetett vagy elkövetni készül.

Hitler ideológiájában így jelentkezik a mazochizmus: „Csak az idealizmus képes arra késztetni az embert, hogy elismerje az erő és hatalom előjogát, és így ama rend atomjává teszi meg az embert, amely az egész mindenséget alkotja és formálja”. Goebbels ezt szocializmusnak nevezte: „Ha szocialisták vagyunk, akkor az ént feláldozzuk a te érdekében; a szocializmus azt jelenti, hogy az ént feláldozzuk az egészért.” Ha az egyén feláldozza magát, és porszemmé, atommá válik, az Hitler szerint egyben azt is jelenti, hogy lemond arról a jogáról, hogy érvényesítse véleményét, érdekeit és boldogságát. Ez az önmegtagadás a lényege a politikai szervezetnek, melyben „az egyén lemond személyes véleményéről és érdekeiről”. Hitler dicsérte az „önzetlenséget”, és arról szónokolt, hogy „az emberek a boldogság keresése közben sokkal nagyobb valószínűséggel zuhanhatnak ki a mennyből a pokolba.” A nevelés célja pedig szerinte az volt, hogy megtanítsa az egyént énje feladására. Már az iskolás fiúnak meg kell tanulnia, hogy „ne csak akkor hallgasson, ha jogosan szidják, hanem ha szükséges, az igazságtalanságot is némán viselje el”.

„Hitler Mein Kampfja alapján két olyan jellegzetességet kíséreltem meg bemutatni, amelyet a tekintélyelvű személyiség alapvető vonásaként határoztunk meg – fejti ki a jeles pszichológus. – Az egyik az emberek feletti uralkodás vágya, a másik pedig az a kívánság, hogy egy ellenállhatatlan külső hatalomnak vessük alá magunkat. Hitler gondolatai többé-kevésbé azonosak a náci párt ideológiájával. Könyvének elgondolásai számos beszédében visszaköszönnek, márpedig ezekkel a beszédekkel szerezte meg a tömegek támogatását pártja számára. Ez az ideológia személyiségéből fakad, amely a benne munkáló kisebbrendűségi érzéssel, az élettel szembeni gyűlöletével, aszketizmusával és az életet élvezők iránti irigységgel a szadomazochista törekvések táptalajává lett. Ez az ideológia azoknak volt címezve, akiket ez a tanítás – hasonló karakterstruktúrájuk miatt – fellelkesített, és akikre vonzerőt gyakorolt, s ezért lelkesen követték azt az embert, aki kifejezte érzéseiket. De nemcsak a náci ideológia váltotta ki a kispolgárság tetszését, a politikai gyakorlat is beváltotta az ideológia ígéreteit. Olyan hierarchia szilárdult meg, amelyben mindenki felett állt valaki más, akinek alávethette magát, de alatta is álltak mások, akik felett ő hatalmaskodhatott. A hierarchia csúcsán álló Führer viszont a Sors, a Történelem és a Természet alávetettje volt. Elmondható tehát, hogy a náci ideológia a német nép egy részének karakterstruktúrájából fakadó vágyakat elégített ki, egyszersmind irányítást és támpontot adott azok számára is, akik ugyan nem élvezték az uralkodást és az engedelmeskedést, de kellőképpen beletörődőek voltak ahhoz, hogy feladják az életbe, döntéseikbe vagy akármi másba vetett hitüket.”

Fromm határozottan visszautasítja azt, hogy a nácizmus jól kielégítené az egész német nép érzelmi szükségleteit, hiszen a tekintélyelvű ideológia és gyakorlat funkciója a neurotikus tünetek szerepéhez hasonlítható. E tünetek azonban elviselhetetlen lélektani körülményekből fakadnak, s egyúttal olyan zsákutcába vezetnek, amelyben lehetetlen a továbbélés. Nem szabad azonban megfeledkezni az emberi természet dinamizmusáról, amely – amint lehetőség nyílik rá – a megoldás irányába tör. Ez azonban nem trombitálható elő pusztán ügyes ellenpropagandával. Az igazi megoldás az lesz majd, ha minden országban diadalmaskodik egy alapvető igazság: „az erkölcsi elvek a nemzetek felett állnak, és az az egyén, aki ezekhez az elvekhez igazodik, tagja azon emberek közösségének, akik elfogadják, elfogadták és el fogják fogadni ezt a gondolatot”.

Ballai László: A hitlerizmus ideológiája és propagandája

1938. november 10-én Hitler, a Harmadik Birodalom vezetője a sajtó képviselőit arra utasította, hogy a népet fokozatosan kell előkészíteni a náci „igazságok” befogadására: „Csak a körülmények késztettek arra, hogy évtizedeken keresztül szinte kizárólag a békéről beszéljek. Csak békeakaratunk és békés szándékaink állandó hangsúlyozásával lehetett lépésről lépésre haladva visszaszerezni a német népnek a szabadságot. A propagandára most az a bonyolult feladat vár, hogy visszaadja a népnek a győzelembe vetett hitét. Abszolút, makacs, gépies hitre kell nevelni a népet, hogy végül is mindent elérjünk, amire szükségünk van.” Goebbels, a „vezér” propagandaminisztere és egyik fő ideológusa 1940-ben ugyancsak a sajtó előtt jelentette ki: „Ha megkérdezik tőlünk, hogyan képzeljük el az új Európát, azt feleljük, hogy nem tudjuk. Persze, vannak elképzeléseink. De ha szavakba öntjük, ezzel megsokszorozzuk ellenségeink számát. Ma »élettérről« beszélünk. Ezen mindenki azt érthet, amit akar. Azt, hogy mi magunk mit akarunk, csak akkor fedjük fel, ha eljön az ideje.” Ugyanekkor Hitler másik fő bizalmasa, Himmler „birodalmi vezető” az SS magas rangú parancsnokai előtt a zsidókérdés „végleges megoldásáról” beszélt: „Most már tudják, miről van szó. De egyelőre tartsák titokban. Lehetséges, hogy később majd meg kell ezt mondani a német népnek.”

Hitler tehát tisztában volt az emberek alapvető normákhoz és erkölcsi rendhez való ragaszkodásával, tudta, hogy nem fedheti fel rögtön a náci politika és ideológia lényegét, céljait, és nem szabad nevén neveznie a dolgokat. Ezért állandóan elcsúsztatta, megváltoztatta ezeket a normákat, addig-addig, amíg rájuk sem lehetett ismerni. Az erkölcsi és jogi kategóriákat úgy cserélte fel a náci doktrínákkal, hogy közben számításba vette a társadalmi és politikai élet fasizálódásának fokát. Ennek az lett az eredménye, hogy a lakosság jórészt nem ismerte fel, mennyire jogfosztott lett, és hogy a „vezér” politikája mennyire erkölcstelen.

A náci ideológia alappillére a Führerprinzip, a vezéreszme. Tehát szó sincs arról, hogy a pártvezetőt megválasztják, vagy legalábbis eljátszanának valamiféle választási komédiát. A Führer isteni elrendelés folytán abszolút uralomra hivatott az egész német nép felett és minden egyes német felett, végső soron magával Németországgal azonos. Csalhatatlan orákulum, véleménye megkérdőjelezhetetlen, voltaképpen nem is beszél, hanem kinyilatkoztat (ezt igyekezett kihangsúlyozni Hitler a szónoklatai közbeni handabandázással és gesztikulációval). A vezéreszme szorosan összefüggött a fajelmélettel.

A fajelmélet egyfelől más népek leigázását és rabszolgasorba taszítását célozta, másfelől Hitler korlátlan belföldi hatalmának kiépítését segítette elő. A vezér két egyenlőtlen részre osztotta a német népet: a nagy többségre, amely vagy „nem tiszta árja” elemekből, vagy „uralkodói jegyek” nélkül való „árjákból” állt, valamint a „tiszta árjákból álló nordikus, északi származású”, uralkodásra hivatott kisebbségre. A többség, úgymond, „amorf nőies elemet”, alkotott amely csakis arra vágyott, hogy alárendelje magát „a férfias elem”, vagyis az uralkodó „árják” vezetésének. Véleménye szerint, ahogy a nő ellenkezik, amikor a férfi birtokba akarja venni, a nép „nem nordikus” elemeinek többsége is ellenkezik az uralkodó „árják” hatalma ellen, a természeti törvény azonban mindkét esetben felülkerekedik: „a férfi elem” uralkodóvá válik. (Antifeminista példája rendkívül obszcén, de közérthető, mintegy összekacsint a férfitársaságokkal, miközben eltereli a lényegről a figyelmet.) „Ugyanazok a németek, akik kinevették gyengekezű polgári pártvezetőinket, most vakon engedelmeskedve menetelnek sorainkban – mondta 1939-ben. – És menetelni fognak mindaddig, amíg vezető rétegünk megőrzi abszolút uralkodó és nordikus vonásait.”

A „vezért” és hallgatóságát a legkevésbé sem zavarta az a körülmény, hogy Hitler (sem pedig Goebbels vagy Himmler) távolról sem volt „nordikus elem”. A paradoxont maga a vezéreszme oldotta meg, hiszen csak a Führer tudhatja, hogy ki alkalmas arra, hogy az uralkodó „árják” rétegéhez tartozzon. Így például „gyengekezű” (nevetséges, elfajzott, hazaáruló stb.) politikai ellenfelei semmiképp sem, és a nácik az államigazgatási tisztviselői kar helyébe a saját klientúrájukat állították. A mindenki fölé emelt „árja” kaszt létrehozásával Hitler egyrészt elterelte a figyelmet az igazi társadalmi és gazdasági kérdésekről, másrészt legalizálta az erkölcstelenség és az erőszak rémuralmát.

A Gleichschaltolás (a lobogók, egyenruhák kultuszára, a karlendítésre és a „Heil Hitler” köszönés bevezetésére alapozott náci uniformizáció), mellett a hitleristák nagy figyelmet fordítottak az oktatás ideologizálására. „Át kell térnünk olyan nevelési rendszerre, amely képessé teszi ifjúságunkat arra, hogy gyakorolja a világuralmat – jelentette ki Hitler. – Mert nem ismerünk el semmilyen korlátozást ennek az eszmének a kiteljesítésében. Nem mondhatjuk, hogy beérjük azzal, hogy jól berendezkedünk a mi térségünkben. Nem mondhatjuk népünknek, hogy be kell érni valamivel. Ha most ezt mondjuk, csakis politikai megfontolásból tesszük. A mi célunk a világ vezetése.”

Mindent áthatott tehát a hitleri (pszichotikus) küldetéstudat. A nácik úgy érezték, ahhoz, hogy meggyorsítsák az árja faj felemelkedését, semmitől nem szabad visszariadni, sem a német hadsereg által megszállt államok alárendelésétől, azaz az a „nem teljes értékű” népek leigázásától, sem az „alacsonyabb rendű fajok”, mindenek előtt a zsidók elpusztításától. Sőt, Himmler megfogalmazása szerint e barbár program önzetlen végrehajtói történelmi küldetés hordozóivá, „a történelem segédmunkásaivá” válnak. (Himmlert egy alkalommal megkérdezte a háziorvosa, nincs-e lelkiismeret-furdalása „nehéz kötelességei” teljesítése közben? „Ezeket a dolgokat nem szabad ilyen kicsinyesen, csupán a saját énem szempontjából nézni – hangzott a válasz. – Mindig az egész német fajra kell gondolni. Valakinek fel kell áldoznia magát, és ennek az embernek nincs joga magára gondolni.”)

A hitleri víziók az erő kultuszában öltöttek testet. Ezt szolgálták az uszító beszédek, az állandó katonai szemlék, a félkatonai alakulatok masírozása (és garázdálkodása), a tömeggyűlések és a nagyszabású ünnepségek. Hitler elmélete szerint: „a fajok harcában a legerősebb faj győz és marad életben. A természet – ha figyelmesen szemügyre vesszük jelenségeit és folyamatait – arra tanít minket, hogy benne a természetes uralkodik, az erős győz, a gyenge elpusztul”. Az egyetlen helyes gondolkodásmód és logika, vélte a „vezér”, az erő megsokszorozásához vezet: „akkor cselekszem céltudatosan, ha olyan helyzetet akarok teremteni a nép számára, amely erőssé teszi.”

Hitler „erő” fogalmához kapcsolódott az „élettér” is. A „vezér” 1936-ban azt ötölte ki, hogy „Németország túlnépesedett és nem tudja önmagát ellátni. Ennek a problémának a végleges megoldása csak az élettér bővítésével található meg”. Az pedig hogyan lenne bővíthető másképp, mint erővel? Hitler tehát hozzálátott ahhoz, hogy Németországot katonai táborrá változtassa. „Akkor végre létrejön a »felfegyverzett nép állama«, amelyet lelki szemeimmel mindig láttam! Nemcsak azért lesz a felfegyverzett nép állama, mert ifjú korától hajlott koráig mindenki fegyvert fog viselni, hanem azért is, mert a nép lelkileg készen áll majd arra, hogy ezt a fegyvert használja is.” A „vezér” az agressziót bármely ország ellen jogosnak tartotta, elsősorban persze a Szovjetunió ellen, ahol a legtöbb „élettér” fellelhető (nem is annyira a német nép, mint a német monopoltőke számára.) 1939-ben a birodalmi kancellárián tartott tanácskozáson, amelyen kiadta a parancsot a Lengyelországba való betörésre, így foglalta össze politizálásának lényegét: „El kell utasítani gondolatot, hogy a problémákat csak a körülményekhez igazodva lehet megoldani. A körülményeket kell a mi követeléseinkhez igazítani. Idegen államokba való behatolás és idegen vagyon elsajátítása nélkül ez ma már lehetetlen.”

Hitlert mind a külpolitika, mind a belpolitika terén nagyon zavarta az emberek jogfelfogása. Egyik legfontosabb céljának tekintette, hogy kiirtsa a tömeg tudatából a jogi normákat. Csak így válhatott valóban korlátlanná a nácik hatalma, csak így rombolhatták le azokat az akadályokat, amelyek a szabadrablás és az önkény rendszerének kiépítése előtt álltak.

Ezért a náci ideológia egyik központi elemévé vált a jog elavultságának hangsúlyozása, hiszen az a német erő növekedésének útjában állt, amelyet pedig nem korlátozhat senki. Aki erre tör, mint legfőképpen a kommunisták, az a „nemzet ellensége”. Hitler első törvényeit, amelyek felfüggesztették az alkotmányos jogokat és megteremtették a feltételeket a náci törvénytelenség rendszerének kiépítéséhez, „a kommunizmus elleni harc” ürügyén fogadták el, a kommunista világnézet vállalását a köztörvényes bűnök közé sorolták. Ezt követően a nácik kiirtottak minden olyan nézetet, amely nem egyezett a Führer nézeteivel. A kommunisták után törvényen kívül helyezték a szociáldemokratákat, a liberálisokat és minden demokratikus gondolkodású embert. Hitler számára az antikommunizmus jó ugródeszka volt ahhoz, hogy leszámoljon valamennyi ideológiai ellenfelével bírósági tárgyalás – az „elavult jog” alkalmazása – nélkül, koncentrációs táborok poklába vagy bitóra küldve őket.

Hitler nyomban hatalomra jutása után ellenőrzése alá vonta a sajtót, az irodalmat, a művészetet és a társadalomtudományokat – vagyis, az ő értelmezésében, a „propagandát”. 1933. március 13-án létrejött a birodalmi propaganda-és népművelési minisztérium, amelynek Joseph Goebbels lett a vezetője azzal a megbízással, hogy tegye a „propagandát” „náci szelleművé”. Goebbels legelőször a sajtót gyúrta át. Áprilisra valamennyi ellenzéki kiadvány megszűnt. A megmaradt lapok és folyóiratok, amelyek élére egytől-egyig nácik kerültek, a hírszolgáltatás helyett áttértek az uralkodó párt ideológiájának közvetítésére. Goebbels következő lépése az volt, hogy megtisztította a könyvtárakat a „káros”, azaz a „fajilag idegen” művektől. A haladó irodalom és tudomány elleni hadjárat egy óriási autodaféval kezdődött. 1933. május 10-én Berlinben, az egyetem előtt az Unter den Lindenen óriási könyvmáglyát raktak. A náci egyetemisták már reggel óta hordták a nyilvános könyvtárakból, Einstein, Feuchtwanger, Heine, Thomas Mann, Marx, Remarque, Spinoza, Stefan Zweig és több száz más szerző műveit. Amikor beesteledett, a látványosság szervezői fáklyákkal lángra lobbantották a köteteket. Az egyetemisták és a bámészkodók tömege kórusban ordította: „Égjél, Heinrich Heine!”, „Égjél, Remarque!”, „Égjél, Feuchtwanger!” Goebbels ott, a máglyánál beszédet mondott: „Egyetemista fiúk és lányok, nagy jelképes tettet hajtottatok végre… E máglya fényétől megvilágítva hűséget esküszünk a birodalomnak, a tudománynak és vezérünknek, Adolf Hitlernek. Heil! Heil! Heil!” A minisztériumba visszatérve Goebbels hozzálátott a betiltott művek terjedelmes listájának elkészítéséhez. 149 szerző művei örök időkre indexre kerültek. A listát évről évre bővítve összesen 12 400 művet tiltottak be. Végül kiadtak egy titkos „rendeletet”, amely külön engedélyhez kötötte a külföldi kiadványok olvasását.

A propaganda egyik fő feladatát Hitler magasztalása jelentette. A Führer portréját kötelező volt kifüggeszteni minden hivatalos helyiségben, sőt a náci párt minden tagjának lakásában. Az állami intézményekben hivatalosan bevezették az új „német” köszöntést, a jobb kar felemelését, amely a „Heil Hitler!” kiáltást kísérte. 1934-ben olyan utasítást adtak ki, hogy minden német így köteles köszönteni a náci zászlókat. Minden hivatalos írás végére oda kellett írni: „Heil Hitler!” Majd a családok részére is előírták a horogkeresztes zászlókat, amelyre a svasztikát az asszonynak kellett ráhímeznie.

Több tucatnyi rendelkezés írta elő, milyen tiszteletadás illeti a Führert és a náci pártot. Mindezek a rendelkezések részét képezték annak a rendszernek, amelyet Hitler és munkatársai dolgoztak ki a nép „átnevelésére”. 1933. szeptember 22-én Hitler elrendelte a birodalmi kulturális kamara felállítását. Ennek voltak alárendelve az ágazati kamarák, az irodalmi, a rádió, a színházi, a zenei, a képzőművészeti kamara. Ettől fogva kulturális területen csak olyan személyek működhettek, akik tagjai voltak valamelyik kamarának. Az, akit kizártak a kamarából, nem űzhette korábbi foglalkozását, sőt, állampolgári jogaitól is megfosztották.

Az 1933. október 4-i sajtótörvény felsorolta, milyen tulajdonságokkal kell rendelkeznie a sajtó minden munkatársának. Szerkesztő az lehetett, aki 1) német állampolgár, 2) nem fosztották meg állampolgári jogaitól, 3) „árja” származású és nem vett feleségül „nem árja” nőt, 4) rendelkezik azokkal a tulajdonságokkal, amelyek a nép szellemi neveléséhez szükségesek. A Führer a náci uralom egész időszakában szigorúan rajta tartotta a szemét a sajtón. Goebbels apparátusa naponta tömérdek instrukcióval látta el a lapok főszerkesztőit. Tilos volt írni a nyomorgókról, a szegény gyermekekről, a gyermektelen családokról (amelyek hivatalosan nem léteztek), Heinrich Heinéről (a Schubert-dalok kapcsán sem) arról, hogy Goethe szabadkőműves volt, vagy a Führer utazásairól, amelyek a kormány sajtóügynökségének hatáskörébe tartoztak. Nem jelenhetett meg hír a Németország–Ausztria labdarúgó-mérkőzésről, ahol is a német csapat veszített. Szigorúan tilos volt olyan képet közölni Hitlerről, amelyen szemüveget visel, később pedig olyanokat, amelyeken botra támaszkodik.

Sok gondot okozott a náci vezetésnek Carl von Ossietzky, a világhírű publicista, aki a weimari köztársaságban a Die Weltbuhne című haladó folyóiratot szerkesztette. Ossietzkyt nagyon népszerűvé tette megalkuvás nélküli harca a fasizmus, a militarizmus és a háború ellen. Hitler persze koncentrációs táborba záratta. 1936-ban azonban Nobel-békedíjjal tüntették ki. Világszerte kampány indult Ossietzky kiszabadításáért. Erre kórházba szállították a publicistát, hogy írásbeli hűségnyilatkozatot csikarjanak ki belőle, és rávegyék arra, hogy mondjon le a díjról. Ossietzky nem adta be a derekát. Ekkor Hitler, a törvénytelenség fő korifeusa törvényben tiltotta meg, hogy német állampolgár elfogadja a Nobel-díjat, és megalapította a Német Nemzeti Díjat, amelyet minden évben nagy pompával nyújtottak át a náci irodalmároknak.

Hitler, aki nagy festőnek és építésznek, az irodalom és a művészet nagy szakértőjének tartotta magát csak annyiban ismerte el a művészetet, amennyiben az a nácik embergyűlölő céljait szolgálta. „Az elkövetkező évtizedek német művészete hősi művészet lesz, vasromantika hatja át, nem lesz benne szemernyi szentimentalizmus sem, nemzeti és patetikus művészet lesz” – mondta 1933-ban Goebbels

Hitler maga szabta meg a művészeknek, mit írjanak és hogyan írjanak, mit és hogyan ábrázoljanak a képeken, milyen szobrot formázzanak és hogyan. És jaj volt annak, aki megszegte a Führer előírásait! A náci párt kongresszusán, amelyet hivatalosan „a szabadság kongresszusának” neveztek, Hitler mindenkit leszidott, aki a művészetben eltért a náci normáktól, „a nemzetiszocializmussal szemben ellenséges” áramlatokat követett, és – kedvenc kifejezése szeriont – csak „dadogta” a kultúrát és a művészetet. 1936. január 26-án egyetemisták előtt tartott beszédében kijelentette: „Felháborító jelenség, amikor az ember olyan képet lát, amelyet egy tizenegy éves gyerek is megfesthetett volna, és egy leleményes alak hosszú »használati utasítást« mellékel hozzá, mondván: tudom, hogy ezt nem vagy képes megérteni. »Ez az én átélésem. Én ezt a rétet nem zöldnek, hanem kéknek látom. Nekem úgy tetszik, hogy kék.« És így lesz ez mindaddig, amíg a züllött burzsoázia lesz hatalmon. Ez a burzsoázia nyugtatgatja magát ilyenformán: ha egyszer a művész kéknek látja a rétet, akkor talán az én szemem rossz, ha én zöldnek látom!” Hitler többször elmélkedett arról, hogy a nemzetiszocialisták boldoggá tették a német népet, mert leszámoltak a „rothadó” kultúrával. „Múzeumlátogatásaim során könyörtelenül eltávolítattam mindent, ami művészi szempontból nem volt egészen kifogástalan” – dicsekedett. Vagy így: „Mindig határozottan képviseltem azt az álláspontot, hogy az a művész, aki szemetet küld a kiállításra vagy szélhámos és akkor börtönben van a helye, vagy őrült és ezért bolondok házába kell csukni; ha pedig nem lehet pontosan megállapítani, hogy őrült-e vagy szélhámos, akkor koncentrációs táborba kell küldeni átnevelésre, hogy megtanítsák a hasznos munkára. Ezért az én kiállításaim a naplopók számára oplyanok, mint a lidércnyomás.” (Ez a kijelentés nem csupán a „vezér” mizantrópiáját és szadizmusát leplezi le, de a munkáról vallott kifordult nézeteit is.)

A nácik Münchenben felépítették a Német Művészet Házát, hogy abban rendezzék be a német művészet állandó kiállítását. A képeket elbíráló bizottságban, amelyben a Führer elnökölt, egyetlen művész sem vett részt. A tárlaton Hitler alakja került a középpontba. Több tucat szobor, emlékmű, továbbá a „vezér” részvételével rendezett különböző ünnepségeket, összejöveteleket, találkozókat megörökítő festmény volt látható. Goebbels, Göring és Himmler portréi jóval kisebbek voltak, mint Hitleré. A többi kép és szobor témájául a német történelem győzelmes csatái mellett a „nordikus típusú árját”, „az új Németország emberét” választották, úgymint a boldogan nevető vagy szorgalmasan tevékenykedő munkást, a háborúra kész germán harcost, az izmait megfeszítő sportolót és a dús keblű, szőke német anyát.

1937-ben a náci propagandaminiszternek az a gondolata támadt, hogy rendezzék meg a „fajilag idegen” művészet kiállítását. Ezen a kiállításon 736 képet mutattak be impresszionisták és modern művészek alkotásaiból, köztük Renoirtól, Gauguintől, Van Goghtól és Liebermanntól. Goebbels minden művet kommentárral látott el, úgymint: „Ilyennek látják a természetet a lelki betegek”, „Ezt nevezték német művészetnek a »szakértők«”, „Német paraszt zsidó szemmel nézve”. A megnyitó látogatói, akiket éppolyan gonddal válogatott össze, mint a képeket, persze kinevették a kiállított műveket és ócsárolták a művészeket. Goebbels azonban elkalibrálta magát, mert a nagyközönség előtt óriási sikere volt a tárlatnak, így azt a „beteg” művészek iránti „egészségtelen, érdeklődés” miatt be kellett záratnia. 1938-ban Hitler elrendelte a „fajilag idegen” alkotások elkobzását és megbízta Goebbelst, az összerabolt 13 ezer képet és szobrot adja el külföldre dollárért. Azokat a műtárgyakat, amelyeket nem sikerült rögtön eladni, meg kellett semmisíteni. 1939. március 20-án a berlini tűzoltó-főparancsnokság udvarán nagy máglyát raktak műalkotásokból. Ezen a napon a nácik körülbelül 5000 festményt és grafikát égettek el. Goebbels a „fajilag idegen” zene, a „nem árja” és a „formalista” zeneszerzők, így Mendelssohn és Hindemith művei ellen is fellépett, és a dzsesszt is betiltotta, mint a „nem teljes értékű néger faj” zenéjét. (Megjegyzendő, hogy „néger fajról” beszélni annyit tesz, mintha a „nordikus” és nem „nordikus” népeket egy közös európai családba sorolnánk.) „A művészetet vissza akarjuk adni a népnek, hogy a népet újra elvezessük a művészethez!” – jelentette ki Goebbels.

1933 után Hitler tisztogatást rendezett minden egyetemen és tudományos kutatóintézetben. A német tudományra érzékeny csapást mért a tudományos intézmények „árjásítása”, noha a műszaki tudományok gleichschaltolása során a Harmadik Birodalom főkolomposai már óvatosabban jártak el, mert a fejlett technikára szükségük volt a fegyverkezéshez. Több száz tudós emigrált. Mások megalkudtak lelkiismeretükkel, s ezek között elég szép számmal akadtak híres emberek is, akik kritikátlanul elfogadták Hitler azon kijelentéseit, hogy az amerikai technikát németek hozták létre, az árják adtak „államiságot” az oroszoknak, és Anglia azért nyerte meg háborúit, mert „német vérrel” harcolt, hogy Lombardiában mindmáig érződik az „árja szellem”, hogy a kereszténység a németek műve, mert Krisztus árja volt. (Hitlernek ezt a „felfedezését” később minden hivatalos náci kiadványba bevették.) Nem sokkal azután, hogy Hitler hatalomra került, az egyik matematikai kar új dékánja már a következő címmel tartott bevezető előadást: „A matematika nordikus tudomány”. A Nobel-díjas Stark szolgalelkűen dicsérte a nácik „káderpolitikáját”, amely megszabadította Németországot a „fajilag idegen tudósoktól” és „bebizonyította”, hogy az árja biológiáé az elsőbbség minden nagy tudományos felfedezésben, fejet hajtva Alfred Rosenberg előtt, aki létrehozta a biológiai és fajtudományi intézetet, mondván, „a nemzetiszocialista világnézetnek át kell járnia minden tudományt”. A náci rendszert kiszolgáló írókat, művészeket, tudósokat azután Hitler elhalmozta mindennel, sőt, például az írókat olyan kellemetlenségtől is megszabadította, mint az irodalmi kritika, amelyet egyszerűen betiltott.

Hitler mindenben jártas, nagy tudósnak tartotta magát. Kijelentette például, hogy a rák ételmérgezés következménye, hogy a Hold kráterei úgy keletkeztek, hogy a Hold összeütközött „kis holdakkal”, hogy időszámításunk előtt tízezer évvel a Hold összeütközött a Földdel, hogy a kerékpár konstrukciója megfelel „a természeti törvényeknek”, a léggömbé viszont „természetellenes”. És mindez csalhatatlan igazságnak tűnt mindaddig, amíg pártja terrorszervezetével és a legkorszerűbb propagandaeszközökkel fenntartott rezsimjét – ahol a hazugságot igazságként hirdették, miközben eltüntették az igaz embereket, ahol lépten-nyomon cinikus szolgalelkű, ordító pártemberekbe lehetett ütközni, ahol az emberekkel nap mint nap megünnepeltették saját bukásukat, ahol undorító lobogók és óriásplakátok fertőzték meg a városképeket és a tájat – el nem söpörte a történelem.

Beszűkített múltszemlélet

R. Várkonyi Ágnes, a Rákóczi-kor egyik legjelesebb kutatatója tizenegy éve tartotta meg akadémiai székfoglalóját. Ennek kapcsán a múltról folytatott közbeszéd és a kurrens történettudomány eredményeinek távolodásáról így nyilatkozott:

„Riasztónak ítélem e jelenséget, mert e távolodást az általános értékválság, a kultúra, a művelődés értékrendjének átalakulása nemcsak növeli, hanem súlyos torzításokkal terhelheti meg. Miközben jól érzékelhető a heves társadalmi igény határainkon innen és határainkon túl a múlt ápolására, a friss tudományos felismerések, az új tehetséges történésznemzedék kutatási eredményei sajnos egyáltalán nem épülnek be a köztudatba. Ennek több oka van; magyarázható a sokat ismételt oktatási-kulturális problémákkal, a hazai könyvkiadás gondjaival, a közvetítő fórumok felkészületlenségével. De még nagyobb probléma a roppant érzékenység, s a különböző előjelű elutasítások. Főleg ez nehezíti meg, hogy a hazai köztudatban rég kialakult képeket a valóság gazdagságában árnyalt, korszerű kutatási eredmények váltsák fel. Így változatlanul tovább élhet az a romantikus történelemfelfogás, amely a magyar múlt döntően fontos korszakait mondhatni egyetlen nagy kuruc-labanc csiki-csukinak tekinti, néhány, rendszerint tendenciózusan félreértelmezett főszereplővel.”

Mindez a leegyszerűsítés, sematizálás, társadalmi tartalmától megfosztott felszínesség és beszűkített múltszemlélet kövtkezménye. A dualizmus időszakában a 48-as Függetlenségi Párt tűzte a zászlajára a Kossuth előfutáraiként felmutatott históriai személyiségek neveit. Ahogyan Herczeg Ferenc írta visszaemlékezéseiben: a függetlenségiek Thaly Kálmán nyomán valósággal kisajátították Rákóczit, megtették tiszteletbeli pártelnöküknek, és értelemszerűen a saját pártprogramjuk képviselőjét látták benne. A századelőn hamisítatlan boszorkányüldözést folytattak a Thaly nézeteit bíráló ifjú Szekfű Gyula ellen, amikor ő a heroizálást könnyelműen mellőzve írt a száműzött Rákócziról. A tudomány szavát elnyomták, és a tisztázó katarzis elmaradt. Pedig ha nincs értelmes felvilágosítás, ha a társadalom nem érti a múltját, akkor zavaros, torz nézetek kerítik hatalmukba az embereket. És sajnálatos módon ma, bő száz évvel később is eleven a nemzeti múltnak ez a már-már vallásos színezetű tisztelete, miközben a társadalomban kifejezetten torzult kép él történelmünk megannyi mozzanatáról. A magyar történelem ugyanis nem a végeláthatatlan huszárrohamok sorozata, s ennek a ténynek a felismerése akár még a jelenünk és a jövőnk számára is hasznos lehetne. Nagy dolog történelmet írni – szögezte le egy régi történetíró. A reformkori historikus, Szalay László pedig így vélekedett: „A tudomány Magyarországon életkérdés.” A tradicionális megközelítés ráadásul mindenkor a belső, a kibékíthetetlen ellentéteket sulykolta, ám az örökös szembeállítások egész egyszerűen nem állják ki a tudományosság próbáját. Bethlen Gábor és Pázmány Péter például rejtjelesen is leveleztek egymással, és seregnyi kérdésben egyetértettek. S azt is könnyűszerrel beláthatjuk, hogy a másfél évszázadon át három részre szakított ország aligha egyesülhetett volna újra a gyakran politikailag és vallásilag is ellentétes álláspontot elfoglaló csoportokat mindvégig összetartó hálózatok és kapcsolatrendszerek nélkül.

A Rákóczi-kor történetét több szempontból is más megvilágításba helyezi az árnyaltabb megközelítés. Részint nyilvánvalóvá válhat, hogy a szabadságharc az európai nagy átalakulás része volt, együtt mozgott a változó Európával. Legalább annyira nemzetközi diplomáciai tárgyalások, illetve folytatólagos egyezkedési kísérletek sorozata volt, mint valódi harci cselekmények együttese. II. Rákóczi Ferenc, helyesebben Rákóczi és munkatársai – mert az egyszemélyes történelemtől is illenék már búcsút venni! – mindjárt a kezdet kezdetén az európai békerendszerhez kívántak csatlakozni, hogy a török alól felszabadult s újraegyesített országban az állami önrendelkezést biztosítva békés állapotokat teremtsenek. Nemcsak vitéz brigadérosok voltak Rákóczi környezetében, akik egyébiránt persze jól tudták, hogy a Habsburg Birodalmat katonailag nem lehet legyőzni, hanem tudományosan képzett, napjaink köztudatából fájón kihullott politikusok is, akik nyelveket beszéltek, és ismerték Hugo Grotius elvét a hatalmi egyensúlyról, amelyben a kis országok éppen olyan fontosak, mint a nagyok. És ki tudja Habsburg I. Józsefről, hogy Rákóczi második fiának keresztapja volt és közreműködött a fejedelem szökésében?

„Közbevetőleg jegyzem meg, hogy e téren a történettudománynak is jócskán van adóssága, hiszen Habsburg Intézetünk már van, de sajna monográfiánk egyetlen XVI-XVII. századi Habsburg-uralkodónkról sincsen – fejti ki a tudósasszony. – A hagyományos kuruc–labanc oppozíció azzal sem tud mit kezdeni, hogy a szemben álló felek nemcsak tárgyaltak, de bizony kereskedtek, leveleztek is egymással. A korábbi kapcsolatokat nem számolták fel, s a mai békeidőben már-már intézményesült gyűlöletnek helyi szinten nyomát sem találhatjuk. Rákóczi és köre sohasem használta önmeghatározásképp a »kuruc« jelzőt, mi több, a fejedelem a szabadságharc elején rendeletben tiltotta a szó alkalmazását. Nem tekintette magát kurucnak korábban Thököly Imre sem. A XIX. század második felében Thaly Kálmán népszerűsítette e szót, s alkalmazta a korszakra éppúgy, mint egyébiránt saját magára is. Ő teremtette meg a fogalomhoz azóta elválaszthatatlanul hozzákapcsolódó édesbús hangulatot is. Sőt Thaly saját kuruc balladáit az eredeti énekek közé keverte, s azokat utóbb bizonyító erejű forrásként kezelte. A máig tisztázatlan eredetű kuruc szó untig ismételgetése tehát már hosszú ideje történelmietlen.”

Ha valaki a három részre szakadt Magyarország időszakára gondol, szinte automatikusan olyasféle fordulatok juthatnak az eszébe, mint „a sasnak körme közt”, „Magyarország siralma”, „Hungária panasza”. A kor magyarságának megpróbáltatásainak és mérhetetlen veszteségeinek tagadása nélkül látni kell, hogy ezek a kitételek olyan népszerű toposzok, amelyeket majd valamennyi háború verte európai országról elmondtak az idő tájt a lakosok éppúgy, mint a külső szemlélők. A jól ismert harcok szüneteiben és közepette végbement a reformáció és a katolikus reform, az ország befogadta a reneszánsz világképet, kibontakozott a magyar nyelvű irodalom, virágzott a tehetségkutatást mindenkor szem előtt tartó oktatás, kifejlődött az értelmiség, az udvari kultúra, és nem utolsósorban nagyban működött a gazdaság. Üveghuták és papírmalmok épültek, és a magyar főurak (akikről Szekfű Gyula egy tanulmányában azt írta, hogy inkább megisszák a bort, mint hogy eladják) beszálltak a nemzetközi bor- és egyéb kereskedelembe. A kor nem egy embere szigorú pénzügyi fegyelemben élt, gondosan számon tartotta bevételeit és kiadásait – Szirmay András, a külföldön képzett zempléni köznemes például négy évtizeden át –, s ez jócskán ellentmond a siralmas állapotokról kialakult képnek éppúgy, mint a harcokba belefeledkező vitéz és az üzleti haszonra sosem néző magyar nemzet közhelyének.

„A székely falutörvények például szigorúan védték erdeiket, kijelentvén, hogy azokat elődeiktől csak használatra kapták, s hogy utódaiknak tartoznak megőrizni azokat. Felismerhetjük ugyanakkor azokat a folyamatokat is, amelyek a politikai és harci eseményekkel legalábbis egyenrangú jelentőséggel bírnak, mint amilyen a már számunkra is ismerős szerelemfelfogás, a gyermekszeretet vagy a toleráns valláspolitika meghonosodása volt. A korban kívánatos státusszimbólumként beszerzett távcsövek és órák pedig a tér- és időfelfogás változását jelzik számunkra. És mielőtt még bárki is érdektelennek nevezné e kutatási irányokat, hát látnunk kell, hogy a reneszánsz időtudat valósággal átformálta a kor közgondolkodását. Az új felismerés ugyanis, miszerint a jövő tervezhető, fordulatot jelentett a magyar kora újkor politikai közösségének számára. A jelen döntéseinek gondos mérlegelése a jövőbeli mozgástér biztosítására s a jövő felelősségteljes tervezése ugyancsak kilóg a végletekig leegyszerűsített reprezentációs sémából, noha feltehetőleg hasznosabb viselkedési mintákat sugallhatna, mint a tehetetlensége miatt búsan kesergő magyar példája. Pedig a romantikus történelemszemlélet meghaladása létkérdés, hiszen már most is látható, hogy a magyar történelem egész egyszerűen kiszorul a nagy európai összefoglalásokból. A magunk történetét nyilvánvalóan nekünk kell megírnunk, s a saját forrásainkat is nekünk kell feldolgoznunk, ám az érzelgős leegyszerűsítések és múltunk romantizálása aligha találnak szélesebb körben megértésre. Mert Európát, az európai történettudományt ez már rég nem érdekli.”

Tizenegy éve. Ó, tudomány illúziója! Társadalmunk akkori, beszűkített történelemszemlélete a nyitottság elérhetetlen illúziójaként vetül elénk a mai, szomorú helyzetben…

Ballai László: A migráció nem rendészeti kérdés

A „migráció” sokrétű kifejezés. Jelenti például azt, ha valaki a kis falujából a fővárosba költözik, hogy ott csinálja meg a szerencséjét. Jelenti azt, hogy a munkát keresők oda vándorolnak, ahol munkát találnak. Jelenti a honfoglalást is. A világnak egyetlen olyan országa sincsen, amelynek jelenlegi lakosai valahonnan ne vándoroltak volna oda, akik ne „migránsok” lennének. Ez még az egyre csökkenő számú „őshonos” bennszülöttekre, Pápua Új-Guinea vagy Brazíliának az Amazonas őserdőiben élő törzseire is igaz. Jelenti egy jobb lét felé való menekülést, mint azt az 56-os kétszázezer magyar migráns példázza (akiket mint „szabadságharcosokat” tárt karokkal fogadott a világ, noha a fegyveres küzdelemben ténylegesen csupán tizenöt-ezren vettek részt, és jó részük elesett, vagy fogságba került). A migráció – könnyen belátható – a történelem mozgatórugója.

Az ókori zárt, hieratikus társadalmak jellemzője volt az, hogy, miután bevándorolt vezetőik megszilárdították a hatalmukat, fallal övezték magukat és károsnak kiáltottak ki mindent, ami a legcsekélyebb változást is eredményezhette volna elnyomó rendszerükben. „Hát a limes? – kiálthatná valaki. – A zárt határvédelem?” Róma a zárt társadalom ellenpéldája. Ott még egy felszabadított rabszolgasarjból is lehetett császár. A rómaiak elsajátították a görög műveltséget és tudományt, folyamatosan fejlesztették magukat más népek tapasztalataira építve. Ha katonai vereséget szenvedtek, kielemezték annak okát, ellenségeiktől mindent átvettek, ami hasznukra lehetett, így a karthágóiaktól a hadihajót, a galloktól a rövid kardot, a germánoktól – a nadrágot. És a jog! A rómaiak találták fel a jogállamot, méghozzá zseniális módon kiterjesztve Róma város polgárjogát a birodalom szabad lakosságára – ezt végül megkaphatták a gótok, burgundok és a szkírek is. Akiknek a vezetői azonban saját hatalmi ambícióikat többre tartották a római kultúra értékeinél, és szétszaggatták a birodalmat. Rómát nem védte meg a limes. (Montesquieu véleménye szerint a rómaiak hanyatlása akkor indult meg, amikor kardjuk ereje helyett az erődjeik védelmében kezdtek bízni.)

A Római Birodalom bukásával csaknem egy évezredre eltűnt Európából az antik kulturális és technológiai színvonal, a jogállamiság gyakorlata pedig úgy másfél évezredre. Sokak szerint persze a sötét középkor nem is volt oly sötét, Róma pedig az utolsó két évszázadban már pusztán az egymással marakodó katonacsászárok martalékává vált. Mégis minden császár választással nyerte el tisztét, még ha a légionáriusokéval is (ez Gulielmo Ferrero szerint a köztársasági mechanizmus sajátos továbbélését jelentette, és ne feledjük el, hogy a régi római tisztségek betöltéséhez is szükségeltetett a tíz év katonai szolgálat letöltése, és a jelölt esélyeit óriási mértékben alátámasztották hadi érdemei), valamint gondoskodott a birodalom úthálózatának, vízvezetékeinek, fürdőinek és egyéb középületeinek fenntartásáról, amelyek a középkorban az enyészeté lettek. Egy valami azonban nem enyészett el: a migráció. Sőt, ekkor következett be a nagy népvándorlás kora, amely Európa mai népességének kohóját jelentette, és amely körülbelül a magyarok Kárpát-medencébe történő migrálásával ért véget.

A középkorban azután a migráció iránya megfordult (nem csupán a Szentföldre irányuló zarándoklatok, majd keresztes háborúk miatt), hanem mert tovább folytatódott az az állandó átrendeződés, amely a gazdasági fejlődés és a népességgyarapodás dinamikájából következik. A hospesek befogadása, így a német lovagoké – akik leverték Koppányt vagy Vazult –, majd az iparhoz, bányaműveléshez és építészethez értő mesterembereké, I. István király korától fogva a magyar állam erejének, erőforrás-kihasználásának mérhetetlen megnövekedéséhez vezetett. E „migráns-áradat” beengedése nélkül Froissart XIV. századi krónikájában nem említhette volna Magyarországot erős birodalomként.

Egyszer azonban a középkor is véget ért, még Magyarországon is, ahová Nyugat-Európából migránsok újabb áradata érkezett a XIX. században, hogy a magyar gazdaságot felzárkóztassa Európa élvonalához, így a Valero testvérek (akik Kossuth Lajos selyembe szőtt képét gyártották, amelyet a hazafiak a kabátjuk bélésébe varrva viseltek), a Goldberger család, Ganz Ábrahám (aki 1849-ben „Ne bántsd a magyart!” feliratú ágyúcsöveket öntött, amiért Haynau hatheti fogságra ítélte), Dréher Antal, Mechwart András, Haggenmacher Károly, Egger Béla, Hofherr Albert és Weiss Manfréd.

Az újkor történetéhez tartozik a világ vezető hatalmának, az USÁ-nak a felemelkedése, amelynek lakossága zömmel azoknak az európai migránsoknak a leszármazottai, akik a vallásháborúk, a forradalmak és ellenforradalmak, a gazdasági válságok, vagy a képtelenül ostoba ideológiákra alapozott diktatúrák miatt fölöslegessé váltak a saját hazájukban.

A II. világháborút és a gyarmatok felszabadulását követően a népmozgás dinamikája tovább fokozódott a világban. Ennek előnyeit a munkaerő-kereslet – és nem utolsó sorban az „agyelszívás” tekintetében – először természetesen a volt legnagyobb gyarmattartó országok, Nagy-Britannia és Franciaország ismerték fel, létrehozva a migrációt is megkönnyítő nemzetközösségeiket. A probléma előtt az ENSZ sem hunyta be a szemét, alapértékei közé emelve a migrálni kényszerülők, vagy szándékozók védelmét és támogatását. Ezek az értékek mindnyájunk értékei, akik embernek valljuk magunkat.

A migráció hatalmas probléma, egyszersmind hatalmas erőforrás, de semmiképpen nem rendészeti kérdés. Ha gazdasági és nem politikai okok hajtják, az mindenképpen a szegény országok jogos törlesztési kísérleteként fogható fel a gazdagokkal szemben. Évtizedek óta üléseznek az Észak–Dél konferenciák. Ezek lehetőséget teremtenek a delegátusoknak, hogy kormányaik számlájára luxuskörülmények között töltsenek el hosszú heteket. Az eredményt senki nem kéri számon rajtuk – nincs is eredmény. Világos ugyanis, hogy olyan nemzetközi egyezményeket kellene kidolgozni, amelyek kötelezik a tőkebefektetőket arra, hogy profitjukat ne vonják ki abból az országból, amelyben azt realizálták, hanem ott invesztálják újra, mindenek előtt munkahelyeket teremtve. A befektetés csíziója azonban napjainkban egyet jelent a profiteltüntetésével. A magyar kormány által annyit ócsárolt Európai Unió törvények légiójával próbálja segíteni az etikus vállalkozói gyakorlat kialakítását. Holott annak pusztán az Európai Uniós tagságból, illetve az ENSZ-értékek elfogadásából következnie kellene. Ilyen etikus magatartás Soros Györgyé, aki a vállalkozásai hasznának jelentős hányadát menekülteket támogató szervezetek segélyezésére fordítja. Talán azért is, mert ő még a saját bőrén tapasztalta meg 1944-ben, milyen az, amikor Magyarországon nem normálisan folynak a dolgok…

Olajos István: Ariszteidész, az „Igazságos”

Kétezer-ötszáz esztendővel ezelőtt, Kr. e. 483-ban Ariszteidészt osztrakiszmosszal, azaz cserépszavazással száműzték Athénból és ugyanebben az évben tett javaslatot Themisztoklész egy erős athéni flotta kialakítására, eredetileg az Aigina szigete elleni háború céljaira. Akárcsak a mitikus regékről, az ókori történelmi eseményekről is többféle, néha egymásnak ellentmondó leírások maradtak fenn. Ariszteidészről, aki Kr. e. 540 körül született, Plutarkhosz jóvoltából részletes életrajz maradt ránk, nagyrészt ennek alapul vételével és idézeteivel tekintjük most át a görög–perzsa háborúkban, illetve az azokat követő időszak rendezésében betöltött szerepét, kidomborítva egészen szokatlanul tiszta és erkölcsös jellemét.

Plutarkhosz szerint „egyedül járt a politikai életben, mindig a maga útját követte, először is, mert nem kívánt barátai bűntársa lenni, de nem is akarta megszomorítani őket azzal, hogy nem cselekszik kedvükre; másodszor, mert azt látta, hogy sok embert éppen a barátaik hatalmába vetett bizalom ösztönöz igazságtalanságra, s ő ettől óvakodott. Azt vallotta ugyanis, hogy becsületes polgárnak csak jóra való és igaz cselekedetekért és szavakért szabad lelkesednie. Az „Igazságos” melléknévvel illetett athéni államférfi (tulajdonképpen már ez elárulja, mennyire kilógott kora politikusai közül, hiszen a többiek ennél jóval harciasabb megnevezésekre vágytak) a Marathónnál lezajlott ütközetben Kr. e. 490-ben a tíz görög sztratégosz egyike volt. Nemcsak támogatta Miltiadész haditervét, hanem a vezetést is átengedte neki, amikor az őt illette volna meg (a főparancsnokságot ugyanis naponta váltogatták), és erre a többieket is rábírta, ami nagymértékben hozzásegített a győzelemhez.

„Különösen csodálatra méltó volt benne az az állhatatosság, amelyet a politikai élet változásai közben tanúsított; a kitüntetések nem kapatták el, s ha kudarcok érték, nyugodtan és szelíden viselte el őket, mert azt tartotta, hogy mindenképpen hazáját kell szolgálnia, dicsőségre és anyagi előnyökre való tekintet nélkül” – írja róla Plutarkhosz. Mindez bírósági ügyekben is megnyilvánult, egyszer ellenségének, akit a bírák nem akartak meghallgatni, ő maga kelt védelmére. Egy másik alkalommal, mint bíró, így rótta meg azt, aki ellenfeléről állította, hogy Ariszteidészt többször megkárosította: „Arról beszélj inkább, jóember, hogy mi bajt okozott neked, mert én a te ügyedben ítélkezem, és nem a magaméban”.

Themisztoklésszal már kora ifjúságukban erősen különböztek egymástól, amely folyamatos vetélkedéshez vezetett közöttük, majd a politikai életben ádáz gyűlölködéssé fajult, olyannyira, hogy Ariszteidész javaslatait gyakran inkább másokkal tétette meg, nehogy azok elenyésszenek a presztízsharcban. Themisztoklészt azonban ez sem akadályozhatta meg abban, hogy, ha viszonylag rövid időre is, eltávolítsa Ariszteidészt Athénból. A közjövedelmek felügyelőjeként sok visszaélést leplezett le, köztük természetesen Themisztoklészéit is, aki ezen felháborodva bevádolta és el is ítéltette őt lopásért. A becsületes polgárok azonban ezt megsemmisíttették, sőt tisztségét is visszanyerhette. Ekkor cselből enyhébbnek látszott mutatkozni a csalásokkal szemben, amit a sikkasztók örömmel üdvözöltek és Ariszteidész arkhónná választását szorgalmazták. Már megkezdődött a szavazás, amikor a jelölt e korholó szavakkal fordult az athéniakhoz: „Amikor hivatali tisztemet híven és becsületesen viseltem, büntetést szabtatok ki rám, de most, hogy a közvagyon javát tolvajok szabad prédájára hagytam, csodálatra méltó polgár lettem a szemetekben. Ami engem illet, jobban restellem mostani magasztalástokat, mint korábbi elmarasztalásomat, titeket azonban sajnállak, mert dicsőbbnek tartjátok, hogy aljas emberek kedvében járjatok, mint hogy vigyázzatok a közvagyonra”.

A két tusakodó fél a flotta kérdésében sem értett egyet. Themisztoklésznak viszont éppen Ariszteidész igazságosságát sikerült meggyűlöltetnie, ennek okát Plutarkhosz ekképpen tárja fel: „Az emberek… irigylik az istenséget, és boldognak mondják, mert romolhatatlan és láthatatlan; félnek és rettegnek tőle végtelen hatalma miatt, de szeretik, tisztelik és imádják igaz voltáért. És az emberek mégis vágynak a halhatatlanságra, amelyre természetük szerint képtelenek, és a hatalomra is, amely többnyire a sors szeszélyétől függ; az erényt pedig az utolsó helyre teszik, holott az isteni tulajdonságok közül egyedül csak ezt nyerhetik el; mindez oktalanság tőlük, mert a hatalom, a jó szerencse és az uralom birtokosait az erény az istenekhez, az igazságtalanság azonban a vadállatokhoz teszi hasonlóvá”.

Az osztrakiszmoszra olyan esetekben került sor Athénben, amikor valaki túlságosan nagy tekintélyre vagy hatalomra tett szert – tehát irigységet váltott ki maga ellen. Nem is büntetésnek tekintették, hanem inkább elővigyázatosságnak. A száműzendők nevét „osztrakon”-okra (törött agyagcserepekre) írták fel, és amennyiben a szavazatok száma meghaladta a hatezret, a legtöbb voksot összegyűjtőnek tíz évre távoznia kellett. Az eljárás komolyságát mutatja, hogy egy írástudatlan és bárdolatlan falusi ember odaadta osztrakonját Ariszteidésznek, akit csak úgy találomra szólított meg, és megkérte, írja fel rá Ariszteidész nevét. Ő elcsodálkozva kérdezte meg tőle, mit vétett neki Ariszteidész. „Semmit – felelte az illető. – De unom már, hogy mindenfelé Igazságosnak nevezik.” Ezt hallva, Ariszteidész nem szólt semmit, felírta nevét a cserépdarabra, és visszaadta a falusinak. Midőn elhagyta a várost, feltartotta kezét az ég felé, és – Akhilleusszal ellentétben – azért fohászkodott, soha ne kerüljenek olyan helyzetbe az athéniak, hogy kénytelenek legyenek visszaemlékezni rá. (Ha a demokráciát erről az oldaláról szemléljük, azt tapasztalhatjuk, hogy két és fél évezred alatt gyakorlatilag semmi sem változott: ostoba, műveletlen és befolyásolható emberek döntenek a hangosan és erőszakosan képviselt rossz mellett a jó rovására.)

Három esztendővel később azonban a perzsák újra támadásba lendültek, Thesszálián keresztül jelentős pusztításokat végezve és leírhatatlan riadalmat okozva, egészen Attikáig nyomultak előre. Athén a rendkívül nehéz helyzetben a száműzötteknek amnesztiát hirdetett, Ariszteidész még ez előtt, élete kockáztatásával önszántából kereste fel a csatára készülődő Themisztoklészt és határozott rábeszélésével támogatta a tervét, miszerint a görög hadvezérek által tanácsolt visszavonulás helyett mielőbb döntő küzdelembe kell bocsátkozni. Bár Xerxész ezernél jóval több hajóval indult útnak, ezeknek csaknem fele a Hellészpontosznál kialakított hajóhidat alkotta, mintegy százat elveszített az Euboia (Évia) szigetének északi csücskét képező Artemiszion-foknál található tengerszorosban eldöntetlenül végződött ütközet alkalmából, és – Hérodotosz szerint – jó néhányat a vihar is megtépázott. Themisztoklész hozzávetőlegesen kétszáz gályát számláló flottájához egyéb városállamok nagyjából ugyanennyivel csatlakoztak. A merész döntés eredménye lett a fenti okok miatt már amúgy is meggyengült ellenséges hajóhad felett a szalamiszi tengeri ütközetben aratott fényes győzelem. Akkoriban jöttek divatba a triérészek, a háromsorevezős harci gályák, melyek a későbbi időkben Athén tengeri fölényét voltak hivatottak biztosítani, ezek működési elvéből tartottak a görögök a perzsáknak egy kisebb gyakorlati demonstrációt. „Navigare necesse est” (hajózni szükséges) – mondá állítólag Pompeius azoknak, akik viharos időben vonakodtak tengerre szállni. Lehetséges, hogy mindezt Themisztoklésztől vette át, e téren mindenesetre a görög hadvezérnek lett igaza, és kétségbevonhatatlan tény, hogy később, midőn őt is száműzték, majd hazájában már élete is veszélyben forgott, éppen azoknál a perzsáknál keresett menedéket (s hozzá sikerrel), akiket korábban a szalamiszi öbölben hajókázásra oktatott.

Xerxész páni félelemben, fejvesztve menekült, hátrahagyván mintegy háromszázezer főt számláló szárazföldi seregét. Mardoniosz fővezér azonban ettől a legkevésbé sem ijedt meg, sőt vérfagyasztó üzeneteket küldözgetett a görögöknek. „Inimici ad animum nullae conveniunt preces” (az ellenség szívéhez semmilyen könyörgés nem ér el) – mondotta évszázadokkal később Publilius Syrus, és ebben a kérdésben aligha szállhatunk vitába vele. Athén nem bocsátkozott tárgyalásokba a perzsákkal, sőt Ariszteidész vezetésével követséget küldött a velük megegyezésre hajló spártaiakhoz is, őket a haza jövője iránti közönyösséggel vádolva és azonnali segítségnyújtást kérve. Ezek hatására meg is indult a felmentő sereg, mely más görög területekről érkező csapatokkal egyesülve Pauszaniasz fővezér irányításával a dél-boiótiai Plataiai mellett szállott síkra a betolakodókkal szemben. Az amúgy sem egyszerű feladatot tovább nehezítette, hogy a thébaiak az ellenséghez csatlakoztak. A csata sorsa végül a bibliai Dávid és Góliát történetéhez hasonlatosan vett döntő fordulatot. Mardonioszt egy kődarab halálra sebezte – amint azt egy, az ilyen esetekben elmaradhatatlan jóslat előre megjövendölte. A diadalt a győztes felek obligát marakodása követte, mely már-már egy Athén és Spárta között kirobbanó háborúskodás veszélyével fenyegetett. A torzsalkodásnak salamoni döntéssel sikerült véget vetni, melyet Ariszteidész az elsők között támogatott: a győzelmi díjat a plataiaiaknak ítélték oda. Ariszteidésznek az Eleutheria (szabadság) nevű harci játékok megalapítására, valamint egy görög szövetséges haderő felállítására tett javaslatát is elfogadták.

Athénba való visszatérésüket követően a két államférfi ellentéte természetesen tovább éleződött. Themisztoklész Perzsiával való békekötést és Spárta elleni készülődést sürgetett, Ariszteidész azonban mindenekelőtt a perzsákkal történő végső leszámolást szorgalmazta. A sikerektől fellelkesült athéni polgárok ez utóbbi elképzelést támogatták. Az ellenfél egyre inkább védekezésre kényszerült, a görögök egymás után érték el tengeri győzelmeiket. Ariszteidész Kr. e. 468 körül elhalálozott, így már nem érhette meg azt, hogy a háborúskodás Kr. e. 449-ben a görögök számára kedvező megegyezéssel ért véget.

A leírtak alapján Ariszteidészben már suo tempore (a maga idejében) is egyfajta „csodabogárnak” minősülő személyt kell sejtenünk. Ma pedig vajon minek neveznék azt, aki magától lemond a fővezérségről, aki száműzöttként, a haza érdekében szabad akaratából visszatér, legnagyobb ellenségét segíti, és saját bőrét viszi a vásárra, aki önként felírja nevét a cserépdarabra, aki a közvagyont még önmagával szemben is védelmezi? Bár Isten Igéjét legfeljebb futólag ismerhette, a fentiekből jól látható, hogy mégis annak csaknem teljes egészében megfelelő életet élt. Ez a motívum egyébként ókori görög bölcsek esetében is felfedezhető. Szókratész azért tűrte meg házában szüntelenül perlekedő feleségét, Xanthippét, hogy felvértezze magát mások arcátlanságával és bántalmaival szemben. Szintén az ő nevéhez fűződik az a ma is gyakran emlegetett hármas szűrő, mely szerint mielőtt valakiről bármit is híresztelni kezdenénk, meg kell győződnünk, hogy a dolog, amelyről szólni kívánunk, jó-e, igaz-e és valami hasznos származik-e belőle. Arisztotelész ellenezte a kamat szedését, azt állítván, hogy az az időért kifizetett díj, ami viszont nem a mienk. Talán szükségtelen részletezni, hányan adnának neki ma utólag igazat, akik a részletek törlesztésében mindenüket elveszítették. „A ki tőled kér, adj néki; és a ki tőled kölcsön akar kérni (bizonyos fordításoknál ki van emelve: kamatmentesen), el ne fordulj attól – olvashatjuk Máté evangéliumában (Mt 5,42). Diogenészt pedig több szempontból is szokás egyenesen Jézushoz hasonlítani, őt is jellemezte az egyszerűségre való törekvés, tudjuk, hogy hordókban lakott (Megváltónknak sem volt hová fejét lehajtani – Mt 8,20), egy alkalommal pedig állítólag a poharát is eldobta, midőn egy kisfiút a tenyeréből inni látott, szégyenkezvén, hogy a gyermek egyszerűségben felülmúlta őt. Fő célja a jó keresése volt, melyet a mások által fontosnak tartott vagyonosodással és élvhajhászással szemben a szabadságban és függetlenségben vélt megtalálni – mintha itt is Krisztus szavait olvasnánk az evangéliumokban. Lámpájával napvilágnál kutatta a tömegben azon keveseket, akiket Embernek tekintett. Jézus ezt mondja: „Mert szoros az a kapu és keskeny az az út, a mely az életre visz, és kevesen vannak, a kik megtalálják azt” (Mt 7,14).

Ariszteidész mindenben az erényre és az igazságosságra törekedvén szegénységét is nemes lélekkel viselte. Nem fogadott el segítséget még közeli rokonától, Kalliasztól sem, aki a marathóni győzelem után nem kifejezetten tisztességes úton nagy zsákmányra tett szert. Mindezeknek köszönhetően nincstelenül halt meg, még temetése költségeit sem volt miből fedezni, ám akkora megbecsülésnek örvendett, hogy az athéniak nem csak arról, de az utódairól is gondoskodtak. Megérezték valahogy azt, amit a Példabeszédek könyve 29. részének 2. verse ekképpen fejez ki: „Mikor öregbülnek az igazak, örül a nép; mikor pedig uralkodik az istentelen, sóhajt a nép”. Az Úr adjon a mi sokat szenvedett hazánknak is hasonló irányítókat azok helyett, akik Próteusz tengeristen mintájára, és amúgy „more patrio”, vagyis hazai szokás szerint is állandó alakváltozásban vannak és egyben a mai, az igazságtól fényévnyi távolságra álló, teljességgel diszkreditált vezetői réteget alkotják. Olyanokat, akik feddhetetlenül és következetesen fejtik le nyakunkról a külső és belső fojtogatók ujjait, előhalásszák a láda mélyéről az elfeledett frígiai sapkát, visszahozva számunkra is a valódi szabadság édes érzését.

Délibáb

Ballai László: A zavarkeltés módszertana

– részlet az író A szabadság rabja c. regényéből –

Hát nem meséken alapul az egész világ? Hogy az Isten fiát keresztre feszítették, majd feltámadott? Vagy Mohamed az ő prófétája? És nem e mesék terjesztői hódítottak meg kontinenseket és gyilkoltak le embermilliókat? De hallgassuk csak az ügyész úr vádpontjait:

–1. Ráby Mátyás zavarokat keltett feljelentése kivizsgálása címén, miközben állításai bizonyítására soha nem volt kész. 2. Akadályozta a magisztrátust szolgálata ellátásában, tagjait becsületsértő és rágalmazó szavakkal illette. 3. Alaptalanul befeketített uradalmi és megyei tisztviselőket őfelsége előtt. 4. Elvetette a népben a bizalmatlanság magvát a hatóságok, de még a kancellária ellen is. 5. A polgárokat jogerős bírósági ítélet megsértésére, másnak ítélt ingatlan visszafoglalására uszította. 6. Pártfogoltjai, akikkel urukként ismertette el magát, megtagadták a törvényes bíróság előtti megjelenést. 7. Különválással és adókönnyítéssel szédítette az izbégieket. 8. 43 aranyat préselt ki belőlük. 9. A szomszéd falvakat is megfertőzte a békétlenség pestisével, és tiltott gyűjtéseket kezdeményezett. 10. Titkos gyűléseket tartott és szervezett. 11. A funkciójukban határozat alapján eljáró tisztviselőket is akadályozta munkájukban. 12. Amikor a közösség előtt felcsillant a béke reménye, szembeszegült a restaurációval és megpofozta a jegyzőt. 13. Őrizetbe vétele után azonnal összeszűrte a levet a rabokkal és „eligazította” a befogott pomáziakat. 14. A tilalom dacára más nevében is írogatott a börtönből, és fenyegetőzött, hogy amennyiben nem helyezik szabadlábra, erőszakkal fogják kiszabadítani. 15. Megszökött. 16. Félrevezette a hatóságokat (a huszonnégy álarcosról és egyebekről szóló meséjével). 16. Újra beadványokat készített. 17. Magánemberek sérelmére (mint Bülow Erzsébet és Edlinger János) számos jogtalanságot követett el.

Az ügyész alapjaiban jól összefoglalta a zavarkeltés módszertanát, de gondolatai jelentős kiegészítésre szorulnak. A zavarkeltést egyszerűen annak mondogatásával kell kezdeni, hogy nincsenek rendben a dolgok. Mindig lehet elégedetlenkedőket találni, akik rendbontásra is hajlandók. Amikor már kellő tömeg gyűlt össze, ki lehet jelenteni, hogy káosz van, egyszersmind támadást kell indítani a fennálló kormányzat ellen adócsalás, közpénzek elsikkasztása és korrupció miatt. E jelenségek kisebb-nagyobb mértékben minden közigazgatási szervnél jelen vannak, garantált tehát egy esetleges vizsgálat sikere. Az elöljáróságba vetett bizalom megszűntével a közvélemény jelentős része a zavarkeltők mögé áll – és valóban kialakul a káosz. A nyomás növelhető olyan érvekkel, hogy nem folyik elég gyorsan a vizsgálat, vagy hogy annak a végeredménye nem kielégítő. Mindig gyarapítandó a bűnlajstrom és fokozandó az elsikkasztott összegek nagysága – az emberek erre nagyon fogékonyak.

A szabadság követelésével és az azért folytatott küzdelemmel is igen hatásosan lehet izgatni a tömegeket. A cselekvési tér korlátozásának érzetét még azok is súlyosan nehezményezik, akiknek a befizetéseivel nem lehet visszaélni, mert nincs adóköteles jövedelmük. A régebbi szabadságharcosokra való hivatkozás, egyszersmind azok lehazaárulózása, akik ellenünk vannak, nagyon hatásos. De Contitól hallottam, hogy Németország lakosai mennyire felháborodtak, amikor II. Frigyes 1756 augusztusában lerohanta a semleges Szászországot. Ám midőn ugyanő 1757. november 5-én Rossbachnál súlyosan megverte a Berlin megtámadására készülő, mellesleg az osztrákokkal (így a szászokkal is) szövetséges francia sereget, egy csapásra népszerűvé vált, mert bizony a németeknek gyűlölniük kell a franciákat. A nemzeti érzelmekre azután a porosz propaganda alaposan rá is játszott. Ekkor kezdték uralkodójukat Nagy Frigyesnek nevezni. A feledékeny közvéleményt már nem is érdekelte, hogy egyébként abban a háborúban, amelyet ma már hétévesnek nevez a tudomány, Mária Terézia védelmezte a birodalmi, egyszersmind a szász érdekeket.

Az ellenfélre állandóan erőteljes, ócsárló szavakat kell szórni, a „hazaáruló”, „nemzettagadó”, vagy „idegenbérenc” mellett a „csaló”, „hazug” és „korrupt” is jól ülnek. Mindig az ellenfél újabb és újabb hibáira kell ráirányítani a figyelmet, az sugallva, hogy ő azokat, ha akarná, sem tudná kiküszöbölni, mert képességei, származása, esetleg mindkettő okán nem alkalmas a kormányzásra. A porosz példa megmutatta, hogy a közvélemény milyen feledékeny, mindig a legutóbbi hírekre reagál, amelyeknek harsánynak, egy-két szóból állónak, könnyen megjegyezhetőnek kell lenniük. Az ellenfél megnyilvánulásait állandó közbekiáltásokkal, tromfokkal kell megzavarni és hitelteleníteni, úgymint „hazudik!”, „mondjon le!”

A zavarkeltést pártharcokkal, frakciók kombinációinak létrehozásával lehet fokozni, amelynek az a lényege, hogy végül a támogatók ne tudják, mit is támogatnak, csupán kellő számban szavazzanak ránk, akik képesek vagyunk megszüntetni a káoszt. Ez összekapcsolódik az erő kultuszának építésével. Annak állandó hangsúlyozása, hogy mi erősek vagyunk, tarajos hátú hegyeket bontunk vagy építünk egy csapásra, bezzeg ellenfelünk gyenge s mindegyre lapályra, mocsárba téved, híveinket magával ragadja, ellenfeleinkben pedig félelemmel vegyes tiszteletet kelt irántunk. A bátorság és az örökös harciasság látszatának fenntartásával azután még a legsúlyosabb vereség is győzelemként tálalható híveink előtt.

A zavarkeltői géniusz nem csupán abban áll, hogy folyton új rágalmakat kell bedobni a köztudatba és azokat minél szélesebb körben kell áramoltatni, hogy az emberek úgy csapjanak le rájuk, mint a szarka aranybarna hátú tojója mindenre, ami fénylik, hanem az ellenfél megzavarásában is, akit feljelentésekkel bombázunk, anélkül, hogy kivárnánk az ügyintézési ciklust. Az előző beadványhoz képest mindig új tényeket kell közölni. Nem szabad a csatolmányokról hiteles másolatot készíttetni, és nem csupán takarékosság okán, hanem így bizonyos szavakat és mondatokat el lehet venni a szövegből, de hozzá is lehet tenni – hadd teljék azok kibogozásával is az idő, miközben az ügy tovább bonyolódik. Mármost, amikor felszólalás közben nekünk szegezik korábbi állításunkat és ellentmondásba keveredünk, zavartalanul (figyeljük meg: mint zavarkeltőnek zavartalanul) kell továbbhaladnunk, mintha azelőtt nem is hangoztattunk volna bármi mást. Ha azonban ellenfelünk továbbra is a szóban forgó kérdés nyomába szegődik, mint a szagot fogott kopó, kérdőjelezzük meg bátran a hozzáértését. Ha ez sem lenne elég, akkor rázúdulhatnak az előzőekben már ismertetett „hazaáruló”, „csaló”, „hazug” és „korrupt” szavak, amelyeknek alkalmazása mindig beválik, mert híveink ösztöneit ragadja meg, nem pedig az értelmét – és ez nagyon fontos, hogy minket se az ész fényének világosságából, vagy cselekedeteink okát számon kérve értékeljenek, hanem feltétlen rajongással csüggjenek rajtunk és gondolkodás nélkül kövessenek.

Megfelelő módszerekkel nagyon könnyű megtéveszteni az embereket és a zavarkeltésből kisebb előnyöket húzni – majd nagyobbakat. Szentendrén egyre komolyabb káosz keletkezett és a tisztújításkor majdnem sikerült átvenni az irányítást. Ha nem lép közbe Balogh Péter (pedig kezdetben lépre ment, bizonyítékainak légiói között zavartam meg), kezembe kaparinthattam volna Szentendre magisztrátusát, és ki tudja, talán a megye, sőt az egész ország… Végső soron egy egész országot tévutakra lehet kormányozni. Vagy helyes utakra? A hatalmasok pásztorok, akik azért őriznek minket, mint nyájat, hogy sorban leöljenek bennünket.

Victor Hugo: A nyomorultak

– részlet –

Javert kisiklása

Javert lassú léptekkel távozott a Rue de l'Homme Armé-ból.

Lehajtott fővel ment, életében először s életében ugyancsak először hátratett kézzel.

Javert a napóleoni két pózból mindeddig csak az összefont karokat ismerte, ami elhatározást fejez ki. A határozatlanságra valló, hátrafont kezeket nem. Most változás történt. Lassú és komor járása, egész személyisége csupa nyugtalanság volt.

Eltűnt a csendes utcákban, azonban határozott irány felé tartott.

A legrövidebb úton ment le a Szajnához, eljutott a Quai des Ormes-hoz, végigment a rakparton, átment a Grève-piacon s nem messze a Châtelet-téri őrszobától megállt a Notre-Dame-hid sarkán. Itt, a Notre-Dame-hid és a Pont-au-Change közt egyfelől, a Quai de la Mégisserie és a Quai aux Fleurs között másfelől a Szajna tóvá szélesül, amelyet gyors áram szel át.

A Szajnának ezt a pontját félik a hajósok. Mi sem veszedelmesebb ennél az áramnál, amelyet regényünk idején közreszorítottak és felduzzasztottak a ma már lebontott malom cölöpjei. A két egymás közelségében lévő híd fokozza a veszélyt. A víz félelmetesen sodródik tova boltozatuk alatt. Széles, rettentő hullámokban hömpölyög. Feldagad és feltorlódik. Az ár úgy ostromolja a pilléreket, mintha folyékony kötéltömegekkel akarná tovasodorni őket. Akik ott a vízbe zuhannak, nem merülnek fel többé. A legjobb úszókat elnyeli a mélység.

Javert két könyökével feltámaszkodott a párkányra, állát kezei közé temette s miközben körmei gépiesen mélyedtek sűrű pofaszakállába, elgondolkozott.

Valami új, valami forradalmi, valami végzetes dolog játszódott le a bensejében: volt min tűnődnie.

Javert rettentően szenvedett.

Néhány óra óta Javert nem volt egyszerű ember. Megzavarodott. Agya, mely oly tiszta volt a maga vakságában, elvesztette áttetszőségét. A kristály fellegessé lett. Javert lelkiismereti kötelességének érezte, hogy két emberré legyen s ezt az érzését nem tudta eltitkolni maga előtt. Mikor váratlanul találkozott Jean Valjeannal a Szajna-parton, volt benne valami a farkasból, amely újra megragadta zsákmányát s az ebből, amely gazdáját látja viszont.

Két egyformán egyenes utat látott maga előtt, de kettőt. S ő, aki életében csak mindig az egyenes utat ismerte, megdöbbent ettől. Gyötrő nyugtalanságára a két út ellenkező irányban haladt. Az egyik egyenes út kizárta a másikat. Melyik az igazi a kettő közül?

Kifejezhetetlen helyzetben volt.

Egy gonosztevőnek köszönni életét, elfogadni az adósságot s visszafizetni, akaratán kívül egy színvonalon lenni egy büntetett előéletű egyénnel s szolgálattal fizetni a szolgálatáért, tűrni, hogy azt mondják: eredj s azt mondani: maradj szabadlábon, feláldozni személyes motívumokból a kötelességet és érezni, hogy személyes motívumaiban is van valami általános, sőt talán magasabb vonás, elárulni a társadalmat, hogy hű maradjon lelkiismeretéhez: mindezeknek a képtelenségeknek a megvalósulása, amelyeket felhalmozott magában: mélységesen megdöbbentették.

Egy dolgon csodálkozott: hogy Jean Valjean megkegyelmezett neki. Egy dolog dermesztette kővé: hogy ő, Javert megkegyelmezett Jean Valjeannak.

Hová jutott? Kereste és többé nem találta magát.

Mit tegyen most? Kiszolgáltatni Jean Valjeant – helytelen dolog; szabadon engedni Jean Valjeant – helytelen dolog. Az első esetben a hatósági közeg mélyebbre süllyed, mint a gályarab; a második esetben a gályarab fölülemelkedik a törvényen és lábbal tiporja. Javert mindkét esetben becstelenségben marad. Akármire határozza magát, bukás vár rá. A végzet néha éles szirtfokban mered a lehetetlenre, amelyen túl az élet mélységbe zuhan. Javert ilyen sziklafok szélén állt.

Az is nagyon nyugtalanította, hogy gondolkodni volt kénytelen. Ellentmondó érzelmeinek hevessége kényszerítette erre. Gondolkozni – szokatlan, nagyon fájdalmas dolog volt a számára.

A gondolatban mindig van bizonyos fokú belső forrongás. S őt bosszantotta ez a belső forrongás.

A gondolkozás, bármivel foglalkozott volna hivatásának szűk körén túl, számára mindenképpen haszontalan, fárasztó dolognak tűnt volna fel. Az elmúlt nappal foglalkozó gondolatai azonban gyötrelmek voltak. Mégis kénytelen volt e megrázkódtatások után lelkébe tekinteni, s beszámolni magáról magának.

Beleborzongott abba, amit cselekedett. Jónak látta minden rendőri intézkedéssel, az egész társadalmi és igazságszolgáltatási rendszerrel, a törvénykönyvvel ellentétben, jónak látta, ő, Javert, hogy szabadon bocsásson valakit. Szükségét érezte ennek. A közügyek fölé helyezte személyes ügyeit. Menthetetlen dolog! Ahányszor szembenézett a megnevezhetetlen cselekedettel, amelyet elkövetett, egész hátán végigfutott a hideg. Mire határozza magát? Még volt egy lehetőség. Sietve visszafordulni a Rue de l'Homme Armé-ba s bevitetni Jean Valjeant.

Világos, hogy ezt kell tennie. De nem tudta megtenni.

Valami elállta előtte az utat arrafelé.

Valami? Micsoda? Hát van más is a világon, mint törvényszék, ítéletvégrehajtás, rendőrség és hatalom? Javert fel volt dúlva.

Szent gályarab! Egy fegyenc, akit nem ér utol az igazság keze, még pedig Javert miatt! Nem ijesztő, hogy Javert és Jean Valjean, az egyik, akinek torolni kell, a másik, akinek elszenvedni azt, hogy a két ember, a törvény két ábrázata odáig jutott, hogy mindketten fölébe kerülnek a törvénynek?

Hogyan? Ilyen szörnyű dolgok eshetnek meg és senki sem bűnhődik értük? Jean Valjean, aki erősebb a társadalmi rendszernél, szabadon fog járni és ő, Javert, tovább eszi a kormány kenyerét!

Merengése lassanként rettentővé vált.

Merengése közben szemrehányásokat tehetett volna magának a lázadó miatt is, akit a Rue des Filles-du-Calvaireből hazavitt. De erre nem is gondolt. A kisebb hiba elveszett a nagyobb hibában. A lázadó különben is meghalt s a halál a törvény szerint nem üldözhető.

Jean Valjean: ez volt a kő, amely szívét nyomta.

Jean Valjean megzavarta. Ez ember előtt mindazok az életelvek megsemmisültek, amelyek eddig cselekvéseit irányították. Jean Valjeannak vele szemben tanúsított nagylelkűsége lehűtötte Javert-t. Más tények is eszébe jutottak, amiket eddig hazugságoknak és lázálmoknak tartott s most valóságokként jelentek meg előtte. Jean Valjean mögött felmerült Madeleine úr s a két alak egyetlenegy tiszteletreméltó alakká olvadt össze. Javert érezte, hogy valami borzalmas dolog hatol lelkébe. Bámul egy gályarabot! Tisztel egy fegyencet! Hihető ez? Beleborzongott, nem tehetett mást. Hiába küszködött, kénytelen volt megvallani önmagának, hogy e nyomorult fenséges teremtés! És ez förtelmes volt.

Egy jótékony gonosztevő. Egy gyengéd, szelíd, szolgálatkész, irgalmas fegyenc, aki jóval fizet a rosszért, aki megbocsátja a gyűlöletet, fölébe helyezi a részvétet a bosszúnak, inkább maga pusztul, semhogy ellenségét vesztébe lökje, aki megmenti azt, aki megbántotta, aki az erény magas hegyfokán térdel, közelebb áll az angyalhoz, mint az emberhez! Javert kénytelen volt bevallani magának, hogy e szörnyűség létezik.

Ez nem maradhatott így.

Hangsúlyozzuk: nem adta meg magát ellenkezés nélkül e szörnynek, e botrányos angyalnak, ez undok hérosznak, mely legalább annyira felháborította, mint amennyire elképesztette. Mikor szemben ült a kocsiban Jean Valjeannal, húszszor is felüvöltött benne a legális tigris. Húszszor is azon a ponton volt, hogy ráveti magát Jean Valjeanra. Megragadja és széttépi, vagyis letartóztatja. Mi is lett volna magától értetődőbb? Bekiáltani az első őrszobába, amely mellett elhaladnak: „Íme, egy megszökött fegyenc!”, csendőröket hívni s rájuk szólni: „Vigyétek ezt az embert” s aztán tovább menni, otthagyni az elkárhozottat, nem törődni a többivel, nem avatkozni semmibe! Ez az ember a törvény rabja, menthetetlen. Tegyen vele a törvény, amit akar. Nem ez a tiszta igazságosság? Javert mindezt elgondolta. Maga fölé akart kerekedni, cselekedni akart, le akarta torkolni emberét, s mint most, úgy akkor sem tudott cselekedni. Keze ahányszor csak görcsösen Jean Valjean felé nyúlt, hogy galléron ragadja, mintegy irtózatos súlytól visszahanyatlott s bensejében megszólalt egy hang, egy különös hang, mely ezt harsogta feléje: Jól van, csak add ki megmentődet, aztán hozasd Pontius Pilátus mosdótálát és tisztítsd meg a mancsaidat.

Majd visszatért gondolataiban önmagára s a megnövekedett Jean Valjean mellett ott látta önmagát, a lezüllött Javert-t.

Egy fegyenc lett a jótevője!

Miért is engedte meg ennek az embernek, hogy megmentse az életét? Joga volt ott, a barikádon ahhoz, hogy megölesse magát. Élhetett volna ezzel a jogával. Jobb lett volna segítségül szólítani a többi lázadót Jean Valjean ellen s halomra lövetni magát.

Fő gyötrelmét az okozta, hogy teljes bizonytalanságban maradt. Mintha kitépték volna gyökereit. A törvénykönyv roncs volt a kezében. Ismeretlen skrupulusai támadtak. Valami érzelgős megvilágosodás támadt benne, mely mindenben elütött eddig egyetlen mértékétől, a törvény rendelkezéseitől. Régi, becsületes mivoltát nem őrizhette meg. Váratlan természetű tények merültek fel és igázták le. Új világ alakult ki a lelkében. Elfogadott és meghálált jótett. Odaadás, könyörület, elnézés, a szánalom erőszakot követ el a ridegségen, személyes tekintet, nincs végleges ítélet, nincs elkárhozás, könnycsepp jelenhetik meg a törvény szemében, Istennek valamely igazsága szembeszáll az emberi igazsággal. A homályban valami ismeretlen erkölcs ijesztő napfelkeltét pillantotta meg. Borzadt és káprázott. Bagoly létére kénytelen volt sasszemmel nézni a pirkadatot.

Meg kellett vallania magának, hogy ez igaz, hogy vannak kivételek, hogy a hatalom zavarba jöhet, hogy a szabály csődöt mondhat egy tény előtt, hogy a törvénykönyv nem lát mindent előre, hogy váratlan dolgok meghallgatást követelhetnek, hogy egy erényes fegyenc elgáncsolhatja a közhivatalnok erényét, hogy a szörnyűség isteni lehet, hogy a végzet csapdákat állit, s kétségbeesve gondolt arra, hogy őt is érhetik meglepetések.

Kénytelen volt elismerni, hogy van jóság. Ez a fegyenc jó ember volt. S ami egészen lehetetlen, ő maga is jó volt. Tehát elzüllött.

Gyávának tartotta magát. Borzadt önmagától.

Javert eszménye az volt, hogy embertelen, hogy nagy, hogy fenséges legyen. Hogy kifogástalan legyen.

Ám most gyengeségben maradt.

Hogy jutott idáig? Hogy történhetett ez? Nem tudta volna megmondani. Kezei közé temette fejét, de bármit tett, nem tudta megmagyarázni magának a dolgot.

Kétségtelenül mindig az volt a szándéka, hogy kiszolgáltassa Jean Valjeant a büntetőhatóságnak, amelynek Jean Valjean foglya s ő, Javert, rabszolgája volt. Míg a kezei között volt, egy pillanatig sem tudta, hogy voltaképen szabadon akarja engedni. Valahogy tudtán kívül nyílt szét az ökle s engedte el foglyát.

A legkülönbözőbb rejtélyes újságok merültek fel szemei előtt. Kérdéseket intézett magához és megfelelt rájuk, ám megijedt a válaszaitól. Kérdezte: mit tett a fegyenc, a kétségbeesett ember, akit kutattam, üldöztem, aki eltiporhatott volna, bosszút állhatna rajtam, hiszen gyűlölségének és biztonságának tartozik vele. Mit tett, amikor életben hagyott, amikor megkönyörült rajtam? A kötelességét. Nem. Többet. És mit tettem én, amikor megkíméltem őt? A kötelességemet. Nem. Többet. Hát van valami, ami több a kötelességnél? Itt elrémült. A mérleg meglazult. Egyik serpenyője lezuhant a feneketlen szakadékba, másik serpenyője felrepült az égbe. És Javert-t épp úgy rémítette az, amelyik felszállt, mint amelyik alámerült. Egyáltalán nem volt úgynevezett voltaireiánus, filozófus vagy hitetlen, sőt ellenkezőleg ösztönszerűen tisztelte a bevett egyházat és úgy tekintette, mint a társadalmi rend egy fenséges töredékét. Dogmája volt a rend és beérte ezzel. Férfikora óta, s amióta köztisztviselő, hittel szolgálta a rendőrhatóságokat és – nincs semmi gúny abban, amit mondunk, a legkomolyabban használjuk ezt a szót – úgy volt kém, ahogy más: pap. Volt egy feljebbvalója, Gisquet ur s mind a mai napig eszébe sem jutott másik feljebbvalója, az Isten.

Most váratlanul találkozott új feljebbvalójával, Istennel – és belezavarodott.

Ez a váratlan találkozás teljesen kihozta sodrából. Nem tudta, mit kezdjen ezzel a feljebbvalóval, csak azt tudta, hogy az alárendeltnek mindig meg kell görnyednie, nem szabad megtagadnia az engedelmességet, nem szabad hibáztatni, vitatni a rendeleteket s ha nagyon megdöbbenti feljebbvalója, az alárendelt akkor sem tehet egyebet, mint hogy leköszön a hivataláról.

De hogyan nyújtsa be az ember lemondását Istenhez?

Akárhogy forgatta a dolgot, mindig ugyanoda tért vissza, arra az egy tényre, amely mindennél bizonyosabb volt, – hogy hallatlan szabályellenességet követett el. Szemet hunyt egy visszaeső elítélt felett, egy szökevény felett. Szabadon engedett egy gályarabot. Kiszabadította a törvény kezéből azt, aki az övé. Ezt tette. Nem értette magát. Kételkedett, vajon azonos-e magával? Még cselekedetének okait sem értette. Csak szédült magától. Mindeddig abban a vakbuzgó hitben élt, melyből a homályos tisztesség sarjad. Ez a hit elhagyta, ez a tisztesség elveszett. Minden, amiben hitt, szétfoszlott. Oly igazságok gyötörték kérlelhetetlenül, amelyekre nem volt szüksége. Mától kezdve más emberré kell lennie. Furcsa fájdalmakat szenvedett, mintha lelkiismeretéről hályog hullt volna le. Látott valamit, amit nem kívánt látni. Üresnek, feleslegesnek érezte magát, múltjától elszakítottnak, elcsapottnak, feloszlónak. Meghalt benne a tekintély. Nem volt értelme az életének.

Rettenetes helyzet! Meghatódni!

Gránitnak lenni és kételkedni! A büntetés szobrának lenni, amelyet egy anyagból öntött a törvény mintázata, hirtelen rájönni, hogy a bronzemlők alatt valami képtelen engedetlenség mozdul meg, mely majdnem a szívhez hasonlít! Jótéttel fizetni a jótettért, holott mindmáig azt hitette el magával, hogy a jótett bűn! Házőrző ebnek lenni és tenyeret nyaldosni! Jégnek és olvadni! Csípővasnak és kezet szorítani! Érezni, hogy szétnyílnak az ujjai! Elengedni a zsákmányt! Hajmeresztő dolog!

Emberi löveg, mely elveszti útját és visszahátrál!

Íme, kénytelen bevallani, hogy a csalhatatlanság nem csalhatatlan, hogy a dogma tévedhet, hogy a törvény döntése nem végleges, hogy a társadalom nem tökéletes, hogy a tekintély meginoghat, hogy a szilárd dolgok megreccsenhetnek, hogy a bírák emberek, hogy a bíróság tévedhet, az ítéletek csalatkozhatnak! Megpillantani egy repedést az ég roppant kék üvegkupoláján!

Ami Javertben lejátszódott, az egy egyenes jellem Fampoux-ja, egy lélek kisiklása, egy ellenállhatatlan erővel egyenes irányban előre kergetett tisztesség összeomlása volt, mely Istenbe ütközött és darabokra tört. Ez bizonyára különös dolog. A rend sofőrjét, a tekintély mechanikusát, aki a rideg útvonal vak pályáján rohan előre, egy fénysugár kiveti útjából! A biztosítékokkal ellátott, egyenes, korrekt, geometrikus, passzív tökéletesség hibázhat! Hogy a gőzmozdonynak is van damaszkuszi útja!

Vajon megértette-e Javert, hogy az emberben lakozó Isten, mely mint az igazi lelkiismeret, ellenkezik az ál-lelkiismerettel, megtiltja a szikrának, hogy kialudjék, ráparancsol a sugárra, hogy emlékezzék a napra, elrendeli a léleknek, hogy ismerje fel az abszolút igazságot, ha szembe kerül a feltételekkel, az elpusztíthatatlan emberséget, a megtagadhatatlan emberi szívet, e ragyogó jelenséget, belső csodáink e legszebbikét vajon megértette-e? Vajon átérezte-e? Vajon tudott-e róla? Nyilvánvalóan nem. Ám e kétségbevonhatatlan rejtély nyomása alatt Javert úgy érezte, hogy koponyája megreped.

A csoda nem szellemítette át, hanem megsemmisítette. Kétségbeesve tűrte. Mindebben csak azt látta, milyen rettenetes nehéz az élet. Úgy érezte, mintha soha nem tudna többé mély és szabad lélegzetet venni.

Nem szokta meg, hogy ránehezedjék az ismeretlen.

Amit eddig maga fölött látott, annak határozott, sima, átlátszó felszíne volt. Nem volt abban semmi rejtett, homályos dolog, semmi, ami ne lett volna eleve meghatározott, rendszerbe hozott, következetes, precíz, pontosan körülirt, megszabott, korlátok közé szorított, előrelátható; a hatóság sima dolog volt. Nem lehetett belezuhanni, nem lehetett szédülni előtte. Javert nem látott eddig ismeretlent, csak maga alatt. A szabálytalan, a váratlan, a káosz rendetlen szakadéka, a mélységbe való lecsúszás lehetősége, ez az alsó régiókba, a lázadók, gonoszok és nyomorultak világába tartozott. Javert most megfordult és halálra rémült a hallatlan látomástól: megpillantotta a felső mélységet.

Hogyan? Teljesen felforgatva, teljesen megzavarodva? Miben bízzon? Amiben megbízott, összeomlott!

Hogyan? Hát egy nagylelkű nyomorult fedezi fel a társadalom vértezetének hibáját? Hogyan? A törvény becsületes szolgája hirtelen két vétek között választhat csak? Vagy abban vétkezik, hogy szabadon enged egy embert, vagy abban, hogy letartóztatja? Hát nem mindig ad az állam megbízható parancsokat alkalmazottjainak? A kötelesség zsákutcába vezethet? Hogyan? Mindez valóság? Csakugyan igaz volna, hogy az ítéletek súlya alatt nyögő néhai haramia kiegyenesedhetik s a végén még igaza is lehet? Hihető ez? S vannak esetek, amikor a törvénynek mentegetődzéseket dadogva meg kell hátrálnia az átszellemült bűn előtt?

Úgy van, ez történt. És Javert látta! És Javert tapasztalta! Nemcsak hogy nem tagadhatta, de része volt benne. Ezek tények voltak! Irtózatos, hogy a valóságos tények ilyen torzak lehetnek!

Ha a tények kötelességüket teljesítenék, akkor a törvény bizonyító eszközeivé lennének, nem többé, mert a tényeket Isten küldi! Hát onnan fentről, az égből száll alá most már az anarchia?

Így, a rémület nagyításában, a megdöbbenés optikai csalódásában minden eltűnt, ami fékezhette és megjavíthatta volna benyomását, s a társadalom, az emberi nem, a világegyetem immár egyetlen egyszerű és undorító réteggé folyt össze szemei előtt, így a büntetőjog a letárgyalt bűneset, a törvényes hatalom, a felsőbíróságok ítéletei, a hivatalok, a kormány, az előzetes eljárás és a megtorlás, a hivatalos bölcsesség, a törvény csalhatatlansága, a tekintély elve, mindazok a dogmák, amelyeken a politikai és magánbiztonság nyugszik, a felségjog, az igazság, a törvénykönyv logikája, a társadalom abszolútuma, a közérdek, mindez romokká, törmelékké, káosszá omlott össze, ő maga, Javert, a rend vérebe, a rendőrség legmegvesztegethetetlenebb alkalmazottja, a társadalom őrszeme, le volt győzve, meg volt láncolva. Csak egy ember állt e romok felett, zöld sapkával a fején, dicsfénnyel homloka körül, – íme, az összeomlás bekövetkezett. Ez volt az a félelmetes látomány, amely lelki szemei előtt állott.

Elviselhető ez? Nem!

Végsőkig fokozott, izgalmas állapot. Csak kétféleképen szabadulhatott meg tőle. Az egyik: szilárd léptekkel felmenni Jean Valjeanért és bevinni a tömlöcbe a fegyencet. A másik... – Javert otthagyta a híd párkányát s emelt fővel, határozott léptekkel elindult az őrszoba felé, amelynek lámpása idelátszott a Châtelet-tér egyik széléről.

Mikor odaért, az ablakon át megpillantott egy rendőrt. Belépett. A rendőrök már arról megismerik egymást, ahogy egy rendőrségi ember benyit az őrszobába. Javert megnevezte magát, felmutatta igazolványát az őrmesternek s leült az őrszoba asztalához, amelyen gyertya égett. Toll, tintatartó és papiros volt az asztalon, esetleges jegyzőkönyvfelvételekhez és az éjjeli járőröknek szóló utasítások kiállításához.

Ez az asztal, amelyet mindig nádszék egészít ki, intézmény, mely minden őrszobán változatlanul megtalálható, egy faforgáccsal megtöltött csészealj és egy piros papírpecséteket tartalmazó kartondobozzal együtt, mintegy a hivatalos stílus alsó szintjeként. Itt kezdődik az állami irodalom.

Javert a toll után nyúlt, egy ív papírt húzott maga elé és írni kezdett. A következőket írta:

Némely megjegyzés a szolgálat érdekében

1. Kérem a rendőrfőnök urat, hogy nézzen bele ebbe az írásba.
2. A kihallgatásról érkező foglyoknak le kell vetni a cipőjüket s mezítláb állnak a kövezeten, amíg kutatják őket. Többen meghűlnek, mire börtönbe kerülnek. Ez kórházi költséggel jár.
3. A lánc jó, mert megfelelő távolságokban rendőrőrszemek vannak felállítva, de fontos volna, hogy jelentős alkalmakkor legalább két rendőr tartsa állandóan szemmel egymást, hogyha valamilyen okból az egyik nem jól végezné a dolgát, a másik nyomban észrevegye és helyettesíthesse.
4. Érthetetlen, hogy a Madelonettes börtön szabályrendelete miért tiltja meg a foglyoknak, hogy széket szerezhessenek be maguknak a saját költségükre.
5. A Madelonettes börtönben csak két vasrúd van a kantin előtt, tehát a kantinosnő megszorongathatja a foglyok kezét.
6. Az úgynevezett „rikkancs”-foglyok, akik a többi foglyot a látogató-terembe szólítják, két sout fizettetnek maguknak a foglyokkal, ha azt akarják, hogy érthetően kiáltsák a nevüket. Ez rablás.
7. Egy leejtett szál fonálért tíz sout von le a fogoly keresetéből a szövőműhely. Ezzel visszaél a vállalkozó, mert a vászon éppen olyan jó marad.
8. Hibásnak tartom, hogy a Force látogatóinak keresztül kell menniök a fiatal foglyok udvarán, hogy bejussanak a Sainte-Marie-l'Egyptienne látogatótermébe.
9. Határozottan tudom, hogy a csendőrök naponta elmesélik a börtön főépületének udvarán, hogyan folyt le a letartóztatásba helyezettek kihallgatása a vizsgálóbíró előtt. Súlyos visszaélésnek tartom, hogy egy felesküdt csendőr továbbadja, amit a vizsgálóbíró szobájában hallott.
10. Henryné tisztességes asszony; a kantinja tiszta. Mégis hibáztatom, hogy nő ül a börtönkantinban. Ez nem méltó egy művelt állam börtönépületéhez.
Javert e sorokat nyugodt és korrekt betűkkel írta, még csak egy vesszőről sem feledkezve meg. A tolla csak úgy sercegett a papíron. Az utolsó sor alá odaírta:

Javert
elsőosztályu felügyelő,
a Châtelet-tér őrszobájában,
1832 június 7. hajnali egy óra tájban.

Javert megszárította a tintával rótt sorokat, az írást összehajtotta, mint egy levelet, lepecsételte, ráírta a hátára: Beadvány a rendőrigazgatósághoz, az asztalon hagyta s kiment az őrszobából. A rácsozott üvegajtó becsapódott mögötte.

Ismét keresztülvágott a Châtelet-téren, visszatért a Szajna-partra s gépies léptekkel arrafelé tartott, ahol egy negyedórával előbb tartózkodott. Odakönyökölt a párkányra, a párkánynak ugyanarra a kövére, ugyanabban a magatartásban, mint az imént. Mintha csak el sem mozdult volna onnan.

Egész sötét volt. Ez volt az a kísérteties pillanat, amely az éjfélt követi. A felhők elfüggönyözték a csillagokat. Komor mélység volt az égbolt. A Cité egy házában sem égett már fény. Senki sem járt künn. Amerre a szem látott, minden utca üres volt s a rakpart elhagyatott. A Notre-Dame és az Igazságügyi Palota tornyai vonalazták csak be az éjszakát. A rakpart egy pillérén éjjeli lámpa vöröslött. A hidak körvonalai egymás mögé mosódtak a ködben. A sok esőzés megduzzasztotta a folyót.

Említettük, hogy Javert ott könyökölt a folyam fölé, ahol a Szajna gyors áramlással rohan tova, a fölé a félelmetesen kavargó örvény fölé, amely alakul és bomlik szakadatlanul, mint egy végtelen csavar.

Javert előrehajolt és lenézett. Minden fekete volt, semmit sem látott. Hallotta a tajtékzó folyót, de nem látta a tükrét. Időnként halványan kígyózó fény jelent meg a szédületes mélységben, mert a folyó valahogy a legsötétebb éjszakában is felcsillan néha, nem tudni, miféle fénytől, mely gyík módjára suhan felszínén tova. A fény eltűnt és újra minden kivehetetlenné vált. Mintha a mérhetetlenség nyílt volna meg ott. Ami alatta volt, nem víz volt, hanem szakadék. A rakpart meredek, zavartvonalú, ködbeomló töltése, mely pár lépéssel odább mintha megszakadt volna, olyan volt, mint a végtelenbe alávezető lejtő.

Semmit sem lehetett látni, csak érezni a gyűlölködő, jeges folyót és a nedves tömeg émelyítő szagát. A mélységből bősz pára gomolygott fel. Javert inkább csak sejtette, mint látta, hogy a folyó megdagadt, inkább csak érezte a hullámok tragikus suttogását, a roppant hídboltozatok gyászát, s elképzelte, hogy zuhan alá valaki az üres mélységbe, melynek homálya csupa borzalom.

Javert néhány pillanatig mozdulatlanul állt s lepillantott a sötétség torkába. Szinte merev figyelemmel nézett le a láthatatlanba. A víz zúgott. Azután levette a kalapját és letette maga mellé a párkányra. Egy pillanattal később egy magas, fekete alak, amelyet valami elkésett járókelő kísértetnek vélhetett volna a messzeségből, állt fenn a híd párkányán, hajolt a Szajna felé, majd újra felemelkedett s egyenesen ledobta magát a sötétbe. A víz tompán csobbant s csak a sötétség tudta, hogy mi a víz alá merült homályos jelenség gyötrelmeinek titka.

Jonathan Swift: Gulliver utazásai

– Harmadik rész, részlet –

NEGYEDIK FEJEZET.

(Szerző elhagyja Laputát. – Utazás Balnibarbiban. – A főváros. – A főváros és vidékének leírása. –
Szerzőt egy magasrangú úr barátságosan fogadja. - Szerző vitája ugyanezzel.)

Távol legyen tőlem azt állítani, hogy rosszul bántak velem a szigeten, mégis be kell vallanom, kezdtem úgy érezni, hogy nagyon is mellőznek és nem tisztelnek kellőképpen, sem a királyt, sem a népet egyéb nem érdekelvén, mint zene és mennyiségtan, mely tudományokban pedig nem lehettem oly jártas, mint ők. Másrészt, miután a sziget minden nevezetességét megtekintettem, vágy fogott el, hogy egyebet is lássak: őszintén szólva, nagyon meguntam e jó embereket.

Két tudományban kétségkívül sokra vitték s még hozzá oly tudományokban, melyekben nem vagyok járatlan; de elmélkedéseikben oly elvontak és korlátoltak voltak, hogy őszintén szólva, sohasem volt még dolgom ilyen rossz társalgókkal. Majdnem kizárólag asszonyokkal, munkásokkal, koppantókkal és lakájokkal érintkeztem, ama két hónap alatt, melyet ott töltöttem; – meg is vetettek ezért, de nem tehettem másképp, csak effajta emberektől kaphattam kérdéseimre választ. Szorgalmas tanulás révén igen szép előmenetelt tanúsítottam nyelvükben. De mondom, már meguntam volt a szigetet: elhatároztam hát, hogy az első, kínálkozó alkalommal leszállok. Volt az udvarnál egy magas rangú személy, a király közeli rokona, akit ezért, de csakis ezért, tiszteletben tartottak. Máskülönben egészen buta és tudatlan ember hírében állott. Számos, hasznos szolgálatot tett az udvarnak, sok embere volt és barátja, de oly hallatlanul rossz zenei hallása, hogy ellenfelei elképedve suttogták róla: „néhányszor még a taktust is eltévesztette.” Tanárai csak nagy nehézséggel verhették fejébe a matematika legegyszerűbb levezetéseit. Ez az úr gyakran kitüntetett kegyének jeleivel, sokszor látogatásával is megtisztelt, érdeklődött európai dolgokról, törvényekről, szokásokról; utjaim és kalandjaim is érdekelték, nagy figyelemmel hallgatott végig és igen értelmes megjegyzéseket tett. Volt két koppantója, de ezeknek szolgálatait sohasem vette igénybe, csak udvari szertartások és látogatások alkalmával: olyankor, mikor egyedül maradtunk, rendesen elküldte őket.

Megkértem ezt az urat, járna közbe érdekemben őfelségénél. Szívesen megtette, bár nem helyeselte távozásom, előnyös állásokat ajánlott, de én nagy tisztelettel és köszönettel visszautasítottam mindent.

Február 16-án elbúcsúztam őfelségétől és az udvartól. A király mintegy kétszáz angol font értékű összeggel ajándékozott meg, ugyanennyit kaptam pártfogómtól is, meg egy ajánló levelet Lagadóba, a fővárosba, egyik barátjához. A sziget akkor éppen egy hegy fölött lebegett, a legalsó folyosóról lebocsátottak zsinegen, úgy, ahogy annak idején felszálltam.

Ez az ország a repülő-sziget uralkodójának tartománya, a Balnibarbi nevet viseli, fővárosa, mint már említettem, Lagadó. Valahogy megkönnyebbültem, mikor lábam alatt mozdulatlan talajt éreztem. Besétáltam a városba, most már minden feltűnés nélkül: ruhám olyan volt, mint a bennszülötteké és beszélni is tudtam velük. Mihamar megtaláltam annak a személynek házát, akihez ajánlottak. Megmutattam pártfogóm levelét. Igen szívesen fogadtak. A ház ura, Munodi, szintén magas rangú ember, szobát rendeztetett be házában, egész ott-tartózkodásom alatt nála laktam; a legvendégszeretőbb jóindulattal bántak velem. Már másnap reggel a ház ura kocsin vitt el, hogy megnézzük a várost. Ez a város félakkora, mint London; házai nagyon furcsán építvék, legtöbb köztük közel az összeroskadáshoz. Az utca népe mintha állandóan sietne, a tekintetük vad, szemük merev, ruhájuk rongyos és szakadt. Áthajtottunk a város egyik kapuján, mintegy három mérföldet tettünk a környéken. Földmíveseket és munkásokat láttam, különféle szerszámokkal dolgozták a földet, de képtelen voltam felismerni, mit csinálnak tulajdonképpen: se gabonát, se füvet, se más veteményt nem láttam sehol, bár a talaj kitűnő termőföldnek tűnt. Nem rejthettem el csodálkozásom, melyet e furcsa látvány keltett bennem: bátorságot véve magamnak, megkértem kitűnő vezetőmet, volna oly kegyes megmagyarázni, mit jelent e sok szorgos kéz, főni látszó fej, átszellemült arc, utcán és földeken, mert nem látom semmi hatását annak, amit dolgoznak, sőt ellenkezőleg, még sose láttam ily rosszul művelt földet, ilyen roskatag, átabotában épült házakat, ily kétségbeesett és ínséges népet. Munodi úr, mint említettem, magas rangú személy volt, valamikor Lagadó kormányzója, de a miniszterek ármánykodása miatt elbocsátották azzal, hogy képességei nem elegendők. A király különben kegyelte, mint jóhiszemű és tisztességes, de alacsony értelmű embert.

Mikor ekként bíráltam volna az országot és lakóit, odanyilatkozott, hogy „ennyi idő alatt nem formálhattam ítéletet s hogy ahány ház, annyi szokás, ahány nemzet, annyi erkölcs”, s más ily közhelyeket mondott. De mikor visszatértünk a palotába, megkérdezett, „hogy tetszik nekem ez az épület, mit találok benne képtelennek, mi az ellenvetésem a szolgák öltözékével és modorával szemben?” Nyugodtan kérdezhette ezt, környezetében minden pompás, szabályos volt, a szolgák csinosak és előzékenyek. Azt feleltem, „hogy őexcellenciája bölcsessége és gazdagsága túlemelték őt mindama nyomorúságon, amit bolondság és szegénység okoz az ágrólszakadtakban.” Azt mondta: „ha volna kedvem elkísérni őt nyaralójába, mely húsz mérföldnyire fekszik innen, birtokán, ott több alkalmunk lesz erről társalogni”. Mondtam, hogy szívesen állok rendelkezésére és másnap reggel útra keltünk.

Utunk folyamán figyelmessé tett számos módszerre, melyekkel az ország földmívesei dolgozzák a földet. Meg nem foghattam, hogy lehet az, hogy sehol egy szem búzát, egy szál füvet nem látok. De hogy három órát utaztunk, a kép megváltozott: gyönyörű vidékre értünk: tanyák, gazdaságok, csinos kis házak, gazdag földek, szőlők, búzatáblák és veteményes-kertek. Soha nem láttam ilyen ragyogó termést. A kegyelmes úr észrevette, hogy derül fel arcom, és sóhajtva jegyezte meg: „itt kezdődik az ő birtoka s hogy ez végig ilyen, egész a nyaralóig, hogy honfitársai kinevetik és megvetik őt, amiért gazdaságát ily rosszul vezeti és ilyen rossz példát ad a népnek. Csak az vigasztalja, hogy nagyon kevesen követik e példát, csak az olyan öreg, elmaradt és gyengeelméjű emberek, mint ő maga.”

Végre megérkeztünk. A kastély valóban előkelő épület volt, az architektúra legjobb tudása szerint. Szökőkutak, kertek, sétányok, ligetek, minden a legszebb rendben és nemes ízléssel. Nem állhattam meg, hogy elragadtatásomban többször felkiáltsak: de őexcellenciája hallgatott, csak vacsora után, mikor magunkra maradtunk, szólalt meg és igen szomorúan azt mondta: „nagyon fél, ezt a kastélyát is, meg városi palotáját le kell majd rombolni s ujjá építeni a kor követelményei szerint, ki kell irtani gazdaságát és megszerezni mindezt újra a modern igényeknek megfelelően; ha nem akarja, hogy gőgösnek, ostobának, nyeglének, tudatlannak és szeszélyesnek tartsák s hogy talán magára haragítsa őfelségét is, hogy az én nagy elismerésem majd megszűnik, ha egy kissé betekintek olyan részletekbe, amikről az udvarnál nem hallhattam; hogy azok ott nagyon is elmerültek elméleteikbe, semhogy valaha tudomásul vennék, mi történik idelent.”

Mindabból, amit elbeszélt, a következőket vettem ki. Negyven évvel ezelőtt bizonyos emberek felszálltak Laputába, részint üzleti ügyekben, részint szórakozásból. Öt hónapot töltöttek ott. Mikor visszajöttek, tudtak valamit gagyogni matematikáról és tele voltak fellengző eszmékkel, amiket ott fent, a magasban sajátítottak el. Ezeknek az embereknek aztán semmise tetszett, amit itt találtak: új elméleteket hoztak, művészetben, tudományban. Azt mondták az ipart is renoválni kell. E célból királyi szabadalommal Tervkészítő Akadémiát létesítettek Lagadóban és az új szellem oly gyorsan terjedt el a nép közt, hogy ma már alig van számba vehető városa a tartománynak ilyen akadémia nélkül. Ezekben az akadémiákban a tanárok a földmívelés és építészet új szabályait és módszereit dolgozzák ki, új szerszámokat és műszereket terveznek a kézipar minden szakmájában, melyeknek segítségével, azt mondják, egy ember elvégezheti tíznek a munkáját, egy hét alatt palotát építhetnek, oly tartós anyagból, mely javítás nélkül eltart örökké. A föld minden gyümölcsét, szerintük, meg lehet érlelni abban az évszakban, melyben nekünk tetszik s még hozzá százszor annyit, mint most. Számlálhatatlan ilyen tervük van. Csak az a kis baj van még, hogy mind e terveket nem lehetett eddig tökélyre fejleszteni s közben az egész ország kopár ugaron fekszik, a házak romokban, a nép élelem és ruha nélkül.

De ez nem szegi kedvüket, egyre növekvő bizalommal dolgoznak elméleteiken, remény és elszántság szítja őket. Őexcellenciája kijelentette, hogy sajnos, ő nem vállalkozó szellem, megelégszik az élet régi formáival, lakik őseinek házában s meg van minden újítás nélkül. Néhány nemes barátja vele tart, de mostanában nagy rosszakarattal és megvetéssel találkoznak mindenütt; tudatlan és maradi embereknek tekintik őket, akik csak a maguk önző kényelmét tartják szem előtt és nem gondolnak az ország általános jólétére.

Őexcellenciája hozzátette még, „semmiképp nem akar megfosztani attól az örömtől, hogy a nagy akadémiát megtekintsem. Ha akarom, elmehetünk oda.” Előbb azonban egy régi, roskatag épületet mutatott még, mely a hegy oldalában porladt s melyről azt mondta: „volt neki egy nagyon jó és megfelelő malma, félmérföldnyire házától, amit egy nagy folyó vize hajtott s ami ellátta egész családját és személyzetét. De hét évvel ezelőtt a Tervkészítő Akadémia egy küldöttsége jelent meg előtte és ajánlotta, hogy bontsa le a malmot s építse fel újra, a hegy másik oldalán. A hegyen keresztül csatornát kell vezetni, ezen át csövek és gépek hajtják a vizet, ami azért jó, mert a szél és levegő izgatják a vizet a magasban és mert a víz, ha magasból száll alá, félakkora erővel hajtja a malmot, mint amennyi a folyónak kell, hogy a föld színén haladjon. Akkoriban nem jó lábon állt az udvarral, de még barátai is rábeszélték, így hát belement e javaslatba. Két évig dolgozott száz ember, a mű nem sikerült, a küldöttség elment, minden felelősséget visszahárítva rá, de sőt még gúnyolják is őt azóta és másokat unszolnak hasonló kísérletre.”

Néhány nap múlva visszatértünk a városba: őexcellenciája, tekintve, hogy rossz szemmel nézték őt az akadémián, nem kísért el személyesen, egy barátjára bízott, hogy kalauzolna. Ennek az úrnak úgy mutatott be, mint a nagy tervek és újítások barátját, kíváncsi és könnyen hívő embert, amiben alapjában igaza volt. Ifjabb koromban nagy barátja voltam a tervezgetésnek.

ÖTÖDIK FEJEZET.

(Szerző megtekinti a Lagadói nagy akadémiát. – Az akadémia részletes leírása. –
Mivel foglalkoznak az akadémia tudósai.)

Felteszem, hogy olvasóim érdeklődve várják a nagy laputai egyetem részletes ismertetését. Ez az akadémia nem egy épületből áll, több ház sorakozik egymás mellé az utca két oldalán, melyeket kiürítettek s a tudósok részére berendeztek e célból.

A felügyelő nagyon szívesen fogadott; több napon keresztül látogattam az akadémiát. Mindegyik szobában egy, vagy több tervkészítő lakik; számításom szerint legalább ötszáz szoba van az akadémián.

Az első ember, akit láttam, igen sovány, magas férfi volt. Keze és arca feltűnően piszkos, hosszú haja és szakálla kócosan lengett arca körül, több helyen elperzselve teste és karjai. Ruhája, inge, bőre szintén piszkos és tarka. Ez a tudós nyolc éve dolgozik egy találmányon, mely szerint az uborkából ki lehet vonni a napsugarakat, eltenni fiolákba és légmentesen lezárni. Ez a napsugárkészlet pótolja majd a meleget, ha nyáron gyéren süt a nap. Kijelentette előttem, hogy nyolc éven belül őfelsége birodalmát megfelelő mennyiségű napfénnyel árasztja el. Csak azon panaszkodott, hogy kevés pénze van s nagyon kér, kölcsönözzek neki valamit, ha tehetem, mert az idén nagyon drága az uborka. Adtam neki pár hatost, jó gazdám ugyanis ellátott pénzzel, tudván, hogy az akadémián divatban van a kéregetés.

A második szobába lépve, már az ajtóból hőköltem vissza, oly rettenetes bűz csapott ki felém. De a vezető betaszított s még odasúgott nekem, „meg ne sértsem a tudóst, mert nagyon érzékeny természetű”, s így még az orromat se mertem befogni. E szoba lakója az akadémia legidősebb tudósa volt: arca és szakálla pergamentsárga, kezei és ruhái csúnyasággal borítva. Hogy bemutattak, nagyon megörült, megölelt és megcsókolt, mely udvariasságot szívesen elengedtem volna. Ez a tudós, mióta az akadémián van, egy találmányon dolgozik, mely által az emberi ürülékből vissza lehet állítani az eredeti táplálékot; csak szét kell bontani részeire elválasztani a gyomorsavat az epétől, kivonni belőle a bélnedveket, lepárlani a rossz szagú váladékokat. Az akadémia minden héten teli hordó anyagot bocsát rendelkezésére, akkorát, mint egy hajótonna.

Láttam egy másikat, aki lőporba jeget próbált elvegyíteni. Megmutatta hosszú értekezését, mely a tűzkovácsolást tárgyalja s amit ki fog adni, ha pénze lesz hozzá.

Egy másik embert is találtam, valóságos lángészt, aki az építészetet akarja átalakítani. Szerinte a házakat fölülről kell kezdeni építeni, mint ama két értelmes bogár, a méh, meg a pók.

Volt aztán egy született vak, számos hasonló tanítvány körében. Ezek színeket kevertek festők részére, melyeket tapintással és szaglással különböztettek meg. Az én bajom volt, hogy abban az időben még tökéletlenek voltak mesterségükben: maga a tanár egészben elhibázta a dolgot. Ezt a művészt nagyon becsüli és bátorítja az egész egyetem.

Egy másik szobában sokat épültem egy tervelőn, aki azon mesterkedett, hogyan lehetne a földet disznókkal művelni, megtakarítva a barom és az arató-szerszámok költségeit. Elmélete a következő: a televénybe nyolc hüvelyk mélységben, hat hüvelyknyi távolságban makkot, mogyorót, datolyát és más jó ízű abrakot kell elültetni, az effélét nagyon szereti a disznó: most ráhajtunk hatszáz, vagy még több disznót a földre, mire ezek az állatok néhány nap alatt föltúrják a földet, hogy a csemegéhez jussanak, amivel kettős célt értünk el: a föld készen áll vetésre s egyúttal a szükséges trágya is helyben van. Az eddigi kísérletek nem jól sikerültek, sok volt a munka és költség és a termés kicsiny. Kétségtelen azonban, hogy a találmánynak nagy a jövője.

Másik szobába mentem. Falak és mennyezet csupa pókháló, kicsiny ösvény vezet csak ki és be. Alig léptem be, már rám kiáltott a mester, nehogy eszembe jusson elszakítani valami szálat. Nagyon panaszkodott, „ a bolond világ eddig selyemhernyóból kapta a selymet, mikor íme, ennyi házi bogarunk van, melyek sokkal finomabb szálat eresztenek és a szövéshez és fonáshoz is jobban értenek”. Továbbá megtakaríthatjuk a selyemfestést, ami nagyon valószínűnek tűnt; a mester mutatott nekem különféle színű legyeket, ezekkel eteti pókjait és biztosított, „a pókhálón megérzik annak a légynek a színe, amit a pók evett. Van neki mindenféle árnyalatból, meg aztán a legyek táplálékát is gondosan megválogatja: gumiból és olajból és más enyves anyagokból, amitől szép erős és tartós lesz a szál.”

Aztán volt ott egy csillagász, aki a torony szélkakasára napórát rendezett be, mely a föld és a nap mozgását a szelek esetleges változásával egyidejűen ábrázolja.

Egy idő óta enyhe kólikáról panaszkodtam, azért vezetőm egy nagy orvos szobájába tessékelt be, aki e betegség gyógyításában nagy hírre tett szert, azzal, hogy a szervezetet ellenkező behatásoknak tette ki. Volt egy nagy fujtatója hosszú és vékony elefántcsont csővel, amit nyolc hüvelyknyire betolt a végbélbe. Kijelentette, hogy ezzel úgy összetudja húzni a beleket, ahogy akarja. Ha a betegség nagyon makacs és heves volt, többször kihúzta a műszert, újból megtöltötte levegővel, közben hüvelykjével fogta be a végbélnyílást. Ez négyszer vagy ötször ment így, mire állítása szerint az összegyűlt szél minden beteg anyagot a légbe röpít, (mint a vízi szivattyú) s a beteg felgyógyul. Mindkét módszerét előttem próbálta ki egy kutyán. Az elsőnek nem volt eredménye. A másodiknál az állat majdnem megpukkadt s egy nagyon undorító hasmenés látványában részesített bennünket. A kutya menten megdöglött s mi magára hagytuk a tanárt, hogy ugyanazzal a módszerrel újra életre keltse.

Eddig az egyetemnek egyik oldalát szemléltük csak meg, a másik oldalon laknak az elméleti tudományok mesterei: beszéljünk ezekről is, de előbb emlékezzünk meg egy kitűnő személyről, akit maguk között az „egyetemes művész” néven tiszteltek. Ez elmondta nekünk, „immár harminc éve kizárólag az emberi élet megjavítását célozza minden gondolatával”. Két nagy szobája volt, tele csodálatos ritkaságokkal s ötven embere folytonos munkában. Egyesek levegőt sűrítettek száraz és szilárd anyagba. Kivonták a nitrogént és lepárolták a folyékony alkatrészeket; mások márványt puhítottak, hogy vánkos legyen belőle, mások ismét élő lovak patáját kővé edzették, nehogy útközben megsebesüljön. Maga a művész két nagy tervén dolgozott akkor: az első szerint murvával kell bevetni a földet, mert e növénynek nagy a csirázó képessége. Erre vonatkozó kísérleteit csekély hozzáértésemmel nem ítélhettem meg. Másik terve szerint bizonyos gumi, ásvány- és növényanyagok keveréke külsőleg alkalmazva megakadályozza a gyapjú növését fiatal bárányokon: remélte, hogy bizonyos idő múlva az egész tartományban pőrén születnek a birkák.

Most a tulajdonképpeni elméleti tudósok következtek. Az első tágas szobában fogadott, mintegy negyven tanítvány környezetében. Az üdvözlések után észrevette, hogy csodálkozva figyelek egy nagy keretet, mely csaknem az egész szobát széltében és hosszában befogta. „Talán csodálkozom ezen a módszeren – mondta –, mely a spekulatív-tudományokat gyakorlati és mechanikai úton javítja. A világ csakhamar rájön majd, mit jelent ez a módszer: hízeleg magának azzal, hogy nemesebb, nagyszerűbb gondolat meg nem született még ember agyában. Mindenki tudja, mily bonyolult s ritka folyamat az, melynek révén nagy művészetek létrejönnek s mily fáradságos a művészetek és tudományok megtanulása. Az én módszerem szerint megfelelő eljárással s nem szellemi, hanem tisztán testi munkával a legtudatlanabb személy jutányos áron maga írhat bölcsészeti munkákat, verseket, politikai, jogi, matematikai és teológiai értekezéseket, anélkül, hogy egy szikra tehetsége vagy műveltsége volna hozzá”. Erre megmutatta a keretet, melynek szélén libasorban álltak a tanítványok. Ez a keret a szoba közepén állt és átmérője kitett húsz lábat; a felső lapján egyes fadarabok voltak, kockaalakban, kisebbek meg nagyobbak. Vékony drótok kötötték össze az egész szerkezetet. Mindegyik kocka sarkai papírral betapasztva: e papírokon az állam nyelvének szavai állottak minden hajtogatásban, de rendszertelenül. A tanár felszólított, ügyeljek, mert azonnal megindítja a gépet. Most a tanítványok vezérszóra megragadtak egy vasfogót; a keret szélén negyven volt ilyen, egyet fordítottak rajta, mire a szavak berendezése egyszerre megváltozott. Erre harminchat tanítvány leolvasta azokat a szavakat, melyek a keret szélére kerültek; ahol négy vagy öt szó összekerült, azt lediktálták a másik négy fiúnak, ezek aztán egy mondatba írták össze a szavakat. Háromszor vagy négyszer ismétlődött az egész, minden fordulatban másképp állt a gép, a szavak új helyre kerültek, aszerint, amint a kocka papírlemezei felülről-lefelé forogtak.

Naponta hat órát dolgoztak így a tanítványok s a tanár több vaskos kötetet mutatott nekem, melyeket így, egyes mondatokból állítottak össze s melyekből a világ minden művészetek és tudományok gazdag anyagát merítheti. Véleménye szerint a találmányt legmagasabb tökélyére lehetne fejleszteni, ha az ország alapítványt tenne s ötszáz ilyen gépet állítana fel Lagadóban. A vállalkozókat kényszeríteni lehetne, hogy e célra megfelelő összeggel adózzanak.

Kijelentette, hogy ez a találmány ifjú kora óta minden gondolatát elfoglalja. A keretet úgy rendezte be, hogy az egész szókincset felölelje, nem feledkezve meg a viszonyszókról, melyek főneveket, igéket és névmásokat összekötik.

Hálámat fejeztem ki és köszönetemet, hogy ilyen közlékenyen elmondott mindent s megígértem, „ha valaha sorsom visszavet hazámba, hirdetni fogom nagyszerű találmányát mindenütt.” Le is jegyeztem papírra a gép alakját és körvonalait, megmondtam neki, „Európában a tudósok gyakran ellopják egymástól találmányaikat, amiből az a hasznuk, hogy vitázhatnak valamin: kinek tulajdona a gondolat. De mindent megteszek, hogy ez esetben ne lehessen vitás, kié a felfedezés dicsősége.”

Most a nyelvtudósok iskolája következett. Egy szobában éppen három tanár értekezett arról, hogyan lehetne megjavítani az ország nyelvét.

Az első terv szerint meg kellene rövidíteni a beszédet úgy, hogy a többtagú szókból egytagút csináljunk, ki kell hagyni az igéket és igekötőket: hiszen minden elképzelhető szó valójában főnév.

A második tudós azt fejtette ki, hogy általában el kell hagyni a szavakat: így sokat nyer a nyelv rövidségben s e módszer az egészségre is jó hatással lehet. Ő úgy gondolja, hogy hiszen minden kimondott szóval a tüdő, súrlódás következtében, lassan kopik s így megrövidíti életünket. Eszerint mit kell tehát lennünk? „Azt kell tennünk, hogy miután a szavak a fogalmakat jelölik csak, minden ember hordjon magánál oly tárgyakat, melyek bizonyos, a társalgásban előfordulható fogalmakat jelölnek.” Ez a találmány nyilván elterjedt volna, ha a csőcselék, a nők és a tudatlan emberek nem fenyegettek volna lázadással, hogy nyelvük szabadságát veszélyeztetve látták. Hiszen tudjuk, hogy a csőcselék mindig esküdt ellensége volt a tudománynak. Sok tudós férfi azonban már most alkalmazza ezt a módszert s mondanivalóit tárgyakkal fejezi ki, amiben csak az a kényelmetlen, hogy ha egy embernek sok mondanivalója van, kénytelen egész zsákot cipelni a hátán vagy két erős szolgát alkalmazni e célra. Gyakran tanúja voltam, hogy két tudós majdnem összerogyott terhük súlya alatt. Úgy jártak az utcán, mint nálunk az ószeresek, mikor összetalálkoztak, lerakták a batyut, keresgéltek benne s így társalogtak egy órát. Aztán felsegítették egymás hátára a zsákot és mentek tovább.

Rövid beszélgetésekre a beszédrészeket zsebben hordhatja az ember, otthon meg egyáltalában nem jöhet zavarba. Éppen azért olyan szobákban, ahol az új beszédmód hívei összejöttek, mindenféle tárgyak hevertek szanaszét, anyagul a műtársalgás művészetének. Ennek a nyelvnek egy másik nagy előnye abban áll, hogy különböző nemzet fiai megérthetik egymást; nagykövetek és államférfiak számára képzelni se tudok jobbat.

Azután a matematikai szakosztályt látogattuk meg. A tanítás menete nagyon meglepné az európai tudósokat. A tételt és a levezetést szépen ráírják egy vékony ostyára, agyvelőből kivont folyadék szolgál tintául, a tanítvány éhgyomorra lenyeli az ostyát, utána három napig csak kenyeret és vizet kap. Ha az ostyát megemészti, a tinta felszivárog az agyba és magával viszi a tételt. Eleddig az eredmény nem volt kielégítő, részint a mennyiség kevés volt, részint a vásott tanítványok, akik nagyon utálták ezt az orvosságot, rendesen ellopództak a teremből és kiköpték az ostyát. Arra se lehetett rábírni őket, hogy addig koplaljanak, míg az előírás kívánja.

HATODIK FEJEZET.

(Az akadémia további leírása. – Szerző több tökéletesítést ajánl, amit elismeréssel megfogadnak.)

A politikai tervkészítők akadémiáján nagyon jól mulattam. A tanárok mind egy szálig mintha meg volnának háborodva. Az ilyesmi rendesen elszomorít. E szerencsétlen tudósok terveket készítettek, melyeknek segélyével meg lehessen győzni az uralkodókat, hogy kegyenceiket bölcsesség, tehetség és erény alapján válogassák; meg lehessen tanítani minisztereket, hogy a közjóra gondoljanak; meg lehessen jutalmazni az erényt, a képességet és a jó szolgálatokat; uralkodókat rá lehessen vezetni saját érdekük felismerésére, mely abból áll, hogy népükkel jó egyetértésben éljenek, hogy hivatalnokul hozzáértő emberek választassanak meg más ily őrült agyrémeket, amikre ember még sose gondolt, meg se értett. Látnom kellett újra, hogy mégis igaz a régi mondás, mely szerint nincs az a bolondság és képtelenség, amit a bölcsek ne láttak volna igaznak.

Annyit azonban meg kell adni, hogy e tudósok között sok volt, aki nem adta át magát egészen képzelődéseinek. Többek között megismerkedtem egy orvossal, aki az uralkodás természetével és módszerével tökéletesen tisztában lenni látszott. Ez a kitűnő személy igen hasznos célra fordította munkálkodását, amennyiben oly szert igyekezett feltalálni, amely a közügyek szereplőinek ágybéli bántalmait gyógyítja s jótékonyan hat mindama betegségre, melyek az állam szerveit kikezdték. Abban minden író és szónok megegyezik, hogy meglepő hasonlatosság van az emberi test és az állam teste között: – nem kézenfekvő-e, hogy mindkét test betegségeit gyógyítani és edzeni kell? Tudjuk, hogy nagy tanácsosok, képviselők egészségét sokszor fölösleges és ártalmas nedvek zavarják, melyek forrongásokban, heves kitörésekben nyernek kifejezést; hogy sokszor a fej beteg, sokszor a szív; hogy vonaglások állanak be: hogy az idegek görcsösen összehúzódnak s ökölbe szorulnak a kezek, de különösen a jobb kéz; hogy a test tele van renyheséggel, hogy sokszor szédül, felfúvódik; hogy tele van mérges daganatok rothadó anyagával; hogy savanyú és bűzös gázok képződnek belsejében; hogy az emésztés zavaros s romlott az étvágy. Azért hát azt ajánlja az az orvos: „az országgyűlésben, az ülés három első napján orvosok jelenjenek meg, minden szenátor mellett ott üljön egy és fogja a pulzusát: komolyan és megfontoltan állapítsák meg a betegség természetét, a gyógymódot; legyen ott a gyógyszerész, kézi gyógyszertárral s mielőtt a képviselő leül s megkezdődnék az ülés, vegyen be mindegyik hánytatószert, hashajtót, étvágygerjesztőt, gyomorösszehúzót, béltágítót, idegerősítőt, idegcsillapítót, zsongító pasztillát, gyomorcseppeket, amint az egyes esetek azt megkívánják. Az orvosság hatása szerint a következő ülésen növelni, kisebbíteni lehet az adagokat.”

Ez a módszer nem kerül sok pénzébe a népnek és szerény véleményem szerint szép hasznát vehetnők oly országokban, ahol az országgyűlés részt vesz a kormányzásban. Könnyebben egyeznének meg, rövidülnének a viták, néhány száj kinyílna s néhány becsukódnék. A fiatal képviselők heves temperamentumát kissé fegyelmezné a hashajtó, az öregek tunyaságát felvillanyozná; az együgyűbb képviselők felriadnának álmukból s a kötekedők lehűlnének.

Továbbá: „általános a panasz, hogy az uralkodók kegyeltjeinek rossz az emlékező tehetsége.” Ez az orvos hát azt ajánlja, „aki felkeresi a minisztert, miután röviden és világosan előadta a dolgát, távozás előtt az említett miniszternek fricskázza meg az orrát, vagy rúgja egy kicsit hasba, üssön a fülére, vagy dugjon tűt a körme alá, vagy csípje kékre-zöldre a karját, nehogy elfelejtse. Aztán minden fogadónapon meg kell ismételni ezt az eljárást, mindaddig, míg el nem intézte az ügyet, vagy határozottan ki nem jelentette, hogy nem intézi el”.

Ugyancsak ajánlja: „az országgyűlés mindegyik képviselője, miután véleményét kimondta és megvitatta, kötelezve legyen szavazatát az ellenkező véleményre adni. Az eredmény bizonyosan az általános közjót vonja maga után”.

Ha az országgyűlésben a pártdüh túl heves, erre is van csalhatatlan orvossága a derék tudósnak. Íme a módszer: végy száz pártvezért s állítsd fel őket párosan, a koponyájuk alkata szerint. Most hadd jöjjön két derék sebész s fűrészelje ketté a két koponyát oly módon, hogy a két agyvelő egyformán legyen elosztva. A lefűrészelt részek most felcseréltetnek, úgy, hogy a kormánypárti képviselő az ellenzéki képviselő felekoponyáját kapja a fejébe. Az nyilvánvaló, hogy ez az eljárás nagy ügyességet igényel; de a tanár biztosított bennünket, hogy nem maradhat el az eredmény, ha a műtét jól sikerül. Úgy érvelt: „a két fél-koponya majd megvitatja a dolgot odabent az agyban, hogy hamar megegyeznek, hogy fegyelmezik a gondolatot s létrehozzák azt a mérsékletet és megfontolást, mely annyira kívánatos oly fejekben, amik azt képzelik, hogy az eszmék megértésére és azok vezetésére születtek”. Ami a különböző agyvelők különböző értékét és mennyiségét illeti, a tudós biztosított bennünket, hogy ez merő képzelgés.

Végighallgattam két tanár közt egy heves vitát, hogyan lehetne kényelmesen és hatásosan emelni az adót, az alattvalók túlságos megterhelése nélkül. Az egyik azt állította: „egyszerűen meg kell adóztatni a bűnt és a bolondságot. Az összeget igazságos bírák állapítsák meg, a bűnös vagy bolond rokonai és szomszédsága”. A másik éppen ellenkezőleg úgy vélte, „a test és lélek ama tulajdonságait kell megadóztatni, melyekre legbüszkébbek az emberek. S a büszkeség nagysága szerint állapítandó meg az összeg; de mindenki maga határozza meg, hogy az mekkora legyen. Legnagyobb adót azok a férfiak fizetik, akik a nők kegyében állanak, össze kell számolni e kegyek nyilvánulásának számát és természetét; minden kalandot, amelyben részük volt. De persze, ők maguk kell, hogy tanúskodjanak. Elmésséget, bátorságot, udvariasságot ugyancsak magas adóval kell sújtani. Mindenki becsületszavára bemondja, mekkora vagyona van ez erényekből. Viszont nem lehet megadóztatni a becsületet, a bölcsességet s a tanultságot, mert ezek oly tulajdonok, amit még az adókivetők sem hisznek el, s melyeket magukban sem becsülnek sokra az emberek.

A nőket szépségük s a ruházkodásban való ügyességük arányában kell megadóztatni, s legyen meg ugyanaz az előjoguk, hogy az adó nagyságát maguk állapíthassák meg. Hűség, szüzesség, szerénység adómentesek; ezek megadóztatásából befolyt pénzből nem lehetne fenntartani még az adóbeszedőket sem.

Hogy a képviselők az udvar érdekét szolgálják, ajánlatos, hogy állami hivatalokért sorsot húzzanak. Sorshúzás előtt a képviselő kezest állít és esküt tesz, hogy az udvar érdekeire szavaz, akár nyer, akár veszít. Jutalmul aztán, amelyik veszített, a következő sorshúzás alkalmából újra részt vehet a sorshúzáson. Így állandóan él bennük a remény és várakozás, egyik se panaszkodik szószegés mián, minden baját a szerencsére tolja: ennek válla erősebb és szélesebb, mint egy miniszteré.

Egy másik tanár széles tervezetet mutatott nekem, mellyel fel lehet fedezni a kormány ellen történt összeesküvéseket. Minden államférfi szorgosan vizsgálja a gyanús személyek étrendjét, hogy mikor és hányszor esznek, hogy melyik oldalukon feküsznek az ágyban, hogy melyik kezükkel törlik meg a hátuljukat, hogy milyen alakú, formájú és szagú az ürülékük, milyen a tapintása, összetétele, milyen az emésztés, mely a gondolatokra és tervekre hat. A tudós rájött, hogy az emberek sohase oly komolyak s elmélyedők, mint mikor odakint vannak. Egyszer kísérletképpen arra gondolt egy ily alkalommal, hogy lehetne legjobban megölni egy királyt, s megvizsgálva a saját ürülékjét, azt zöldes színűnek találta, megint más színek jelentkeztek, ha népizgatásra, vagy a főváros felgyújtására gondolt.

Az egész javaslatot nagy gonddal dolgozta ki és igen részletesen. De az volt a nézetem, hogy az értekezés nem tökéletes. Ezt meg is mondtam a szerzőnek és kértem, engedné meg, hogy néhány megjegyzést tegyek. Oly szívesen és előzékenyen fogadta szavaimat, ami ritkaság írók és különösen tervelők között. Azt mondta, hogy mindig örül, ha tanulhat valamit.

Elmondtam hát, „Tribannia királyságban, amelyet a bennszülöttek Langdennek neveznek és ahol utam folyamán néhányszor megfordultam, a nép zöme leleplezőkből, tanúkból, besúgókból, vádlókból, végrehajtókból, esküdözőkből, kémekből áll, melyek a miniszterek és hivatalnokaik zsoldjával és zászlaja alatt egészen azok szolgálatában állanak. Ebben a királyságban azok esküsznek össze, akik komoly politikus hírébe akarnak kerülni, vagy azt szeretnék, hogy egy ingatag kormány össze ne dőljön. Vagy pénzüket féltik, az államkölcsön emelkedő és süllyedő árjában. Először megállapítják, mely gyanús személyek vádolandók meg összeesküvéssel, most minden írást és levelet összeszednek ellenük, őket magukat vasra verik. Ez írásokat szakértőnek adják át, aki megfejti a szavak, szótagok és betűk titokzatos értelmét: például, kitalálják, hogy az éjjeli edény titkos tanácsost jelent; a libasor országgyűlést, a dögvész hadsereget, a cserebogár miniszterelnököt; a köszvény főpapot, az akasztófa államtitkárt; a szűrő udvari hölgyet; a seprő forradalmat; az egérfogó nyilvános állást; a feneketlen kút kincstárt; a csatorna udvart; a bolondsipka kegyencet; az eltört cső törvényszéket; az üres hordó generálist; a genyedező seb közigazgatást. Ha ez a módszer nem elégséges, akkor két hatékonyabbat alkalmaznak, amit a tudósok Akrosztikon és Anagramma néven jelölnek. Minden kezdőbetűnek politikai jelentősége van. N politikai összeesküvést, B lovashadsereget, L tengeri flottát, vagy ha összecseréljük a betűket, az elégedetlen párt legmélyebb aknamunkájába nyerünk betekintést.” A tanár nagyon megköszönte a felvilágosítást és megígérte, hogy értekezésében felemlíti a nevemet.

Ezek után beláttam, hogy nem sok keresni valóm van itt, s feltámadt bennem a vágy, hogy visszatérjek Angolországba.

Karinthy Frigyes fordítása

Lukáts János: Fejedelem a fáskamrában

Lőrinc kezdettől kerülgette a fáskamrát, fantáziáját megmozgatta a szörnyűséges, rozoga építmény. A világból kiutasított tárgyak gyűjtőhelye volt ez, deszkafalán eső, szél, napfény ki-bejárt, padlásán macskaanyák hozták világra nagyszámú kölykeiket. De volt valami más is a kamrában, ami Lőrincet megragadta és nem eresztette: a hiány. Hiánya pohár- és kanálcsörgésnek, zenélő géphangoknak, diadalordításnak alkalmi sportviadalok idején. Nem volt benne továbbá se kényelem, se luxus, talpalatnyi hely is alig. Bicegő mosdóállvány, egérrágta matrac, megrokkant konyhaasztal lakott a kamrában, valamint a kertművelés néhány kelléke, név szerint kasza és gereblye, balta és vágótönk, végül egy sajátos vaseszköz, amiről Lőrinc idővel megtudta, hogy saraboló névre hallgat.

Az asztal bicegő lába alá egy fölfordított fazekat tuszkolt, az asztal mögé görgette a vágótönköt, a tönkre ráült, az asztalra rákönyökölt. A pókhálók széjjelszabdalták a napsugarat. Lőrinc elégedett volt. – Ha itt nem készül el, akkor sehol! – dünnyögte, és tenyerével az asztalra csapott.

Legfőbb ideje volt! Több mint egy hónapja olvasta a regénypályázatot, több mint egy hónapja közeledett szenvtelenül a határidő. Lőrinc egész polcnyi irományt olvasott össze Rákóczi fejedelemről, a törökökről, a kalmár velenceiekről, a bujdosókról és a száműzöttekről, a levélkörmölő Mikes Kelemenről és a harcias Bercsényiről. Behunyt szemmel ismerte Isztambul utcahálózatát, és azt is tudta már, mikor repülnek keresztül a délre költöző fecskék a Boszporusz fölött. De, hajh, mindez hiába, még egyetlen sort nem írt le kavargó gondolatai közül, amelyek pedig már az oldalát furdalták. Próbált dolgozni nagykönyvtárban, ott a könyvtárnokok halk osonása zavarta, a kerületi fiókkönyvtárban, ott a vihogó könyvtáros lányok. Otthon a csönd, a cinke pár meg a pörlekedő szomszédasszony. Meg az a büdös telefon, amit már napok óta nem vett föl.

Most végre megtalálta a nagyszerű helyszínt, a csendes „sub rosa” termet a fejedelmi diplomáciához, a korhű berendezést a bujdosók elképzelt szálláshelyéhez. Lőrinc örömében énekelni kezdett: – Török bársony süvegem, most élem gyöngyéletem! – de csak halkan, magának, ha meghallották odakinn, azonnal rohantak hozzá: – Lőrinc nem dolgozik, hanem énekel! Gyere pingpongozni, gyere mókust lesni, most kéne krumplit hámozni ebédhez! – Na, nem! – Lőrinc inkább az ujjaival ütötte a taktust.

Szegény fejedelem, negyvenen voltak összesen a bujdosók. Negyven ember, ha velük kell visszafoglalni egy országot, kínosan kevés, ha naponta kell etetni őket, kínosan sok. A szultán vendégségbe hívta a vezéreket, a generálisokat, a többiek irigykedtek. Meg dünnyögtek, „nem-igazságot” emlegettek. Mikes Kelemen azt leste, hogyan hajtja a török a tóba a bivalyokat, a bivalyok fölkavarják az iszapot, a halak nem látnak az iszaptól, a török kézzel fogja ki a tóból a halat, aztán hazahajtja a halászó bivalyokat. Mikes vett halat a bujdosóknak – egyszer-egyszer. Mikes Kelemen utálta a halat. Mikes Kelemen a puliszkát szerette, mint Erdélyben – Rodostóban nem volt puliszka. Szegény Mikes, szegény fejedelem. Hogy lehet ezt megírni, mi van ezen nevetnivaló, mi van ezen sírnivaló!? Szegény Lőrinc.

Megírta, összegyűrte, eldobta. Aztán némelyiket visszavette és kisimította. Délelőtt nyugalmas, jó porszag volt a kamrában, ilyenkor lehetett dicsérni Rákóczi bölcsességét, korholni a „Napkirály” fondorkodását. Délután koppanva hullott a dió, ilyenkor fölidézte Lőrinc az ütközeteket, a rútul elveszített trencsénit, a majdnem sikeres nagyszombatit és a nem eléggé kihasznált romhányit. A szomszéd kertben suhogtak a fenyők, Lőrinc hátán a hideg borzongott, a deszkarepedésben őrjáratot tartott egy keresztespók.

Lőrinc elutazott Romhányba. Meglesni a csatateret – három évszázad multán, lejátszani újra az ütközetet, hátha most megnyerjük, Rákóczi fejedelmi bőrébe bújva vezényelni a brigádokat, a nyargoncokat, az ordonáncokat? Hát persze! Mozduljon meg a csatatér, előre dandárok, „Rajta, kuruc!”, – aztán leheveredni a Rákóczi fája alá, és pergetni a könnyeit. Testolvasztó és lélekernyesztő meleg volt aznap Romhányban, Rákóczi háromszáz éve január 22-én vívta a csatát, délután, a csata alig félóráig tartott. Nagyságos fejedelem! Ki harcol januárban, ebéd után, hát még ebéd helyett!?! A mindenre kész lelkesedés, a vérontás, a remény halk elpergése volt az a félóra. Aztán Rákóczi Varsóba utazott, az orosz cárhoz, a kurucok haza, lovat vakarni, Lőrinc pedig az üres lakásba, az íróasztal mellé. Eredmény sehol.

Most itt, Somogylencséden aztán szarván fogta a szerencsét. Beterelte és bezárta saját magát a fáskamrába, a könyveket elszortírozta a fejében, vásárolt hét darab golyóstollat (kiszámította, annyi fog kelleni a regényhez), és nekiült „dolgozni”. Vett egy üveg bort is, vöröset, hiszen csatákról ír, de eddig nem nyúlt hozzá, a kamrán kívül rekedteknek szigorú napiparancsba adta, hogy ha a bor fogyni kezdene, pótolják. Egyelőre nem pótolják, mert nem fogy. Hajh, szegény Lőrinc!

Rákóczinak napi gondja van tatárral, örménnyel, beglerbéggel, kajmakámmal, Lőrincnek a billegő asztallal maga előtt, az imbolygó vágótuskóval maga alatt, a mestergerendával, amelyben sandán munkálkodik egy szú.

Pedig milyen szépen indult! Volt remény, ígéret, biztatás, lelkesedés, eskü és hitegetés, de mennyi. És csodák! Csodák mindig vannak, egy-egy csoda mindig van, az aztán élteti a reményt, az ígéretet meg a többit. Aztán valahogy elszárad minden, mint a dió ága őszidőben. Termés nincs, ami lehull – férges, ami nem hull le –, nem éred el, póznával sem. Miért kell egy ilyen nagy embernek udvarolni menni francia királyhoz, zsolozsmázni néma barátok kolostorában, az igazáért miért kell eltántorogni Európa határszélére, ahol már se nyelv, se hit, se szó, ahol már a fecske is csak átrepül. Rákóczi töpreng, Mikes levelet ír – magának írja, ki másnak írná. Azt mondja, „édes nénjének” írja, dehogy van annak „édes nénje”, senkije sincs a világon. De tegyünk úgy, mintha volna, tegyünk úgy, mintha volna remény, mintha akármikor visszamehetnénk Párizsországba, Bécsországba, Erdélyországba. Rákóczi, Bercsényi, Mikes, „édes néném”, a bujdosók negyvenen, emelt fővel, hajóval, díszes fogattal, „tiszta fehér mind a hat ló…”

Lőrinc eldobja a tollat, üres, kiadta a lelkét, kiadta a tintáját, sorokká, szavakká változtatta. Lőrinc örül, Lőrinc kitekeri az első üveg bor nyakát. A kertbeliek örvendeznek, hívják Lőrincet pingpongozni, rőzsét szedni tábortűzhöz, van a közelben egy Szentkút, ami jót tesz a szemnek. – Hogy tisztán lássál! – mondják, és szúrósan a szemébe néznek. Lőrinc fölajánl tizenhét papírgalacsint a tűzgyújtáshoz, ezek már biztosan nem kellenek, ezeket már megírta. Ott ég, repked és kígyózik a papír, rajta a tintafonal, valami gondolat lehetett, valami ötlet, csepeg rá a szalonna zsírja. Tábortüzet rakni jó, szalonnát sütni jó, a kurucok hogy örültek Romhány alatt, ha januári estében volt tűzhöz való rönkfa vagy gally legalább, ha volt szalonna, vagy gömböc, disznónak bendője.

Hajnalban kitartóan csepereg a bánatos somogylencsédi eső. Lőrinc rohan a fáskamrába, jaj, elázik a kézirat, csatakos lesz az asztal, nyirkos a vágótönk. A kamra száraz, de egy macska behúzódott a sarokba, ostoba állat, odaült a kasza hegyéhez. Lőrinc óvatosan lép, hogy el ne ijessze. Most egy szép velencei kiruccanást csihol ki agyából, napsugaras karnevált, maszkokkal és gondolával, mandolinnal, gazdag európai kereskedő polgárokkal, akik beutazzák és megvásárolják a világot. Rákócziék ezalatt otthon ülnek, Rodostóban. A szultán parancsba adja, támadják meg a bécsi császárt. A bécsi császár országa a Délvidéken kezdődik, erdélyi, magyar falvakkal, ezek ellen vonuljon Rákóczi, a generálisok? Majd kaptok janicsárt, eleget – biztatja Rákóczit a szultán, – azok majd ölnek, ti csak irányítsatok, nagy bátorságú fejedelem. Mikes a tollát széttörné leginkább, Lőrinc is. Nem kerül sor a vállalkozásra. Jóságos a szultán, csókoljatok neki kezet, gyaurok. Mikes most már leginkább a saját kezét törné le. Lőrinc inkább kiáll az esőre. A macska nézi – ez az ember bolond! Csak regényt ír, történelmi regényt, háromszáz év előttről, rég volt, tudod, négylábú.

Mire visszatér a fáskamrába, nyirkos rajta az ing, a cipő, a macska el is húzódik finnyásan a közeléből. Mikes levelet ír a fiatal királynőnek, kegyelmet kér, visszatérést remél, ő csak szerette a fejedelmet, ez a bűne, ha ez bűn. Kelletlenül teszi Mikes, dohog is egy sort „édes nénjének”. Tapogatná Lőrinc a háta hűvös közepét, ha elérné. Megborzong, miközben ír. Hallgatag esőben könnyebb írni, mint madárfüttyös napsütésben. De hiszen az írás – szenvedés, ugye Kelemen, ugye, Lőrinc. Aztán odaidézed Velencét, Bécset és Konstantinápolyt, megszólaltatod a szultánt, a velencei ékszerészt, magát a fejedelmet. A te szavaidat szólják, ott, a fáskamrában. De hiszen az írás – gyönyörűség, ugye, Kelemen, ugye, Lőrinc.

Elállt az eső, rigó jelzi a diófán. Lőrinc egy hete húzódott silány fedezékébe, Lőrinc két hete tusakodik sztambuli adószedővel, bécsi beamterrel, izgága csempésszel, ördögadta népekkel az Adria környékén. Sóhajtozó szépasszonyokkal, elröppenő fecskemadarakkal. Lőrinc harmadik hete számolja a kurucok kihulló vérét – két pogány közt egy hazáért, eltemeti Rákóczi fejedelmet a jezsuiták templomában a jobboldali kápolna oldalfalába. Lőrinc egy hónapja sarkalja Mikest a folyamodvány megírására, de az húzódozik. – Te, Kelemen, kifutunk az időből! – korholja teremtményét Lőrinc. A macska eltűnt a kamrából, a mókusok, ha elejtik a diót, leszaladnak érte a földre, a foguk közé kapják, és visszafutnak a fára. A társaság közben reggelizik, ebédel, uzsonnázik a kerti asztalnál, és ámul a mókusok bátorságán. Lőrinc a kamrából néha kikiabál: – Abból a jó illatúból nekem is! – Gyere ki érte! – hallatszik a válasz. – Nem megyek! – makacskodik Lőrinc. – Akkor halj éhen, bujdosó!

A hatodik héten az egész paksaméta eltűnik a kamrából. Lőrinc tombol, fenyegetőzik, valamennyi körmét megrágcsálja haragjában. „Édes néném” sóhajtozik, Kelemen mereng és borong, a királynő kérlelhetetlen: Törökországból nincsen visszatérés! – mondja latinul. Lőrinc üvölt: – Felgyújtom ezt az átkozott kamrát! – ijedt mocorgás felel a megnövekedett hangerőre. Aztán Lőrinc mégsem gyújtja fel a kamrát, valaki a nagykosarat bélelte ki a szent kézirat lapjaival, aztán belegyűjtött vagy háromszáz szem diót. A bujdosók lassan elfogynak, már csak Kelemen őrködik a lelkeken, az emlékeken.

Szeptember végére kiszárad a hetedik golyóstoll, Lőrinc ül a vágótönkön, a rokkant asztal lapjára könyököl, csak néz maga elé. Mikes Kelemen íróműhelye visszaváltozik fáskamrává. Lőrinc föltápászkodik, ellenőrizni kellene, mi volt az a mocorgás a múlt héten. Felkapaszkodik a mestergerendára, szeme a padlás sötétjében kutat. Egy nagy tarka gombolyagot lát, meg négy aprót. A nagy gombolyag nyalogatja a kis gombolyagokat. Lőrinc mosolyog a sötétben, és hangtalanul visszamászik a fáskamrába. Magához öleli a kéziratot, megvárja, amíg a papír átveszi a teste melegét. Aztán a tuskót az asztal alá gördíti, és kilép a kamrából. Benn a házban a többiek, mint rég látott vendéget köszöntik. – Na, mi újság? – Lőrinc a vállát vonogatja: – Megszületett! – válaszolja végül. – A regényed?! – és ugranak a nyakába. – A négy kismacska – pontosít Lőrinc. – Ja, és a regényem is!

Húrok

Kapcsolat

Impresszum

Elérhetőség

Tartalom

Villám

Emlékezet

Délibáb

Húrok

Villám

A Marczius Tizenötödike kiáltványa

Emlékezet

Menekülés a szabadság elől

Ballai László: A hitlerizmus ideológiája és propagandája

Magyar migráció 1956-ban

Beszűkített múltszemlélet

Nándi Mihály: Sporttörténelmi „migráns”-siker

Ballai László: A migráció nem rendészeti kérdés

Olajos István: Ariszteidész, az „Igazságos”

Nándi Mihály: A V4-es motor

Délibáb

Ballai László: A zavarkeltés módszertana

Dull Ernő: A Ráby-toposz

Deák Mór: Mint az istenek

Deák Mór: Néha már

Esterházy Péter: Közép-Európa mint seb, homály, hiba, esély és reménytelenség

Victor Hugo: A nyomorultak

Jonathan Swift: Gulliver utazásai

Lukáts János: Fejedelem a fáskamrában

Ady Endre: Közel a temetőhöz

Ady Endre: A rég halottak pusztáján

Nagy László: Ady Endre andezitből

Nagy László: Milyen éj van

Nagy László: Medvezsoltár

Húrok

Ballai László: Debussy tengere

Nándi Mihály: Sebő és a „nagy médium”

Kapcsolat

Impresszum

Elérhetőség